„Ha még egyszer valaha regényt írnék, alighanem egyetlen motívum körül forogna az egész, jól szerkesztett, világosan határolt, kontúros képpel kezdődne és érne véget.” Rögtön a legelső mondatban Bartók Imre hőse szögezi le mindezt, aki történetesen szintén író, szintén harmincas és szintén Budapesten él, és ha neki nem is sikerült, az író Bartóknak összejött a kontúros kép, amelynek fő alakja egy látogató, aki egy bölcsőhöz lépve ringatni kezdi az abban alvó gyereket. Már az első mondatoknál erős az atmoszféra, még akkor is, ha hamarosan szertefoszlik a kép, az álmot pedig csengőszó töri ketté. Bartók Imre viszont már itt, a Lovak a folyóban kezdő jeleneteiben felvillant valami abból a megfoghatatlanságból és kétértelműségből, amely rendszerint a határok elmosódásakor fogja el az embert.
Pedig az elején a cselekmény még viszonylag jól körülhatárolhatónak tetszik: adott egy fiatal író, aki hiába tette le az asztalra az élete fő művének szánt Jerikót, a kötet jobbára visszhangtalan maradt. A kritikusok kussolnak, és az olvasók sem ostromolják a boltokat, hogy magukhoz ragadják a saját példányaikat. Ráadásul a házassága is válságba jutott, így kénytelen egy kissvábhegyi szuterénben meghúzni magát, ahol mállanak a falak, hegyekben állnak az eladatlan könyvek, a szomszéd pedig időről időre feljelenti. A tehetetlenség és az önsajnálat mocsarában dagonyázó hős mindennapjainak eseménytelenségét egy váratlan incidens zárja rövidre: egy szép napon ugyanis megmenti egy nő életét, akit egy arra járó lökött a metró alá. A megvillanó erőszak a maga valódiságában és virtuálisan is a regény sajátja: az E/1. személyű narrátor ugyanis a szüleivel együtt megszállottan gyűjti és játssza a legkülönfélébb társasjátékokat, ami az ő szemszögükből nem is egyszerű kikapcsolódás, inkább egyfajta dimenzióváltásnak, az élet sajátos meghosszabbításának tetszik.
Bartók hőse mindenesetre nem találja a helyét a saját életében.
Társas kapcsolatai lényegében nincsenek, új ismerőseit (egy nyomozót, egy álrendőrt meg a megmentett nőt) is lényegében a balesetnek köszönheti. A szülein kívül még Ármin nevű barátjával tartja a kapcsolatot, aki szintén író, csak éppen a sikeres fajtából. Az a típus, akinek látszólag minden összejött, amire Bartók hőse vágyik: a szakma elismerése, a díjak és a közönségsiker is. A regénybeli író álmai netovábbja egy könyv, „aminek értelme is van, ami utat talál az olvasókhoz, díjakat nyer”, igaz, gyorsan hozzáteszi azt is: „nem, dehogy, azt azért mégsem, hiszen a kánonvonat már elment”. Ebből az egyetlen odavetésből is kitűnik az a szarkasztikus humor és nem utolsósorban önirónia, ami áthatja az egész könyvet. Bartók könyve gonoszul szórakoztató, írom ezt annak tudatában, hogy a fenti mondata így folytatódik: „volt, nincs, a síneket is felszedték utána, de mit számít ez, mit számítanak a kritikusok, az irodalomnak ezek a dögletes farizeusai, mit számít az ő szavuk, ha egyszer ott van még százezer olvasó (…)”.
A Lovak a folyóban legszórakoztatóbb részei egyértelműen azok, ahol hőse kiosztja a komplett kiadói és könyvszakmát, a kritikusoktól kezdve a felkészületlen interjúkészítőkön és az irodalmi influenszereken át a díjakat odaítélő befolyásosokig, így mások mellett megkapja a magáét a regénybeli Gozsdu-díj kuratóriuma is, amely „nullára árazta be a Jerikót”. A tétet ráadásul tovább emeli azzal, hogy a Jerikó semmibe vett szerzője saját magát sem kíméli: metsző öniróniával teszi mérlegre és mond ítéletet saját írói hozzáállása („Tulajdonképpen minek panaszkodsz? Hiszen sosem akartál tetszést aratni!”), és örökös halogatása fölött, amivel mindegyre elodázza a következő nagy mű megírását:
„Az egyetlen esélyem, hogy előremenekülök, sőt ez nem csupán az egyetlen, de a szó legszigorúbb értelmében véve az utolsó esélyem is, egyúttal kiváló alkalom, már csak egy új fotelre volna szükség, és persze az sem ártana, ha kitakarítanék, kéne egy portalanító, egy rakat tisztítószer, és úgy másfél nap, amit koncentráltan képes vagyok ennek a hétköznapi feladatnak szentelni, ami a lakás adottságait és jelenlegi állapotát tekintve nem tűnik könnyűnek ugyan, ámde annál kifizetődőbb, hiszen a jobb munkakörülmények között feltehetően az írás is eredményesebben haladna előre.”
A szakmai és magánéleti kudarcok szépen lassan felőrlik az írót,
aki elméletileg hiába látja, valójában nem találja a kiutat sivár helyzetéből. Egyszerre remél (hogy egyszer még belefoghat egy új könyvbe) és gyászol (a visszhangtalanul maradt regényét), miközben szürke hétköznapjai panoptikumában a legkülönfélébb fura figurák bukkannak fel. Egy különös burokban éli az életét, amelynek díszletei bár valóságosnak tűnnek, mégis bele-belecsusszan egyfajta álomszerű alternatív valóságba. Bartók Imre egy korábbi interjúnkban mesélt arról, hogy „az ébrenlétben van valami kétdimenziós, (…) az álmokban ezzel szemben szokatlan térmélységek nyílnak”. Bartók új regénye
ügyesen mossa el az ébrenlét és a káprázat közötti határokat:
a Lovak a folyóban így aztán ténylegesen egy szürrealista trip a tudatalatti, a félelmek és az álmok birodalmába, és nehéz kibogozni, hogy mi a valóságos, és mi nem. Mint ahogy a prózája sem feltétlenül adja mindig egykönnyen magát, Bartók ugyanis egy olyan szöveglabirintusba viszi be az olvasóit, amely hemzseg a mitológiai, irodalmi, művészeti és popkulturális utalásoktól, de itt valahogy teljesen természetesen fonódnak egybe az Empedoklészt, Géricault-t, Frankensteint vagy A Gyűrűk Ura Gollamját játékba hozó allúziók.
Nehéz műfajilag megfogni ezt a regényt, hiszen ugyanúgy nevezhető egy mentális összeomlás krónikájának, vagy egy szürreális nyomozás történetének, mint kreatív gyászregénynek. Ezek mind benne vannak, de a horizontja ennél sokkal tágabb: lubickol az abszurdban, a folyamatos ritmusváltások miatt pedig (a szöveg hol sodor, hol a hőshöz hasonlóan egy helyben botorkál, hogy aztán újból berántson) muszáj végig erősen koncentrálni a szövegre. Ahogy a hőse, úgy Bartók sem köt kompromisszumot a prózában, ez viszont nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne lenne kellően játékos. Mert pont az a lényeg, hogy ebben a szarkazmusban és öniróniában tobzódó regényben Bartók igenis játszik, és nemcsak a szöveggel, hanem az olvasóval is.
