Péntek Orsolya: Európa és a világ reális ideje nem a Kádár-kor

Péntek Orsolya eredetileg nem trilógiának, hanem egyetlen különálló kötetnek szánta a Kádár-korban felnőtt ikerpár, Eszter és Theodóra történetét, ám hamar kiderült, hogy Szterke után Dork is saját regényt követel magának. Míg Az Andalúz lányaiban (Kalligram, 2014) a festőművész áll a középpontban, a Dorka könyvében a matematikusé a főszerep, ám hogy a külső szem, amellyel a harmadik kötet tekint majd a lányokra, a mindig fáradt, hangulatember anyáé, vagy a munkába menekülő, megközelíthetetlen apáé lesz-e, azt még nem döntötte el. A trilógia nem lineárisan, hanem koncentrikus körökből épül fel, az idő önmagába fordul vissza, a vízkörök pedig néha átfednek egymáson, épp, mint az ikerlányok sorsa. A második rész fejezetei is az év 52 hetét modellezik, ám sosem lehetünk biztosak abban, hogy ez az év a következő fejezetben milyen messze lesz a jelentől, és melyik városban is éri a szereplőket. Szterke és Dork német-olasz-horvát-magyar nagycsaládja a Monarchia korában, 1956-ban és a rendszerváltás előestéjén próbál élni és túlélni, ami az Isztrián, Bécsben vagy a gyerekkorban kész városnak tűnő kaszásdűlői lakótelepen is épp ugyanolyan embert próbáló feladat. Péntek Orsolyával a történelemábrázolás hiányosságairól, megfesthetetlen fájdalomról és kulturális skizofréniáról beszélgettünk.  

Viszonylag messziről indítanék, méghozzá az ősztől.  A Dorka könyvéből árad az ősz, mint évszak, hangulat, állapot szeretete, és úgy érzem, ez nem véletlen. Már az első könyved, a verseidet egybegyűjtő Az őszön egy rőtbarna komondor borongol keresztül (Fekete Zongora, 2002) címe is erről árulkodott. Hogy is van ez veled meg az ősszel?

Valamilyen szinten determinálja az ember sorsát, hogy milyen évszakban született. Október 13-án születtem, ami az ősz kellős közepe. Minden évszakot szeretek, de úgy érzem, ez az én időm, és szerintem passzol is az általános hangulatomhoz: hajlamos vagyok a saudade-ra. Lisszabon az eddigi legnagyobb hazatérés volt számomra – késő este értem oda, feljöttem a metróból, és évek után először végre otthon voltam valahol. Azt hiszem amúgy, hogy a saudade tágabb értelemben nem helyhez vagy kultúrához kötött, hanem az emberhez, aki át tudja élni, és az évszakok közül a legjobban az ősz felel meg neki, ugyanúgy, mint ahogy az úgynevezett melankolikus alkatnak. Az első gyerekkori emlékeim, amelyekre vissza tudok emlékezni, szintén mind ősziek. Mintha az egész gyerekkoromban ősz lett volna, esetleg késő nyár.

Kicsit meglepő, hogy épp a szőke és racionális Dork könyvében van ennyi szín és dió és egyre hűvösödő este. Róla inkább a tél jutna eszembe, de az az előző könyvben mintha Szterkének jutott volna.

Többen megkérdezték már, hogy valóban két külön személyről van-e szó a könyveimben, vagy ugyanannak az embernek a két különböző arcáról. Nem hiszek abban, hogy valakinek konstans személyisége van, minden ember sokféle, pontosabban sok lehetőség van benne, olyanok is, amikről nem is tud.  Ha komolyan vesszük, amit a Buddha mond, márpedig érdemes, akkor az egyetlen létező dolog az üresség, és ez szerintem az emberen belül is így van, még akkor is, ha egy-egy életen belül egy ember a legtöbbször egy meghatározható típusú személyiség jegyeit viseli és valamilyen szempontból determinált életet él le. A figuráim végig átjátszanak egymásba. Ha úgy olvassuk a regényt, hogy egy ikerpárról van szó, mint ahogy a szöveg első síkján tényleg két különböző emberről van szó, akkor is nagyon sokszor előfordul, hogy egymás szemével látnak bizonyos dolgokat, helyzeteket. Ez egy ikerpárnál, de akár egy testvérpárnál is sokkal jobban működik, mint más emberek között, mert nagyon jól ismerik egymást. Ha különböző személyiségek, akkor annál izgalmasabb.  Másfelől a világot akkor lehet a lehető legjobban modellezni, ha az ember megpróbálja mindig más szemmel is nézni, mint amit a megszokott nézőpont kínál – ha többen lennének erre hajlandók, kevesebb lenne a konfliktus is. Ha viszont úgy olvassuk a regényt, mintegy szimbolikus síkon, hogy a két főszereplő egyazon személy pozitív és negatív, fehér és fekete, hideg és meleg aspektusát adja ki, voltaképp a nézőpont „teljességére” teszünk kísérletet – mint ahogy ez volt az egyik írói cél –, hiszen bármi, ami történik velünk, beleértve a történelmet is, önmagában nincsen. Ahhoz, hogy legyen, szükséges a nézőpont. Az, aki átéli. És mindenki máshogy éli át.

Péntek Orsolya: Dorka könyve

Kalligram, 2017, 408 oldal, 3500 HUF

 

A családregény narratívája a kánon szerint férfiközpontú, ám a két könyvben női szereplők perspektívájából meséled el a múltat. Van ebben némi fricskajelleg?

Fricska kifejezetten nem volt, nem látom értelmét annak, hogy konfliktusokat generáljak. Van elég.  A praktikus oka ennek az, hogy úgy nőttem fel, hogy a nagyszüleim nagyon sokat meséltek nekem. Leginkább a két nagymamám vigyázott rám, tőlük kaptam a történelmet első kézből. De nemcsak tőlük, hanem egyikük nővérétől is, aki rengeteg olyan dologra emlékezett, amire mások nem. Kilencéves koromig tulajdonképpen a nagyszüleim neveltek, és nagyon jóban voltam az anyai nagyapámmal, aki egyfajta apaszereplő az életemben. Reggeltől estig mesélt, ráadásul megírta az emlékiratait több kötetben, amelyek egy része meg is jelent, ezen kívül megvan az ostromnaplója, és az 1956-os naplója is.

Ő milyen ember volt?

Humán beállítottságú volt, tudott ógörögül és latinul, nekem gyakorlatilag a görög mítoszok, a Shakespeare-drámák, az Iliász meg az Odüsszeia voltak a gyerekkori mesék; mesékbe csomagolta a világtörténetet, és minden mást, ami mesélés közben előjött. Írónak készült, a háború előtt megjelent néhány írása, például az Új Időkben. Úgy volt, hogy kiadják a könyvét, korábban már el is fogadta a kiadó, amit aztán 1944-ben lebombáztak a kézirattal együtt. ’44-45-ben nem a könyvkiadással foglalkoztak az emberek, az új rezsimben a kezdeti években pedig a polgári származása miatt már labdába sem rúghatott, mint író. Elment a Vendéglátóipari Vállalathoz dolgozni, de az írást nem hagyta abba. A hetvenes években, amikor már lazult egy kicsit a rendszer, újra elkezdett publikálni, a valódi életműhöz azonban már késő volt.

Ha visszatérhetünk még egy kicsit a történelemábrázoláshoz, akkor szerintem nem a női kontra férfitörténelem a probléma, hanem az, hogy évtizedeken keresztül csak egy szűk szeletét sikerült kutatni és felmutatni a történelemnek. Történelem tanári szakon végeztem, és folyamatosan, iszonyúan dühített, hogy az oktatók nagy része úgy tanítja a történelmet, hogy abban csak csaták voltak, uralkodóházak és politika. Engem elsősorban a szellemtörténet, a művelődéstörténet, a művészettörténet, az életmódtörténet érdekel, amely kétségtelenül összefügg a politikatörténettel, de néha nagyon nehéz megmondani, hogy mi volt előbb, vagyis egy-egy korszak termelte-e ki a maga szellemiségét és életmódját, vagy a nézőpontban és az életmódban következett be olyan gyökeres változás, amely elindította a változásokat  Nem mondom, hogy Magyarországon ennek a tágabb értelemben vett történelemfogalomnak semmiféle hagyománya nincs, az utóbbi időben már például a Kádár-kori életmódtörténettel is foglalkoznak, de a történelem évtizedeken keresztül a politikatörténet szinonimájaként szerepelt a magyar köztudatban. Ez pedig nem teszi lehetővé a pontos megértést.

Ha a nagypolitika története felől nézem a 20. század történelmét, akkor az égvilágon semmit nem fogok megtudni a vészkorszak vagy az ötvenes évek mindennapi valóságáról. Ha viszont elkezdek emlékiratokat olvasni, vagy olyan embereket meghallgatni, akik mindezt átélték, akkor élővé válik a dolog. Mondok egy nagyon demagóg példát: annak, akinek nincs személyes kötődése, semmit nem jelent, hogy ’44-ben elvitték a zsidókat Magyarországtól. De ha valaki ezt úgy meséli el, hogy a szomszédot vitték el, és azt is elmondja, hogy ez a szomszéd hogy nézett ki, hogyan élt, hány gyereke volt, mik voltak a kedvenc ételei, mit mondott, amikor elvitték, vagy miről beszélgetett a nagyanyámmal előtte, akkor már nem lehet közömbösnek maradni. Szerintem a történelem valódi megértése valahol itt kezdődik, az átélésnél, és nem ott, hogy elvittek X embert. Az X ember sorsa átélhetetlen. A szomszédé átélhető. Nem azt mondom, hogy nincs helye annak a szemléletnek, amelynek képviselője mint egy terepasztalra, felülről, tudósként tekint a múltra. Nagyon is van. De ha azt akarjuk tudni, hogy mi történt velünk, mindannyiunkkal nem mint arctalan állampolgárokkal, hanem emberekkel, akkor az máshogy nem fog menni, mint személyes történetek által.

Említetted, hogy a nagyapád megírta az emlékiratait. Ezeket felhasználtad a regényben?

Az anyai nagyapám szinte mániákusan rögzített mindent. Például azt, hogy hogyan élték át a második világháborút az óvóhelyen, a naplójából vettem át, amit tényleg egy könyv margójára írt ceruzával, miközben Budapestre potyogtak a bombák - az ostromnaplót amúgy néhol szóról szóra átvettem -; az ’56-os rész pedig az akkori naplójának a részbeni átvétele. A horvát ágról sok levél maradt meg, mert az apai dédnagyanyám állandóan levelezett a Pécsről elszakadt nagyanyámmal és a Horvátországban maradt rokonokkal. A múltbéli szálak nyolcvan százalékban majdnem teljesen reálisak.

Megvan még a könyv a teleírt margóval? 

Miután a nagymamám meghalt, az egész örökség a nagybátyámhoz került: valószínűleg megvan a könyv, de több ezer kötetről van szó, nem lenne könnyű megtalálni. Az ötvenes években a nagymamám egy csomó iratot kidobott, mert egy kicsit megijedt, amikor jöttek az ávósok, és elvitték a nagyapámat. Ez a félelem még a rendszerváltás után is benne volt, áthuzigált sorokat a nagyapám emlékirataiban.

Ez a félelem épp úgy öröklődik generációról generációra, mint a családi anekdoták.

A Kádár-korban a félelemre kondicionálták a mai hatvanas, hetvenes korosztályt, és ők ugyanúgy kondicionálták a gyerekeiket is, még ha nem is tudatosan, hanem a viselkedésmódjuk által. Például, hogy bizonyos dolgokról nem lehet beszélni, vagy ha elmész tüntetni, akkor esetleg lefényképezhetnek, és mások meglátnak a fotón. De nem csak direkt kondicionálás létezik, egy kisgyereknek az is elég, ha érzi, hogy fél a szülő.

Mennyire nyomasztott, hogy ilyen mennyiségű és súlyú családi anyag állt a rendelkezésedre? 

Ennél sokkal több anyag van, de volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy nem vagyok levéltáros. Amikor meghalt az apai nagymamám, a nagyapám teljes levelezését rám hagyta. Hazacipeltem az egészet, és igazából még fel sem tudtam dolgozni, pedig nagyon rejtélyes dolgok vannak benne. Egy Irén nevű nő az 1930-as évektől az 1980-as évekig minden évben küldött neki egy levelet, amiben annyi állt, köszönöm. Soha nem derül ki, hogy ki ez a nő, a nagyi egy szót sem szólt róla. Itt állok egy halom köszönőlevéllel, és nem tudom, hogy mit köszönnek meg benne. Az is egy véletlen elszólásból derült ki, hogy ez a nagyapám ’56-ban tényleg ávósokat mentett meg a lincseléstől. Annyira erősen tisztelte az életet, hogy nem tudott akkora bűnt elkövetni valaki, hogy ne mentse meg, ha muszáj.

Szerinted a meséken kívül mit veszített az ember a generációk együttélésének megszűnésével?

A normális életet. Kicsit hazabeszélek, mert egy negyventagú nagycsaládban nőttem el, és gyakorlatilag száműzéssel ért fel, amikor kilencéves koromban elköltöztünk a nagyszüleimtől, hogy négyfős családként éljünk tovább.

Amikor Az Andalúz lányai két évvel ezelőtt felkerült a Margó-díj rövidlistájára, arról kérdeztünk, hogy mi adta a kötet alapötletét. Azt válaszoltad, hogy „a fájdalom, amit megfesteni már nem lehetett”. Hol kezdődik az a fájdalom, amit csak megírni lehet?

Nekem 15 éves koromban kezdődött, amikor majdnem meghaltam. Rám fogták, hogy kanyarós vagyok, de ez valószínűleg nem volt igaz, mert akkor már régóta találgattak, és egyre rosszabbul lettem – soha nem derült ki, hogy mi bajom volt, bár volt hivatalos diagnózis. A végén már 41 fokos lázam volt, és nagyjából úgy néztem ki, mint akinek még két napja van hátra. Arra az éjszakára, amikor tudtam, mindjárt eldől, hogy életben maradok-e, nagyon élesen emlékszem. Ebből fölállni volt az első olyan élményem, amikor úgy vesztettem el a biztonságot, hogy nem hiszek senkinek és semmiben. Az egész durván két és fél, három hónapig tartott, előtte kerültem gimnáziumba. Iszonyatosan erős kontraszt volt, hogy gyerekként megbetegedtem, majdnem meghaltam, majd felnőttként - mert ugye az ember eléggé felnőtt lesz egy ilyen élménytől -, visszamentem a gyerekközösségbe, amivel már nem tudtam mit kezdeni.  Ez akkora megrázkódtatás volt, hogy másfél évre abba is hagytam a festést. Azért, hogy az egészet valahogy mégis feldolgozzam, írni kezdtem. Ekkor már tizenhat éves voltam, mert közben eltelt egy év, amit olyan nevetséges dolgokkal töltöttem, mint hogy újra megtanuljak úgy járni, hogy nem fáradok el. Aztán valahogy a kezembe került Anna Frank naplója. Az ember mindent lefordít a saját sorsára, és én ezt a könyvet úgy fordítottam le, hogy az írás túlélni segít. Ha nagy szarban vagyok, azóta is mindig leírom, de abból sosem lesz próza, mert szerintem az írónak nem az a dolga, hogy terápiaként alkalmazza az írást.

A prózád nagyon sok érzékszervet stimulál egyszerre, de a legintenzívebben talán a szemet. Az Andalúz lányai és a Dorka könyve is tele vannak színekkel, eltűnésük narratív eszköz, segítségükkel teljes személyiségtípusokat vázolsz fel. Hogyan hat a festő éned az íróira?

Olyan típusú író és festő vagyok, aki imaginációkat ír vagy fest meg. Nincs koncepcióm, nem tudom, hogy mit akarok kifejezni, hanem egyszer csak látom belül a képet. Aztán eldöntöm, hogy ez egy olyan típusú kép-e, amit megfestek, vagy egy olyan típusú, amiből film lesz, amit prózaszövegre fordítok. Mindig képekben gondolkodom, és nem szövegben, ezért a festő énem segíti az írót, de fordítva nem működik. Elsősorban festő vagyok, aki szöveget is ír, és nem író, aki képeket is fest.

Egy olyan sokszínű családdal, mint amilyen neked is van, és amit a regényben átengedsz az ikreknek, nemcsak különböző szokások, de különböző nyelvek is járnak. Hiszel abban, hogy bizonyos dolgokat csak bizonyos nyelveken lehet kifejezni?

Abszolút, és nagyon örülök, hogy ez átjött. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok magyarul kifejezni, mert nem lehet lefordítani őket. Csak a szavakat tudjuk lefordítani, de azt a kulturális hátteret, az emlékanyagot, ami mögöttük van, nem lehet. Gyerekkorom jugoszláv kifejezéseihez például ismerni kell az egész kulturális környezetet, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondani akarok. Abban a pillanatban, hogy másik nyelvre fordítom, eltűnik mögüle az összes kulturális kód, amit mindenki tud, aki az adott nyelven ismeri azt a szót.”

Ez kulturálisan könnyen skizofrénné teheti az embert. 

Igen, főleg, amikor a történelem is ütközik. Vegyük például Jelasicsot, vagy horvátul Jelačićot, aki itt egy szemétláda, aki bántotta a magyarokat, Horvátországban meg számos más dolog miatt nemzeti hős, egyébként jogosan. A szabadságharc csak egy kis fejezet az ő történetéből. Az ilyen ütközések már alapjáraton okoznak egyfajta skizofréniát. Sok olyasmiből van összerakva a család, ami ellentmond egymásnak, nemcsak politikailag, történetileg, de a szokásrend tekintetében is. Teljesen mások a szokásai a horvát családrésznek, mint a budaiaknak. Vannak átfedések, amiket már gyerekfejjel is felismer az ember, például, hogy a részben olasz származású nagyapám bioritmusa közelebb áll a horvát származású nagymamáméhoz, mint a magyar-német származásúéhoz, aki a felesége volt.  Elképesztően hülye ütközőpontok voltak, amik persze nem voltak komolyak, legalábbis a nagyszülői generációban, mert nagyon szerették egymást.  Jobb esetben vicc lett a különbözőségekből, mint például abból, hogy a mai napig reszelt parmezánnal esszük a levest az anyai minta miatt, és a sokadik generációban a tesóm gyerekei is azzal eszik, pedig az apjuk palóc volt. A horvát-magyar apám meg nem bírta elviselni ezt a fajta „barbárságot”, és minden alkalommal szóvá tette. Az anyai nagyapám valami grandiózus, fúziós olasz-magyar konyhát vitt - volt olyan receptje, amit egy firenzei szakácskönyvben találtam meg, miután feltúrtam érte a magyar szakirodalmat – a német-magyar származású spórolós nagyanyám meg titokban beledobott egyszer egy marék maradék zöldborsót valami levesbe, hogy ne vesszen az se kárba. Na, abból például lett balhé. A másik oldalon meg a horvát „samo polako” - csak lassan, kényelmesen – elv csattant neki folyamatosan a felvidéki magyar nagyapám rideg szigorúságának: a nagyanyám lelkileg igazi horvát nő volt, bár már Pécsett született. Elképesztő módon értett az élet okos élvezetéhez, miközben dolgos is volt. A nagyapám viszont egy maximalista, hideg, workaholic ember volt. A mai napig nem tudom, mitől lett ez a házasság harmonikus – jó néhányszor láttam, hogy nincsenek szinkronban.

Egyébként bennem munkált valamilyen tanúságtevési kényszer is. Ebben az országban nagyon tudják utálni egymást az emberek származási alapon, én meg onnan jövök, ahol aztán tényleg minden van. Emlékszem, volt olyan családi összejövetel, ahol az egyik sarokban ült Gyuri bácsi, aki Auschwitzból jött haza, mellette a Németországból hazatért sváb rokon, akit kényszerkitelepítettek a háború után, mellette az erdélyi rokonok, akiket akkor éppen Ceaușescuék kínoztak. Nekem minden fájdalom egyformán fájt már gyerekkoromban is. Nem volt „mi” és „ők”. Mindegyik mi voltunk. A családom.

Az ember csak a saját családja sorsát folytathatja?

Remélem, hogy nem. Inkább azt látom, hogy ha valaki megkapta az összes csomagot, ahogy nekem volt szerencsém, az összesfajta identitást, emléket, sérelmet, fájdalmat, akkor egyrészt megértőbbé válik minden és mindenki iránt, másrészt megvan benne az azonosulás képessége. Ha valakit csak egy típusú világnézetben és sérelemben nevelnek, akkor annak nagyon intelligensnek kell lennie, hogy megértse mások fájdalmát. Minden szélsőség erre épít, arra, hogy nekünk ez fáj, minket így bántottak, és nem jut el oda, hogy nézzük meg, mást is bántottak-e.

Az Andalúz lányai bemutatóján arról beszéltél, hogy a generációd számára a nagyszülők világa volt az egyetlen biztos pont, ám az a fajta polgári tradíció nem folytatható többé. A szülők világának folytatása pedig fel sem merülhet, mert a hetvenes, nyolcvanas évek teljesen élhetetlen volt. Három évvel a regény megjelenése után látsz bármiféle új életalternatívát?

Az ember valamilyen szinten képes maga körül élhető teret teremteni, de nagyon nehezen, mert még mindig a Kádár-kor emlékeivel élünk együtt mentálisan. Számomra ez elfogadhatatlan. Leginkább az zavar, hogy azok, akik részt vettek abban, amiben ’89-ig éltünk, egy ponton mintha elfelejtkeztek volna a múltjukról, és elkezdtek olyan országot teremteni a rendszerváltó generációval, tehát a mi szüleinkkel és a náluk 10-20 évvel fiatalabbakkal, a mai ötvenesekkel együtt, ami a gyűlöletre épül, arra, hogy van egyikoldali meg másikoldali Magyarország. Olyan fogalomrendszerben és olyan klisék között élünk, amelyeket azok teremtettek meg, akik a Kádár-korban szocializálódtak: vagy együttműködtek vele, vagy nem, tulajdonképpen mindegy, mert a totális ellenállás ugyanarról a gyökérről fakad, az oppozíció voltaképpen egy ellenreakció, arra, ami volt. Ahhoz képest definiálja magát. És most már sajnos mindezt sikerült kiterjeszteni a Horthy-rendszerhez való viszonyra, mint identitás-meghatározó elemre is, vagyis úgy élünk a múltban, úgy definiáljuk az identitásunk egyes elemeit a múlthoz való viszonnyal, hogy a múltat közben fel sem dolgoztuk, legalábbis konszenzuális módon. Leegyszerűsítve: úgy élünk a múlt kliséi között, verbálisan és mentálisan, hogy sokszor egyoldalúan látjuk azt, amivel magunkat meghatározzuk.

Ha pedig ilyen módon határozzuk meg mindennapjaink fogalomrendszerét, akkor egy időketrecben létezünk, és az a durva, hogy egy olyanban, ami már nem is érvényes. 2017 van. Európa és a világ reális ideje nem ez, nem a Kádár-kor és a Horthy-kor. A jelen világ kérdéseire a múlthoz való nem egyszer pusztán érzelmi viszonyból mint kiindulópontból  adott válaszok aligha lehetnek érvényesek. Mint ahogy aligha érvényes a jelen világban a török hódoltság korának megannyi tapasztalata.