A könyvborítón Gerhard Richter képzőművész 1991-ben készült olajfestményén egy csokor rózsa látható, vázában. Vagy egy robbanás, mert valamiért ezt is megidézi. A Magyar Nemzeti Galériában a Richter-kiállításon az nyűgözött le, ahogy a hétköznapi témát összezavarja az alkotó: az újságképeket elmossa, a portrékat elhomályosítja, hogy új jelentésárnyalatokat fedjen fel. A rózsa nagy hagyománnyal rendelkező szimbólum, amit Danyi nem játékba hoz a szövegében, hanem ciklikus rendszerként, narratívaként kezd el használni. A rózsatermesztést egy regény középpontjába emelni már önmagában nagyszerű ötlet, viszont ezen túlmutatni, hogy a rózsa ökoszisztémaként, mindent domináló létezőként is működik még különlegesebbé teszi a szöveget: a rózsa úgy keretezi az emberi életet, sőt egy család történetét, hogy egy pár fejezet után
a rózsában nem a szépséget, hanem valami önmagán túlmutató, ijesztő organizmust érzékelek.
A rózsa mint kötelezettség
A regény címe (A rózsákról) picit sem túlzó, Danyi Zoltán nagyregénye tényleg a rózsákról szól, amennyiben a rózsák alatt nemcsak egy igazán szép, ám rendkívül sok munkát igénylő virágot, hanem családot, háborút, kereteket is érthetünk. Vagyis mindent. Például az apát is, aki a rózsákkal nemcsak megélhetést és hagyományt adna át fiának, hanem vele egy életet is. Még pontosabban az apa a saját életét hagyományozná át a fiára, az elbeszélőre, aki nemcsak a háború és a rózsák, hanem az apa kötöttsége alól is szabadulni akar.
Rózsákról, háborús traumákról és rendhagyó regényformákról is beszélgetett A rózsákról című regény pénteki margós bemutatóján Danyi Zoltán és Veiszer Alinda, a kötetből Porogi Ádám olvasott fel részleteket.
“A rózsák nekem addigra ugyanis mást jelentettek, már nem a kötöttséget, nem az elvárást, nem a kötelezettséget jelentették, hogy folytatnom kell, amit apám elkezdett, vagy ha tágabb értelemben vesszük, akkor igy is mondhatom, hogy abban az időben a rózsák már nem azt jelentették számomra, hogy nekem is úgy kellene élnem, és ugyanazokat a dolgokat kellene tennem, mint amiket a többiek tesznek, azok a többiek, akikről úgy képzeltem, hogy nem a saját életüket élik, hanem mások életét másolják, és ezért úgy élnek, mint ahogy mindenki más” (286. old.)
A körülményeket a háború alakította
A kilenc fejezetből álló regény látszólag egyszerűen indul, az E/1. személyű elbeszélő az ablaknál áll, várja, hogy lemenjen a nap, “mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen”. A Vajdaságban, Palicson élő főszereplő apja rózsatermesztő, de ő maga is mindent tud a rózsákról, a fajtákról, a metszésről és a kereskedelemről is, de fuvarozóként dolgozik.
Az első fejezetekben egy Forrest Gump-szerű alakot ismerünk meg, aki nem a bonbonok, hanem a rózsák miatt kezd mesélni, nehezen, mert ez a regény is az elbeszélhetőség nehézségeit állítja a középpontba, bravúrosan:
kedves és kényszeres alak, akinek megfigyelései és mondatai önmagukba fordulnak vissza. Nemcsak a kereszteket, hanem mindent számol az elbeszélő, mert ő a saját valóságát szeretné megragadni, és ezt a valóságot a délszláv háború brutalitása, embertelensége és veszélyérzete alakította ki.
Danyi A dögeltakarító című regényében már bevezette az olvasóit a háború realitásába, és bár mondhatnánk azt, hogy ezt a témát folytatja, de akkor nem mondanánk igazat. A háború A rózsákról című regényben is megjelenik a háttérben (“Mégse foghatom a háborúra, mindent a háborúra fogni túl egyszerű volna”, 355. old.), viszont keretrendszerként, sőt kultúraként is, ami beépül a családtörténetbe, a nyelvbe, az érzékelésbe és a valóságtapasztalásba. Szóval ez nem háborús regény, hanem gyógyulás- vagy szabadulástörténet, amely általános, közös tapasztalatként, nem extremitásként kezeli a háborút.
Képzeljünk el egy hatalmas rózsamezőt, ami beborítja a látóhatárunkat. Ezt a csodálatos, színes képet kezdi el Danyi szirmonként lebontani: a rózsákkal rengeteget kell foglalkozni, igazi fizikai munka, sőt harc, ahogy a virágokkal küzd az apa, aki főiskolára küldené a gyerekét, hogy jobb sorsa legyen, elintézi, hogy katonának se hívják be, miközben újra és újra megerősödik, hogy a rózsa nem szimbólum, hanem megélhetés, áru. A regényben a teljes értékláncot megismerjük, így azt is, milyen kiszolgáltatottá válik a háború miatt a kereskedő, aki olasz vagy holland vevőknek akarja eladni az áruját, és hogy ebből a szempontból a kapitalizmus is elnyomás, csak a pénz eszközével: “a körülményeket pedig tulajdonképpen a háború alakította ki, és hogyha megint itt tartok, ha megint a nyavalyás háborúról beszélek, akkor azzal kell folytatnom, hogy ezek az úgynevezett vevők a háború alatt újra és újra átverték az apámat” (268. old.).
Az év eddigi legerősebb könyvében egy vajdasági magyar srác belekeveredik a jugoszláv háborúba, és amikor az élő, gonosz organizmusként viselkedő háború őt megrágva kiköpi, akkor kellene elkezdenie élni, de addigra már az élet helyébe a halál, a gyilkosság, a szenvedés és az erőszak, vagyis a háború lépett.
Tovább olvasokA farok mint érzékelés
Danyi regényének az elbeszélőn és a rózsákon kívül még egy harmadik főszereplője is van, a főszereplő farka, amely duzzadáskor szétfeszíti a varratokat, ami a vágyat is fizikai fájdalomként jeleníti meg, és amelyről legalább annyi szó esik, mint a rózsákról. Miközben Bartók Imre Lovak a folyóban című regényének főszereplője az autofellációban találja meg kényszeres örömét, addig Danyinál részletesen (mondom még egyszer: részletesen!) megismerjük a húgycsődaganat tüneteit, a műtét lépéseit, a gyógyulás útját. Ha az olvasásban az örömöt keressük, akkor ezekben a farok- és betegségleírásokban egyáltalán nem fogjuk megtalálni, viszont a regény koncepciója szempontjából érthető a szerepe.
A rózsák és a farok együtt változnak, de egyik a másik nélkül nem elbeszélhető. A rózsa olyan erős költői kép, hogy mindenre ráolvasható, mindent meghatároz, már-már mágikus világot hoz létre, míg a farokról írt részek annyira testiek, hogy például az ötödik fejezet (kórház, műtét) elolvasása megviselt. Danyi mondatai túl jók ahhoz, hogy átlapozzuk ezeket a részeket, nem öncélúak ezek a leírások, hanem a karaktert és a történetet is építik. Ha az olvasó tisztában van Nádas Péter ide vonatkozó szövegrészleteivel, vagy találkozott Barnás Ferenc urológiai regényindításával, akkor se bízza el magát: Danyi azt a bravúrt hajtja végre, hogy a narrációban képes egybeírni a szinte világértelmezéssé összeálló rózsa-metaforát és a brutálisan testi érzékelést.
Mitől különleges ez? Hogy valójában nem a rózsa lesz a regényt meghatározó metafora, hanem a farok.
A rózsa az a realitás, ami az elbeszélő hagyománya és jelene, a nyelv, a levegő, a háttér, ezzel szemben a farok súlyos megbetegedése árnyaltan beszél arról a társadalomról, amit férfiak, vágyak, a győzni akarás és az ezekből következő erőszakos érzések uralnak.
A délszláv háború súlyos európai trauma, aminek egyfajta gyógyulástörténetét meséli el Danyi.
Mintha nem egy parkban sétálnánk
Az elbeszélő a felesége házáról kezd el mesélni, amikor az emlékezés mint munka kérdésköre megjelenik: “néhány dolgot már elmondtam, de aránylag messze vagyok még attól, hogy mindent elmondjak, mivel úgy tűnik, hogy még van valami, amit nem tudok, csak nehezen tudok ebben a beszámolóban, ebben a jelentésben, ebben az összefoglalóban, vagy nem tudom, hogy pontosan minek is nevezzem” (139. old.). Az ő személyes elbeszélése pedig nem tét nélküli, mert történetének részletes elbeszélése nem beszámoló vagy összefoglaló, hanem nyomozás, amennyiben minden visszaemlékezésnek nemcsak az emlékek felvillantása a célja, hanem az emléknyomok felfejtése, az ezek megértéséből fakadó narratíva létrehozása.
Az elbeszélésben a tudatfolyam rövidebb, hosszabb mondatai áramlanak, együtt megyünk végig az elbeszélővel a nyomok dekódolásán. A mondatok ritmusai egészen magával ragadóak. Nemcsak azért, mert az elbeszélő is reflektál arra, hogy mi a benne katatón kattogó kérdések ritmusa, de azt is megvilágítja, hogy “mindennek ritmusa volt, mintha nem egy parkban sétálnék, hanem egy zenei darabban”. (315. old.)
Amíg az apa egy elég konkrétan megírt alak, addig a feleség teljesen bizonytalan figura. Kezdjük ott, hogy nem is az elbeszélő felesége, de mégis a szövegben “feleségem”-nek hívja, máshol laknak, és bár a közösülések után együtt alszanak, a férfi mindig pénzt hagy a nőnél, amikor elmegy. Kapcsolatról a szöveg alapján nehéz beszélni, de ennél nyilván fontosabb, hogy az elbeszélő ezt kapcsolatnak éli meg, sőt miatta Franciaországot is célba veszi.
Ahogy nyílik a rózsa
A regény dramaturgiája nagyszerű és kegyetlen: a monológ ügyesen szippantja be az olvasót, könnyen azonosulhatunk az elbeszélővel, akinek kényszeressége szerethető, a farokproblémát lassan, szinte óvatosan vezeti be Danyi, miközben úgy épül fel a regény világa, mintha a rózsamezőből rózsánként ismernénk meg a részleteket.
A fordulópont az ötödik fejezetben következik be, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor filmnézéskor a szemed elé kapod a kezed, és látszólag mindent megteszel, hogy eltakard a látványt, mégis csalsz, lesel. Az ötödik fejezetet nem akarod végigolvasni, mert nem vagy kíváncsi a húgycső-műtétre, de ez a tapasztalat szükséges ahhoz, hogy utána a regény, mint egy rózsa, kinyíljon. Ugyanis innentől vesz az elbeszélői hang is fordulatot, a kényszeresség háttérbe szorul, az önmagába zárkózó elbeszélő nemcsak saját történeteit nyitja meg, de ő maga is előbb Brüsszelbe, majd Franciaországba menne (a felesége után).
A regény egyik legszebb része, amikor Brüsszelben a gyarmatosítók erőszaka felől kezdi megérteni, hogy az ő délszláv traumája is meghaladható, mert az erőszak mindenhol jelen van: “a belgák minden második évben hatalmas virágszőnyeget készítenek ezen a téren, és most könnyebb volt elképzelni őket, így már illettek hozzá, tökéletesen illettek ehhez a térhez, ahol úgy láttam, hogy a csipkékkel díszített házak foltosak, maszatosak a vértől, a feketék vérétől, akik a gyarmatokon aranyat és gyémántot és kobaltot bányásztak a belgáknak, és az úgynevezett túlkapásokról, vagyis az erőltetett munkától úgy hullottak, mint a legyek. (...)
fokozatosan egymásra rétegződtek bennem, és már minden vagy majdnem minden egyben volt, a vér és a vágott virágok, az arany és a háború, a rózsák és a gyarmatok és a pisilő kisfiú, de mégse tudtam ezeket a dolgokat elmondani a barátomnak
(344-345. old.)".
Összességében egy csodálatos regény lett A rózsákról, ami egyszerre fantasztikus és helyenként nehéz olvasmány, de nagy erővel meséli el egy háborús időszak utáni talpraállás nehéz történetét. Ahogy az elbeszélő a nehéz, komoly dolgokról mindig a rózsák között gondolkodik, úgy ez a regény is a legkomolyabb kérdéseket ebben a nagy rózsahalomban próbálja megválaszolni.
