A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek - így kezdődik Gerlóczy Márton tavaly megjelent regényfolyamának első kötete, a Fikció 1. - A katlan. A tételszerű kezdőmondat a közel 400 oldalas történetben rendszeresen visszatér, először csak finom utalásnak tűnik, majd egyre dühösebb, végül teljesen kiábrándult intonációt kap - egy mondat sem jelenti ugyanazt minden esetben. Miért ez a mondat lesz az, amit Gerlóczy elbeszélőjének folyamatosan mantráznia kell? A Fikció énregény, mármint abban az értelemben, hogy meg kell találni az ént egy családtörténetben, ami titokzatos, elhallgatásokkal és történetekkel teli, ami azt erősíti, hogy a vérségi kapcsolatnál erősebb kapcsolódást jelent az elbeszélés, az, ahogyan a családunkat, és így önmagunkat elbeszéljük. És sokféle dolgot mesélnek nekünk már gyerekkorunktól kezdve, és ezek a sztorik lesznek a minket meghatározó családtörténetek, vagyis így jön létre a család.
Vagyis minden csupa fikció, egymást át- és felülírják az igazságot eltakaró történetek, hiszen a családi önazonosságunkhoz szükséges, hogy minden nehézség és trauma ellenére képesek legyünk azonosulni, és a családi mitológia ebben segít.
A Fikció egy karácsonyi történet: a fiú barátnőjével Szicíliában tölti a családi ünnepet. A romantikus sikátorok, a nyugodt délolasz élet mind-mind apró alkotóelemei annak a világnak, ami rajtunk kívül történik.
Persze ilyen karácsonyi történetre senki nem vágyik: Gerlóczy regényében a romantizálás helyét a szorongatóan szűk utcák veszik át, csendes terek, amelyekben az elbeszélő szállásán ül és ír, várja a barátnőjét, aki pár nappal később követi őt.
A Fikció dramaturgiája statikus, nem mozdul, hiába az utazásra épül (“Szerettem vonaton, buszon, repülőn ülni, lehetőleg egyedül vagy olyasvalakivel, aki egyedül szeretett lenni, vagyis nem szólt hozzám, ilyenkor, ahogy haladtam valamerre, mindig úgy éreztem, hogy hosszú idő után újra együtt lehetek magammal”, 295. old.), mert ez a várakozás regénye: várakozás a Zsófi nevű barátnőre, aki szereti és megérti, akitől nem kell menekülni, valamint a DNS-vizsgálat eredményére, ami majd megadja a választ az elbeszélő kérdéseire, hátha így közelebb lehet jutni valamiféle igazsághoz, amiről pont ez a regény bizonyítja be, hogy nem létezik. Mármint egyféle igazság biztos nincs, sokféle van, mert minden elbeszélésnek megvan a maga igazsága. Ahogy az elhallgatásnak is. Hiába ránt be az útinaplót író Gerlóczy Scicli fantasztikus világába, ha az igazi utazás belső: hogyan nézel szembe saját családod történetével? Hogyan befolyásolják életed sok-sok évtizeddel korábban történt események? Hogyan határozza meg identitásod a családtörténeted?
A Fikció első kötete A katlan. De lehetne a címe Harcom is Karl Ove Knausgard után szabadon, hiszen Gerlóczy saját magát és családját helyezi az elbeszélés középpontjába. A norvég íróhoz hasonlóan ő is azt ígéri, hogy tényleg minden róla szól, nem vesz figyelembe semmit, és mindent rögzít, ami történik vele: egyfelől megérkezik Szicíliába pár nappal barátnője, Zsófi érkezése előtt, hogy akklimatizálódjon és írjon, mielőtt közösen karácsonyoznának, másfelől pedig nyomozásba kezd saját családtörténetében, amiben nem minden úgy van, ahogy addig tudta. A regény mottójaként is olvasható szerzői megjegyzést csak az olvasás egyharmada után kezdtem el nagyon értékelni:
“Egyes szereplők nevét megváltoztattam. Más szereplők nevét nem én változtattam meg”.
Az első blikkre is ütős mondatokról menet közben derült ki, hogy az illusztris Gerlóczy családban nem minden apa az, aminek látszik. “Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, nem is lehet fogalmam róla, ha igaz, hogy az apámnak hazudtak, ha igaz, hogy az apám élete egy farsangi bál, apám el lett fűszerezve, apám úgy áll egybe, mint a fövény, kék nadrágra veres folt, igaz, hogy az az ember, aki lett, az ő maga (te, te vagy), de ez az ő egy meglopott individuum, egy mese hetedhét országon is túl kóválygó bolondja” (67. old.). Most újra szembe kell néznie nagyapja története miatt azzal, hogy a Gerlóczy névből következő identitás törékeny fikció, amit évtizedek alatt hoztak létre a családtagok, akik közösen, történetek elhallgatásai és elbeszélései alapján konstruálják meg a gerlóczyságot.
A Gerlóczy által elbeszélt történet sok szempontból tiszta lapot húz a családtörténetben, mert ha minden megkérdőjeleződik az életében, akkor kizárólag a családdal szembeni kíméletlen őszinteség lehet a megoldás, hogy újraírják az ún. családot. Nem lennék egyik családtag helyében sem, amikor a Fikciót olvasom, de nem is kell, szerencsére, viszont
az látszik, hogy a nagy családi mítoszok és elhallgatások után így lehet valami újat építeni a fikció helyére. Gerlóczy saját apa-történetéről ezt írja:
“az anyja nemcsak nem értette, nem is akarta megérteni, miért fontos ez a fiának, éppen ő nem, aki belenézett a tizenkét éves gyereke szemébe, és közölte vele, az apád, aki téged nagyon szeretett, meg te is nagyon szeretted őt, nem az apád volt, a te apád a Feri. Az ő neve: Gerlóczy. Nem értette, hogy a fia attól a naptól kezdve hosszú-hosszú éveken át keményen dolgozott azon, hogy a régi nevet, és vele oly sok mindent, önmagát leginkább, eltemesse, és azt a másik nevet, és vele azt a két embert, az új apát és önmagát elfogadja, nem látta, hogy a fia falnak csapódott és darabokra tört” (279. old.)”
A Gerlóczy család illusztris család sok fontos szereplővel (például: Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Péterfy Bori és Gergely), a történelem és irodalomtörténet alakítóival, szerteágazó értelmiségi családdal, ami olyan hálózatot alkot, amihez eleve nehéz lehet normális viszonyt kialakítani, de főleg akkor az, ha megkérdőjeleződik az elbeszélő identitása. A regény egy pontján így fogalmazza meg ezt: ”Irritált ennek a belterjességnek a bukéja. Ebben éltem Budapesten, és világéletemben undorodtam tőle. Utáltam volna azt a gyereket, aki voltam, akinek a segge alá tolták ennek a rendszernek, ennek a hálózatnak a lehetőségeit és előnyeit, igaz, később, nem éltem a kiváltságokkal, ellenkezőleg, igyekeztem minden olyan kapcsolatot leépíteni, amely ennek a rendszernek a keretei között akart a segítségemre lenni, aki kívülről nézve önsorsrontásnak, belülről viszont, a természetem és igazságérzetem alapállásából nézve a lehető legtermészetesebb döntésnek tűnhetett, persze csak számomra, mert ha az ember kiszáll vagy be sem száll, akkor eltűnik a térképről, és nem tűnik semminek” (302. old.)
Scicli egy olasz kisváros, közel a vulkánhoz, lassú az élet, jók a borok és a sonkák. Az elbeszélő folyamatos csetelésben tartja a kapcsolatot barátnőjével, közben ír, hiszen az írás az élete, vagyis az élet is fikció. Az írás mint folyamatos önreflexió valódi munka, nem storytelling, hanem lélegzés a Fikcióban: Gerlóczynak újra és újra el kell beszélnie a saját történetét. A szöveg lüktető, Olaszországból egy pillanat alatt egy URH-koncerten vagy Újlipótvárosban lehetünk, nyomozhatunk az elbeszélővel együtt budapesti házakban és családfákban. Knausgard a Harcom-sorozatot úgy írta végig, hogy az ne legyen szuperszerkesztett és konstruált, megmaradjon a hiba, a szöveg sebezhetősége. Ami persze szintén fikció volt. Egyre rövidebb idő alatt írta a köteteket, amelyek ezért sokszor önismétlők, vagy az utolsó konkrétan túlírt.
A Fikció az írásról is szól, a folyamatos munkáról, ami a létezést jelenti, de többször ki-kiszól az elbeszélő, amiből kiderül, mennyire nem neki való a könyv utóélete, az író-olvasó találkozók, a marketing vagy az olvasók által elvárt írói szerepvállalás. Gerlóczy regénye Knausgard szövegéhez nagyon hasonló hangulatot kelt, mintha mindent rögzíteni akarna az aznapi költéseitől az étkezésein át egészen addig, hogyan lehet ezt a történetet elbeszélni.
A Fikció sokszor tűnik műhelymunkának, néha nyomozati anyagnak adatokkal, nevekkel és helyekkel, miközben az alapja mégis egy útinaplót idéz meg.
A különböző rétegeket pedig átszövi a finoman építkező párkapcsolati szál: Zsófi a regény nagy részében virtuálisan van jelen, mint Godot-t várjuk, hogy megérkezzen, mégis keretet ad a sokszor a szorongás és a szétesés között egyensúlyozó elbeszélő életének, aki néha rég meghalt szereplőkkel, így például Kriegler Miksával beszélget.
A családi múlt kutatása egyben városi séta is, hol laktak, mi történt a Gerlóczy-felmenőkkel, hol fogant 1980-ban egy URH-koncert után a szerző, hiszen az épületek és utcák valójában szintén fikciós terek, amiket különböző emberek írnak, szerelmek, halálok és traumák alakítanak, mindenki a saját, személyes városát hozza létre, ami a Fikcióból szépen látszik. A mai Ferenciek terén álló Királyi Bérpalotában állami tisztviselők, ügyvédek és orvosok laktak. Az egyik szinten Kriegler Miksa, a másikon dr. Gerlóczy Zsigmond. A két személy történetét állítólag egy elszabadult halszálka kötötte össze, ami átírta a családtörténetet is.
A Fikció-regényfolyamnak tétje van: megismerhető-e annyira a családtörténet, hogy az író az elbeszéléssel uralni tudja. Lehet-e Gerlóczynak saját verziója ebben a sokszereplős, folyamatosan alakuló családtörténetben? Olvasóként ez a voyeurködés annak ellenére működik, hogy sokszor zavarba hoz, de hát a kultúránk is ezekről a rövid villámbetekintésekről szól a közösségi oldalakon vagy a médiában is. Gerlóczy íróként végzi el a feladatot, hogy darabjaira szedje és maga köré újraépítse a családot, ami olvasóként kifejezetten tanulságos: a saját családtörténeteinket nemcsak elő kell hozni a mélyből, hanem kritikusan kell vizsgálnunk, mert generációkon keresztül vihetjük ezeket magunkkal.
