A halál az élet legnagyobb botránya. A test romlásáról és az életkilátások szűküléséről beszélni pedig még mindig apokrifnak számít, akkor is, ha az ilyen beszédben valahol az összekapcsolódás örök emberi igénye valósul meg. Esterházy Péter és Nádas Péter mellé a konvenciók ellenében bátor, kérlelhetetlenül és kendőzetlenül őszinte írók pantheonjába tavaly Keresztury Tibor is belépett: a Hűlt helyem című önéletrajzi kötetében a saját betegségeiről, függőségeiről és a halállal való viszonyáról ír.
A Hűlt helyem a hét könyve volt nálunk, recenziónkban azt írtuk, “a testet kell olvasnunk, ami folyamatosan mesél, semmit sem felejt: sem az alkohollal töltött éveket, sem a megvonással töltött évtizedeket. Ahogy Keresztury hőse minden erejével igyekszik lefutni az utolsó versenyét, és mint egy sportfilmben, a szervezők és a nézők együtt segítik a célba. Ő tudja, hogy az életéért futott, a nézők meg a félelmetes akaraterőt látták.”
A test Kereszturynál törékeny és esendő hordozója az életnek, ám miközben alkoholizmusról, depresszióról, megalázó orvosi kezelésekről, pszichiátriáról ír, egyetlen pillanatra sem veszíti el az emberi méltóságát. Hasznos eszköz ehhez az irónia, amivel a legnyomorultabb pillanatokból is ki tud szabadulni és szabadítani a nevetéssel.
Sötét és szorongató humanizmus az övé, ám általa nemcsak nemcsak a saját életútjához fordul megértéssel, hanem sokféle, akár egészen nyomorult sorsok sorához is, amikkel összetalálkozott. Szükségünk van erre az empátiára, erre a szolidaritásra, erre a könyörületre, ami Keresztury szövegéből sugárzik - megtapasztalni és követendő példaként is. A Libri-díj egy olyan közös tabunkra irányítaná a figyelmet, amit nem a szűkölő hallgatással, hanem éppen a történetek megosztásával tudunk feldolgozhatóvá szelídíteni.
A Hűlt helyem bemutatója a tavaly nyári Margón volt, ITT beleolvashattok a regénybe, ITT pedig újraolvashatjátok kritikánkat. Az íróval egy rövid interjú is készült a jelölés kapcsán, azt ITT tudjátok megnézni.
A tíz döntős könyv idén:
