Azt gondoljuk, hogy ha már szép az ember, akkor nem lehet túl sok problémája a mai világban, főleg akkor, ha mindenki másnál szebb. A jól ismert mondásban viszont van igazság: a szépségnek ára van. Leila mindenki számára az ideális nő, külsőleg semmi kifogást nem találnak benne az emberek, a belsővel pedig senki nem is foglalkozik. Leila attól fél, hogy senki nem fogja látni, hogy ki is valójában. Egy nap viszont egy váratlan pillanatban egy idegen fiú elkezdi lerajzolni az arcát egy kávézóban. Bár Olivér elsőre csak egy szorongó egyetemistának tűnik, hamarosan a lány legközelebbi társává válik. Biró Kincső első regénye a szépségkultusz problémáira fókuszál, a kötetről korábban kritikát is írtunk, illetve interjúban beszélgettünk a szerzővel.
Biró Kincső: Medúzalány (részlet)
Leila
Mozdulatlan a tükörképem a kávé felszínén. Megkavarom, és ezzel szétzúzom az arcomat a csészében. Gyorsan kiiszom az utolsó kortyig, megégetem a nyelvemet.
Úgy vélem, az ember önbizalma azon a ponton teljesedik ki, amikor képes egyedül beülni egy kávézóba egy szelet süteményre és egy kávéra.
Élvezni akarom a saját társaságomat, azt ismételgetem magamban, hogy megérdemlem a törődést, az énidőt.
Hunyorgok az erős napfényben, a hőségtől kicsit izzad a tarkóm a hajam alatt.
A járókelők az utcán árnyékot keresnek. Összevihog két tinilány, haboznak pár másodpercet, hogy leüljenek-e egy asztalhoz vagy sem. Szerencsére jobban vonzza őket a közeli McDonald’s.
Egy köpcös, bozontos srác a képembe vigyorog az ugyancsak köpcös, bozontos kutyájával együtt. Elkapom a tekintetem. Úgy teszek, mintha a csésze fenekére olvadt barna cukor lenne a legérdekesebb dolog a világon.
Azt hittem, képes leszek szorongás nélkül élvezni a kávémat és nyár utolsó napjainak egyikét, de csalódásra ítélt a sors. A marcipán túlságosan kemény, a tészta szivacsos, de nem a jó értelemben. Ahogy beleharapok, nyikorog a fogamon, mint a gumi. A kávémból valószínűleg kifelejtették a cukrot. Egy srác a szemközti asztalnál folyamatosan bámul, miközben az italát kortyolgatja, és firkál valamit a szakadt spirálfüzetébe.
Lehet, hogy a marcipán valójában puha, a tészta pedig lágy. A latte kellemesen édes és selymes. De minden fűrészporízűvé válik a számban. Gyűlölöm, ha figyelnek! Ez a srác elvette tőlem a saját időmet, a saját teremet.
Hónapok óta most hagytam el először a szobámat, hogy aztán valaki szemérmetlenül vetkőztessen a szemével.
Bekapom az utolsó falat süteményt, ami fullasztóan íztelen. A fiú mögé settenkedek, miközben még mindig a füzetébe firkálgat. Engem keres a tekintetével, de már nem ülök az asztalnál. Azt a rohadt! Van képe!
Mindvégig engem skiccelt a füzetébe fekete tollal. Szó nélkül kirántom a kezéből a rajzot. Alaposan megfigyelhetett, több szögből is felvázolta a vonásaimat.
Forró borzongás fut végig a gerincemen. Hátrafordul, belenézek a szemébe. Szürke íriszében meglátom az elvörösödött képemet.
Ismét a rajzát tanulmányozom. A túlságosan hegyes és hosszú orromat, a kiugró járomcsontom ívét és a szigorú szemöldökömet a papíron.
- Visszakaphatnám? - veti oda közönyösen.
Azonnal beindul a vérkeringésem. Az asztalra lököm a viseltes vázlatfüzetet.
- Remélem, cserébe legalább meghívsz valamire! - Leülök az asztalához a vele szemközti helyre. - Úgysem fejezted még be a rajzot! - Hajlamos vagyok könyörtelenül undok lenni az ellenkező nem tagjaival.
Ez esetben nincs bűntudatom, hiszen ez a tag egy igazi hólyag, ami sajnálatos, mert felkeltette az érdeklődésemet.
- Válassz valamit! - vonja meg a vállát.
Karamellás forró csokit rendelek. A tenyerembe támasztom az államat. Itt az alkalom, most kihúzok belőle mindent, amit csak lehet.
- Szerinted milyen színű a szemem? - Abban a reményben, hogy emlékezetből megmondja, gyorsan behunyom a szememet.
- Mohazöld.
Ismét hallom tolla hegyének siklását a papíron. Feketére színezi hullámos tincseimet. Minden stimmel! Úgy döntök, én is alaposan megnézem őt magamnak, amíg a forró csokimat kortyolgatom. Már bánom, hogy nem jegeskávét kértem ebben a hőségben.
Jól néz ki, habár nem a megszokott férfiszépség. Mély árkok húzódnak a szeme alatt, a szemöldöke egyenes és sötét. Hamvas, sötétszőke tincsei a homlokába hullanak. Vékony, de formás az ajka. Ami azt illeti, egészen érzéki. Oldalról nézve kicsit görbe az orra. Markáns az arcéle, jól áll neki a borosta. Meglehet, idősebb korában is sármos lesz, ha megőszülnek a tincsei.
Lenyalogatom a kanalamról a tejszínhabot.
Mintha elmosolyodna egy pillanatra. Édes a mosolya, de amint ellazítja a vonásait, kicsit úgy néz ki, mintha mindig undorodna valamitől.
- Engedélyt kellett volna kérnem, hogy lerajzolhassalak - jelenti ki, fel sem pillantva a munkájából. - Azt hittem, nem veszed észre.
Ez most valamiféle bocsánatkérés akar lenni? Van mit csiszolni a modorán.
- Elég intenzíven bámultál. - Felvonom a szemöldökömet. Pávakagyló-berakásos, szív alakú medálomat forgatom az ujjaim között. - Nehéz lett volna nem észrevenni. Elárulod a nevedet?
- Halász Olivér - mutatkozik be. Felpillant rám, várja, hogy én is így tegyek.
- Gyöngyössy Leila - felelek egy újabb korty forró csoki után. Végre érzem a karamellszirup émelyítően édes ízét. Az összes az aljára ragadt, nem keverték fel tisztességesen. - I-vel, nem j-vel. A Gyöngyössy pedig ipszilonnal - teszem hozzá, arra az esetre, ha megkeresne a Facebookon. Kicsit összeillik a vezetéknevünk. Ha nem hánynék a romantikus történetektől, még cukinak vagy sorsszerűnek is találnám a dolgot. - Nem bánod, ha rágyújtok? - Kezdek menthetetlenül stresszelni.
- Nem - rázza meg a fejét.
Helyes. Azért esett a választásom erre a kávézóra, amikor úgy döntöttem, ideje életemben először magányosan elfogyasztanom egy kávét, mert itt lehet dohányozni. Hamutartó is porosodik minden asztalon. Ebben itt összegyűlt az esővíz, gusztustalanul barna, és rúzsfoltos csikkek úszkálnak a tetején.
- Aktokat is rajzolsz? - Meggyújtom a cigarettámat.
Egykedvűen bámul rám.
Megfordul a fejemben, hogy az arcába fújjam a füstöt.
- Aha, de élő modellről még csak a műhelyben rajzoltam… - Ismét ellazulnak a vonásai, visszatér az átlagos, undorodó ábrázata. - Mármint aktot - fejezi be a mondatot.
Alig tíz percen belül sikerült zavarba hoznom.
- Te is egyetemista vagy? - érdeklődöm. Úgy saccolom, körülbelül egykorúak lehetünk.
- Aha. Festő szakos vagyok - feleli halkan.
Izgi. Kifújom a füstöt. Szeretek úgy tekinteni a dohányzásra, mintha minden slukkal lelkeket szívnék magamba, akár Kalapos Rose és bandája az Álom Doktorból. Nem tudom, mennyire lenne lohasztó, ha közölném, hogy én is egyetemre járok, csecsemő- és kisgyermeknevelő alapszakra, úgyhogy egyelőre megtartom magamnak az információt. A gyerekeké a szívem közepe. Olivérnek csak egy apró csücsköt tartogatnék, de csakis akkor, ha sikerülne rávennem, hogy lerajzoljon meztelenül, és ha tetszene, amit látok.
- Mikor tudnál lerajzolni? - Beleütögetem a cigimet a hamutartóban bűzölgő barna lébe.
- Mármint… - Elsápad.
Vigyorognom kell.
- Fizetnék érte - hazudom, bár gyanítom, hogy erre nem lesz szükség.
Mindeddig furán kerülte a szemkontaktust, most azonban egyenesen a szemembe néz.
Az első gondolatom, hogy talán sok lenne egy életen át elviselni ezt a közönyös tekintetet, amelyből öntudatlanul is sugárzik a megvetés.
- Holnap este?
Magabiztosnak tetteti magát. Milyen édes!
- Megegyeztünk! - Elnyomom a cigit, és távozom.
Két órával később ismerősnek jelöl a Facebookon.
Olivér
A karamellás forró csoki drágább, mint hittem. Leila bordó rúzsfoltokat hagyott a szívószálon és a cigarettacsikken. Beleizzadt a tenyerembe a toll. Ötletelek, hogyan tudnám megoldani, hogy a punk lakótársam ne fogjon gyanút, mégis miért hozok fel egy lányt a lakásba, és hogyan akadályozzam meg, hogy megfektesse.
Alex számára semmi sem szent. Egyszer egy ikerpárral randizott. Egyszerre mindkét taggal, pedig különböző neműek voltak.
Belesüllyesztem a vázlatfüzetet a táskámba. Ami azt illeti, nem szívesen kerülök egy nyálas, Titanicot idéző helyzetbe egy túlságosan rámenős, idegen lánnyal. A randizási szokásaim nagyjából ellentétben állnak Alex sajátos életmódjával. Tisztes távolból szemlélem az embereket. Régebben a szüleimre fogtam, hogy összezúzták a párkapcsolatokhoz fűzött reményeimet, mostanra azonban közönnyé szelídült a haragom.
Nem szívesen járok haza. Egy olyan ház számomra nem otthon többé, ahol nincs helyem. Habár Alex ránézésre az édesanyák rémálma, meglepően gondoskodó. Egész jó szakács, és viszonylag tisztességesen takarít. El kell rejtenem a róla készült végtelen mennyiségű rajzot és festményt, ha nem akarom, hogy Leila félreértsen valamit. Nem vetne rám jó fényt, ha úgy tűnne, kizárólag a punk lakótársamról készítek portrékat (mivel ő van kéznél), és a vakítóan fehér szobámban bizonyára hamar szemet szúrna neki a dolog.
Alex hangosan szuszog, amikor becsukom az ajtót. Valószínűleg egész héten éjszakás. Bezárkózom a szobámba, és megkeresem Leilát i-vel a Facebookon. Végignézem a profilképeit. Felfigyelek jellegzetes arccsontjára. Különösen az orra tetszik. Szeretem a nem hétköznapi orrokat. Pontosan egyforma vastagságú az alsó és felső ajka. Hideg, mohazöld szemét érdemes lenne inkább lefesteni, mint lerajzolni. Sohasem láttam még ilyen szemszínt. Vajon a hajszíne eredeti vagy festett?
Nem ártott volna egy árat szabnom, vagy valami. Kicsit tartok attól, hogy esetleg bonyolult tetoválást visel, amit órákig tart majd felskiccelni.
Az megdobná az órabért. Alex valószínűleg elképzelni sem tud olyan helyzetet, ahol valaki más vetkőzik, és még fizet is érte. Jól kell dolgoznom, ha azt akarom, hogy Leila elégedett legyen a munkámmal. Valószínűleg a párjának szánja mint pikáns ajándékot, és kapott az alkalmon, ha már összefújt minket a szél.
Amúgy meg mindenről Alex tehet! Az utolsó irritáló telefonhívás után szükségem volt egy kávéra. A galamb elrepült, amit éppen skicceltem a beszélgetés alatt, elejtettem a ceruzámat, és természetesen letört a hegye. Alex pedig lefőzte az utolsó adag kávét, és mindet el is fogyasztotta. Pedig csak pár perc nyugalomra és egy tisztességes kávéra vágytam.
Rendet rakok a puritán szobámban. Az ágyam pontosan az ablak alatt áll. Az erkélyes szobát Alex kapta, mivel kettőnk közül csak ő dohányzik, így nekem csupán egy ablak jutott. Többek között ezért festettem fehérre a falakat, és idővel ezért cseréltem minden bútort fehérre. Tágasabbnak és fényesebbnek tűnik így az életterem.
Megnyugtat az egyhangúság, a változatlanság.
Megnyitom az üzeneteket a csoportban, sikerül kinyomoznom, hogy holnap este próbálnak, így nem kell attól tartanom, hogy a lakótársam ránk ront az idióta kérdéseivel és a hátsó szándékaival.
Alex két éve alapított egy Rosszindulatú Daganat névre keresztelt punkegyüttest, és kinevezett tiszteletbeli ötödik tagnak. Plakátokat és fanzine-okat gyártok nekik puszta szívességből (ingyensörért). Habár a Sigmund Freud, a kurva anyád! című szerzeményük óta már nem dolgozom velük olyan lelkesen, mert Niel, a dobos közölte, hogy szerinte a szöveget az én részegen kifecsegett élettörténetem ihlette.
Az anyám tíz évvel ezelőtt elhagyott, elköltözött a szeretőjéhez, aki aztán teherbe ejtette, majd feleségül vette, így anya levakarta magáról apa vezetéknevét mint a házasságuk utolsó lenyomatát. Én apával maradtam, és úgy tűnik, anya teljesen megfeledkezett rólunk. Karácsonyi ajándékot és születésnapi köszöntőt sem kaptunk tőle az elmúlt évtizedben. Született egy fia, valószínűleg ő köti le minden figyelmét az új férje mellett.
Talán apa sem egy mintaszülő, hiszen többet költ alkoholra, mint élelmiszerre, de ennél azért mégiscsak jobbat érdemelt volna.
Korán megtapasztaltam, milyen könnyedén széthullik az, amiről azt hittem, szent és sérthetetlen. A legkeserűbb élethazugság a „mindhalálig jóban-rosszban”, és hogy minden anya szereti a gyermekét.
Fotó: Valuska Gábor
