A betegségről vagy a halálról beszélni nem könnyű sem a magánéletben, sem a nyilvánosság előtt. A generációkon átívelő családi és intézményi tabusítások egy olyan világot hoztak létre, amiben az életet elválasztjuk a haláltól, miközben a betegség és a halál is az élet része. Aki megszólal ebben a kérdésben, az leginkább olyan tanúnak tűnik, aki máshonnan beszél. Nádas Péter a Saját halálban az infarktusáról írt, Esterházy Péter a Hasnyálmirigynaplóban dolgozta fel betegségét, Grecsó Krisztián az ÉS-ben írt esszét a betegségéről, valamint versekben dolgozta fel, Szentesi Éva két non-fictionben mesélte el történetét.
Keresztury Tibor Hűlt helyem című regénye is ilyen apokrif: ami ez élet nevű narratívába nem fér bele.
A Hűlt helyem hőse, hiszen Keresztury is sokszor így nevezi, egy férfi, akinek visszafordíthatatlan betegsége kijelölte az életlehetőségeit. A hős, aki a patológiával gyerekként ismerkedik meg, akinek édesanyja testének hamvaival is szembesülnie kell, aki alkoholistaként megismerte a pszichiátriát és a test végletekig történő kiszolgáltatottságát, akinek betegsége a szöveg szerint csak a halálát követő boncoláskor lesz egyértelmű. Az életlehetőség eufémizmus, mert ebből a betegségből, a Parkinson+-ból nincs visszaút, és csak azért merem így írni, mert a regény is így beszél: kendőzetlenül, annyi önreflexióval, amennyi talán Karl Ove Knausgard Harcom-sorozatába se fér bele. Sok szempontból nem jó a norvég író regényfolyamát emlegetni itt, de kapaszkodót is nyújt: akármilyenek az elbeszélői helyzetek, a legmélyebb és legfájdalmasabb életesemények, Keresztury az elbeszélés útján irodalommá formál, ami nem azt jelenti, hogy átír vagy elfed bizonyos elemeket, hanem még láthatóbbá, sőt átélhetőbbé teszi azokat. Az irodalommá formálás annyit tesz, hogy a könyv tétje nem az, hogy mit tudunk meg Kereszturyról, vagy mennyire sajnáljuk meg. Ez nem bennfenteskedés, hanem irodalom, karakterekkel, morális kérdésekkel, érzelmekkel, fájdalmakkal és bevésődött traumákkal.
Olvasója válogatja, miért szereti az irodalmat. Én például azért is, mert sokszor olyan, mint az űrutazás: beláthatatlan tájakat és felfoghatatlan történeteket mutat meg, az emberi léptéken túlmutató problémákat ábrázol, amely néha ijesztő és sokszor nagyszerű, de a lényege valami különösen emberi tapasztalat. Az űrhajós nemcsak felfedező, hanem minden esetben üzenetet hoz és visz, tartja a kapcsolatot a Föld és az ismeretlen között. Átlép egyik dimenzióból a másikba.
Keresztury pont ilyen űrhajós, aki saját testtapasztalásain keresztül beszél alkoholizmusról, betegségről, elmúlásról, magatehetetlenségről. Vagyis az életről, amiről nem beszélünk, vagy nem szeretünk beszélni.
Keresztury személyes története nagyobb kontextusban is értelmet nyer, mert az alkoholizmusról nem beszélünk, miközben mennyi életet tesz tönkre közvetlenül vagy közvetve. Persze túlzottan szimbolikus az élet, ha az Európai Unióhoz csatlakozás napján ültetnek be a szervezetébe egy gyógyszert az alkoholfüggősége elleni terápia részeként. De se a rendszerváltás, se az EU nem változtatott azon, amit a Megáll az időből gyakran megidéz a szerző, és ami a legbátrabb és legszomorúbb belátása az országhoz fűződő kapcsolatnak, hogy hát akkor itt fogunk élni. A Hűlt helyem sokat elárul a rendszerváltás utáni Magyarországról, az alkoholistákról, akik nem találják a kiutat saját életükből, akik nemcsak a saját, hanem mások, például a családjuk életét is tönkreteszik. Az alkoholizmus a rendszeren belül megtűrt függőség, kis túlzással mindenkinek van vele tapasztalata, ahogy nekem is, mert Keresztury apám nemzedéke, és ebből a nézőpontból bizony apám harcát is jobban megértettem.
A fülszöveg regénynek nevezi a Hűlt helyemet, ami hét önálló szövegből áll össze, amelyek hatással vannak ugyan egymásra, de nem adnak ki egy főtörténetet, mert az a test leépülését beszéli el. A testet kell olvasnunk, ami folyamatosan mesél, semmit sem felejt: sem az alkohollal töltött éveket, sem a megvonással töltött évtizedeket. Ahogy Keresztury hőse minden erejével igyekszik lefutni az utolsó versenyét, és mint egy sportfilmben, a szervezők és a nézők együtt segítik a célba. Ő tudja, hogy az életéért futott, a nézők meg a félelmetes akaraterőt látták.
Amikor azt mondja, hogy tegező viszonyban van a halállal, akkor nem túloz, ellenben megmutatja azt a beszédhelyzetet, amire semennyire nem vagyunk felkészülve. Keresztury irodalomtörténész (Petri-monográfia!), irodalomszervező, szerkesztő és író (Reményfutam, Bejárat a semmibe, Temetés az Ebihalban), aki világéletében azt mesélte el, ami a mainstreamben nem látható, és úgy, hogy minden reményvesztett szereplőt megbecsült. A Hűlt helyemben sem csinálja máshogy, csak a reményvesztett szereplő most ő maga: hogy lehet elbeszélni egy neurológiai betegséget, ami apró lépésenként veszi át a hatalmat az élete felett? Hogyan lehet a prózában jól ismert mindentudó (mindenható) elbeszélői nézőpontból arról beszélni, hogy te is csak a tested áldozata vagy? Hogyan választható szét a test és a lélek, ha és amennyiben?
A Hűlt helyem testregény: a patológián hullákat lát a gyerek, Keszi bácsi halálára hosszan készül a ház, a hősnek szarnia kell, később nem tudja használni az egyik karját, a lábát, nem tudja befűzni a cipőjét. A test ebben a regényben önálló szereplő, ami leválik az elbeszélőről, aki a végén már egy-két ujjal írja a szöveget. És akkor ott van a lélek, amit lehet, hogy nem szerencsés különválasztani, de
Keresztury elbeszélése pont annyi távolságot tart saját történetétől, amennyit a szellem a beteg testtől.
A szövegben ez a távolság létrejön, és óriási játéktér nyílik az író számára, olvasóként pedig nagy erőt ad. A nyelvvel nemcsak elbeszélni lehet, hanem teremteni - ebben az esetben egy életet szavakból, mondatokból, mert Keresztury friss, pontos, szórakoztató, ironikus, lényeglátó, aki a személyesben is megtalálja az általánost. Eddig arról írtam, hogy mennyi nehéz téma szerepel a könyvben, pedig Keresztury írása bizony szórakoztató, mert ebben a rengeteg szenvedésben, amin a hős átmegy, felvillan az élet.
“Ha elmegy vagy elviszik, azon nyomban visszaáll a rend: hűlt helyét a levegő birtokba veszi” - ez az utolsó mondata Keresztury önéletrajzi visszatekintésének, ami bátor szembenézés, frivol haláltánc és a “hűlt hely” végleges elfoglalása, betöltése. Az űrhajós története semmiképp sem egyedi, ő lett a kiválasztott, aki képes volt hangot, arcot és stílust adni az elbeszélhetetlennek. Bátorságot és erőt ad, hogy lehet így is.
