Amikor Vonnák Diána Látlak című könyvét bemutatták a Margón, arról mesélt Tompa Andreának, hogy érdekli, mit lehet kezdeni a hatalmas hullámzó történeti pillanatokkal. A szavait azóta utolérte a valóság, hiszen Ukrajna-kutató kulturális antropológusként mi is megszólaltattuk egy interjúban, hogy meséljen az ottani társadalmi-kulturális hétköznapokról.
Ukrajna történetét szovjet és orosz nézőpontból ismerjük, vagyis az agresszoréból. 2014 óta fontos változások történtek Ukrajnában, amit három hete megtámadott Vlagyimir Putyin orosz elnök. Az Ukrajna-szakértőt kérdeztük.
Tovább olvasokItt és most Vonnák és kötete a Libri irodalmi díjra jelöltek közül a leginkább égetően aktuális. A Látlak novelláiban ugyanis olyan helyekre kalauzol, ahol huzamosabb időt eltöltött, így a magyarországi, skóciai és himalájai táj mellett markánsan megjelenik az ukrajnai vidék és a benne élők is. A helyszínek nem válnak egzotikussá abban az értelemben, ahogy a szórakoztatás igénye ki szokta zsákmányolni a tőlünk nagyon eltérőt. Vonnák eszköze inkább az érdeklődő megfigyelésben megszülető empátia. A kulturális és emberi távolságok és közelségek, az idegenségek, az elindulások és megérkezések által Vonnák egyszerre mesél az emberi lét közös alaptapasztalatairól és az életutakban és -stációkban rejlő változatosságról.
A tizenhét történetben látunk gyereket, kamaszt, felnőttet és időst. Megszólal például anorexiás tinédzser, a babától már elválasztott béranya, hajléktalan öreg, a világ végeire vetődött kutatók, ki- és bevándorlók, az anyjával közösen utazó nő. Az egyes szám első személyben elmondott történetek intim személyességét nyugtalanítóan ellensúlyozza a nézőpontokba zárt ismeretlen: az, hogy az elbeszélő éppen hol van, kicsoda ő, és mi is történik vele, csak fokozatosan bontakozik ki az olvasó számára. Ebben a soha nem ítélkező, a megismerés lehetőségét kereső szerzői attitűdben és stílusban ugyanakkor van valami örök, fémes hűvösség, talán az individuum elkerülhetetlen magányának leképeződése.
A Látlak a hét könyve volt nálunk, recenziónkban azt írtuk, miközben az elbeszélők “szemlélik a körülöttük lévő másmilyen tereket és életeket, viszik magukkal a gyökereiket, a honvágyukat, az otthontalanságukat, a kívülálló nézőpontjukat. Az érzékletes és költői novellák bolyongásra invitálnak a világban, és miközben kitágítják a perspektívánkat, azt is megmutatják, hogy bárhová is sodor minket az élet, saját magunktól nem tudunk távolabb kerülni.”
Vonnák Libri-díja egyszerre szólna az írói minőség és a szerzői nézőpont elismeréséről, valamint az utóbbihoz kapcsolódva jelentene az akut történelmi pillanatban határozott állásfoglalást is.
A tíz döntős könyv idén:
