Az utóbbi évek egyik legerősebb magyar kötetcíme a Mondatok csodálkozásról: minden szempontból izgalmas felütése Szvoren Edina új novelláskötetének, csakúgy, mint a hozzá kapcsolódó, azonos című nyitószöveg. „Nap mint nap el kell játszanom a csodálkozó ember szerepét, és ez a színlelés egyre nehezebb” – olvashatjuk az első mondatban, ez a kijelentés és ez a szöveg pedig aztán óhatatlanul ráolvasódik a kötet minden egyes történetére. A nyitó írás elbeszélője vallomást tesz egy „fogyatékosságáról”: mióta az eszét tudja, képtelen a csodálkozásra, mert mindent valószínűnek és lehetségesnek lát. Ám mivel az emberek elvárják a folyamatos meglepődést, meghökkenést, állandóan úgy kell tennie, mintha csodálkozna. A szinte cinikus hangvételű szöveg egyenesen úgy állítja be az embert, mint „homo mirabundust”, csodálkozó lényt, aki annak ellenére döbben le a világ történésein (és az ember alkotta történeteken), hogy azok újra és újra megismétlődnek.
„Habár a barátaim a velük történteket eleve azzal a szemmel nézik, tartalmas életük eseményeit eleve úgy mesélik, hogy akadjon bennük egy-két meglepő mozzanat, amire szerintük nincs más magyarázat, mint a genetika, a sors vagy a politikusok háttéralkui, a történeteik minden mozzanata levezethethető ugyanazoknak a történeteknek a korábbi mozzanataiból – én pedig néha elszámítom magam, és egy szempillantásnyi időre őszintén megütközöm azon, hogy mit találnak ők meglepőnek a történetükben, hol látnak benne hiányzó lépcsőfokot, áthidalhatatlan oksági szakadékokat.”
Ez a csodálkozáson csodálkozó elbeszélő adja meg a felütését, az értelmezési keretét a kötetnek.
Mi pedig olvasóként ezután szépen becsusszanunk a „csodálkozás réseibe”, mint a meghökkentés és megdöbbenés kultúrájában élő, egyébként jellemzően közönyös 21. századi polgárok.
A Mondatok a csodálkozásról két részből áll: az egyperceseket idéző Ohrwurm-jegyzetekből és hét hosszabb novellából. Az első részbe 29 rövid történet került, amelyek nagyon változatos helyzeteket, különös kis jeleneteket skiccelnek fel. Az egyik szövegben megdöbbenéssel pletykálja valaki, hogy vakokat látott a libegőn, egy másikban a lópánik lehetséges előfordulásának eseteit olvashatjuk, egy harmadikban folyamatosan elkallódik egy olcsó hegedűtok, amelybe nem is illik pontosan a drága hegedű. A történeteket apró kis játékok fűzik lazán össze. Olvasás közben óhatatlanul felmerül, hogy vajon mit is jelenthet a ciklus címe, az Ohrwurm-jegyzetek. A kifejezés magyarul fülbemászót jelent. Cornelius Eckert nevezte el így azt a jelenséget, amikor a fejünkbe beragad egy dallam, és sehogyan se tudjuk kiverni onnan. Ha megnézzük a szövegeket, azt találhatjuk, hogy elég gyakran előfordul, hogy a szereplőknek „beakad valami”.
A berögződések, az ismétlődések, más emberek idegesítő szokásai, nyelvhasználata visszatérő elem.
Az egyik történetben az elbeszélőt anyjának kedvenc színésze idegesíti, de ami ennél is jobban felbőszíti, ami a világból ki tudja kergetni, az egy szó: a szerepfelfogás. Az Olcsó tokban drága hegedűben mantraszerűen ismételgetik a szereplők: „Nincs olyan tok, amelybe egy hegedű pontosan illene.” Egy másik szövegben egy olyan embert ismerünk meg, aki „a függönyökkel érvel”, vagyis rendkívül idegesítő módon mindenre van egy függönyös hasonlata. A legtöbb történet ilyen különös megrögzöttségekre épül fel. De az ismétlésekkel való játék akkor válik a legszembetűnőbbé, amikor a Mindenből kettő van című szöveggel találkozunk, illetve akkor, amikor a kötetben előre haladva ráébredünk, hogy a Mindenből kettő vanból is kettő van.
„Bárhol jártam eddigi életem során, feltűnt, hogy mindenből kettő van. Olyasmiből kettő, amiből egy is ritkaságszámba megy.”
Mi pedig olvasóként persze nem győzünk csodálkozni ezeken az ismétlődéseken, duplikációkon, és ráébredünk,
éppen olyan érdekes, ha nem érdekesebb egy jelenség, ha másodszor is megismétlődik, mintha csak egyszeri esemény lenne.
A kötet egészére jellemzőek egyébként az apró játékok, a finoman elhintett intertextuális utalások, a nyelvhasználat és a jellemábrázolás egészen barvúros összekapcsolása, az idegen szavakkal és a nevekkel való különös bánásmód (találkozhatunk például Kedvesékkel, Sikeressel, Gyakoriakkal, Ó.-val, de még egy Név nevű szereplővel is) és az éles, találó irónia. „Apánk jobbára azokhoz a nevekhez vonzódik, amelyek úgy hangzanak, mint az okos, ám életidegen emberek alkalmatlan pillanatban elsütött viccei.” A korábbi Szvoren-szövegekhez képest most jobban előtérbe kerül ez a fajta egészen sajátos játékosság.
A hosszabb novellákban főleg kapcsolatokról, illetve a másokhoz, szülőkhöz, testvérekhez, barátokhoz, házastársakhoz való kapcsolódás nehézségeiről olvashatunk. Szvoren Edina a tőle megszokott egyedi, változatos, hiteles elbeszélői nézőpontokból, megkapó részletességgel, hétköznapi szituációkat felvázolva mutatja be nekünk ezeket a viszonyokat, ám mindeközben sokszor beszüremkednek abszurd, titokzatos, vagy egyenesen misztikus elemek a szövegekbe. Sosem tudhatunk mindent, nincs magyarázatunk sok mindenre, és éppen ezek a hiányok és hiányzó összefüggések a legérdekesebbek ezekben az egészen furcsa, mégis ismerős viszonyrendszerekben. Szvoren Edina pedig ahogy mindig, ezúttal is nagyon izgalmasan mutatja be a kommunikáció félrecsúszásait, az egymás meg nem értéséből, a tabukból és a valódi érzések elhallgatásából fakadó helyzeteket, amelyek miatt a szereplők csak a frusztrációikat gyűjtögetik, és sehogyan sem tudnak egymáshoz közel kerülni. „De hát ennek az írásnak nem a magány a tárgya” – olvashatjuk a kötet záró sorában, bár mire a novellák végére érünk, már nem csodálkozunk azon, hogy ezt nem hisszük el olyan könnyen.
