Zalka Csenge Virág több mint tíz éve éli a hivatásos nemzetközi mesemondók életét. Itthon régészként végzett, aztán az Egyesült Államokban szerzett storytelling mesterdiplomát, majd doktorált is ott, kutatási területe a hagyományos mesemondás és a popkultúra keresztmetszete. Magyarországon és Amerikában is több népmesegyűjteménye, mesemondásról szóló kézikönyve jelent már meg, melyek felnőtteknek, kamaszoknak és gyerekeknek szólnak. 2020-ban a Ribizli a világ végén című kötetével elnyerte az Év Gyerekkönyv írója díjat. Jelenleg Budapesten él, a Világszép Alapítvány mesemondó munkatársa.
Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota – Újraálmodott népmesék
Illusztrálta: Orosz Annabella
Thora és a sárkányok
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy király, aki nagyon szeretett vadászni. Amikor csak tehette, az erdőt járta télen-nyáron, és gyakran messzire barangolt a palotájától. A birodalma a távoli északon terült el, ahol az év nagy részében hideg szél fújt, és esett a hó, de a királyt ez sem tarthatta vissza; szívesen járta a fehérbe borult tájat.
Történt egy téli napon, hogy a király ismét az erdőben barangolt, amikor hirtelen hóvihar kerekedett. A szálló pihék örvényében az uralkodó elvétette az utat, és mire kitisztult az ég, menthetetlenül eltévedt a sűrűben. A saját lábnyomait elfújta a szél, így aztán hiába keresgélt, nem talált vissza a palotába. Ahogy ment, mendegélt a havas erdőn át, egyszerre csak fényt pillantott meg a távolban. Remélve, hogy tábortüzet lát, elindult feléje, és hamarosan egy tisztásra bukkant. Legnagyobb meglepetésére azonban nem tábortűz lobogott a tisztás közepén, még csak nem is fáklya vagy gyertyavilág: a lángok körben égtek,
a tűzgyűrű közepén pedig egy hatalmas fészek foglalt helyet.
A fészekben két tojás lapult, nagyobbak, mint amekkorát a király valaha látott. Rögtön tudta, hogy csak egyetlen lénynek lehet ilyen hatalmas, tűzzel melengetett tojása: egy sárkánynak! A király gyorsan visszahúzódott a bokrok közé, és meglapult. Hiába várt azonban. Teltek-múltak a percek, az órák, és sárkánynak nyoma sem volt. A tűzgyűrű lángjai egyre halványabban égtek, és úgy tűnt, hamarosan teljesen kialszanak. A király tudta, hogy tűz nélkül a tojások meg fognak fagyni, és megesett a szíve a bennük lapuló kis sárkányokon. Kimerészkedett a tisztásra, átlépte a parázsló gyűrűt, óvatosan a sáljába csavarta a két tojást, és eltette őket a tarisznyája mélyére. Ismét elindult hazafelé; hosszas bolyongás után sikerült megtalálnia az utat, és alkonyatra meg is érkezett a palotájába.
A palota kapujában a királyt a kislánya köszöntötte, Thora hercegnő. Thora vidám, kíváncsi lány volt, és az apját is rögtön kérdésekkel fogadta:
– Apa, apa! Merre jártál? Mit hoztál nekem?
A király mosolyogva mesélte el a lányának, merre járt, mire bukkant az erdőben. Mivel Thorának másnap volt a születésnapja, az uralkodó óvatosan kicsomagolta a két tojást, és odaadta őket ajándékba a kis hercegnőnek. Vannak gyerekek, akik kiskutyát, kismacskát kapnak a születésnapjukra… de Thora két sárkányt kapott! A tojásokat a szobája kandallójában helyezte el a parázs közé, hogy jó melegben legyenek.
Teltek-múltak a napok. Egy reggel a királykisasszony arra ébredt, hogy kopogtatást hall a kandalló felől. A kopogtatás egyre hangosabbá vált, míg végül a két tojás héja megrepedt, és kibújt belőlük két apró, csillogó sárkányfióka. Az egyik fehér volt, mint a frissen hullott hó, a másik pedig kék, mint tengerszemen a jég. Thora boldogan játszadozott a kis sárkányokkal, és kényelmes helyet készített nekik az ágya mellett: a legpuhább párnákkal bélelt ki egy nagy kosarat, abba tette a fiókákat elalvás előtt.
Igen ám, de másnap reggelre a két kis sárkánynak nyoma veszett. Thora égen-földön kereste őket. Először arra gondolt, visszabújhattak a kandallóba, de hiába kotorászott a meleg hamuban, nem bukkant rájuk. Átkutatta az egész szobát, majd az egész palotát, pincétől a padlásig; a sárkányok nem voltak sem az éléskamrában, sem a konyhában, sem a trónterem hatalmas kandallójában. A hercegnő csalódottan tért vissza a szobájába, és már azt hitte, a sárkányok örökre megszöktek… amikor egyszerre csak motoszkálást hallott. A zaj az ékszeres ládikóból szűrődött kifelé, ami Thora asztalán állt. A ládika fedelét felnyitva a hercegnő boldogan kiáltott fel: a sok gyűrű, karperec, nyakék tetején ott hevert összetekeredve a két sárkányfióka! A sárkányok ugyanis nagyon szeretik a csillogó holmikat, a felnőtt sárkányok rengeteg kincset szoktak összegyűjteni a barlangjaikban. Thora hercegnő hiába tette vissza a fiókákat a párnázott kosárba, másnap reggelre megint befurakodtak az ékszerek közé. Így történt ez a harmadik, negyedik napon is, míg végül a kincsesládikó a két kis sárkány otthonává vált. És ahogy nőttek, cseperedtek – láss csodát! –, a ládikó is nőtt, növekedett velük együtt, és egyre több gyűrű, nyakék, drágaköves karperec jelent meg benne. Teltek-múltak az évek, és a kincsesládából lassan egész kincseskamra lett, amelyben két jól megtermett, barátságos sárkány lakott.
Igen ám, de hiába voltak barátságosak a sárkányok, egy idő után mégis meggyűlt velük a baj: elkezdtek tüzet okádni. Eleinte csak meleg levegőt fújtak, aminek még örült is a vár népe kemény tél idején, de amikor már lángok csaptak ki a sárkányok orrán-száján, az emberek félni kezdtek, és panaszra mentek a királyhoz. Addig mondogatták, hogy életveszélyes dolog két ilyen fenevadat tartani a palotában, míg végül a király beadta a derekát. Magához hívatta lányát, az időközben hajadonná cseperedett Thora hercegnőt, és így szólt:
– Édes lányom, ideje, hogy a két sárkány kiköltözzön a palotából. Az ilyen hatalmas bestiáknak a vadonban a helye, nem itt, az emberek között. Még a végén megégetnek vagy felfalnak valakit!
– Az én sárkányaim ugyan nem! – toppantott Thora hercegnő. – Fióka koruk óta én neveltem őket, a légynek sem tudnának ártani!
A király próbálta meggyőzni a lányát, hogy küldje el a sárkányokat, de nem járt sikerrel. Thora megmakacsolta magát, és közölte, hogy ha a két sárkányt elűzik az udvarból, akkor ő is velük tart. Végül, mit volt mit tenni, az apja megparancsolta, hogy építsenek nekik egy külön palotát egy közeli hegytetőn, távol az emberektől. Amikor a palota elkészült, Thora hercegnő odaköltözött a két sárkánnyal, és boldogan élt a maga uraként.
Igen ám, de ahogy Thora felserdült, elterjedt a híre a közeli birodalmakban, hogy a királynak milyen szép, okos, eladósorban lévő lánya van. Jöttek a kérők seregestül: királyfiak, lovagok, bárók, grófok, mindenféle vándorlegények versenyeztek a királykisasszony kezéért. Az öreg király minden kérőnek, aki megjelent az udvarában, ugyanazt mondta: menjenek fel a hegytetőre, és kérjék meg Thorát személyesen. Hadd válasszon a lánya magának, akit csak szeretne.
Csakhogy amikor a kérők elérték a hegytetőt, rettenetes látvány fogadta őket.
A két sárkány időközben akkorára nőtt, hogy már nem a palotában laktak, hanem a szabadban: a falak köré tekeredtek, és ketten pont körbeérték az egész épületet. A kérőknek azzal kellett szembesülniük, hogy a kaput két óriási, rettenetes szörnyeteg őrzi – és mindannyian azonnal megfutamodtak. Ahogy azonban hanyatt-homlok rohantak vissza a városba, nem volt bátorságuk bevallani, hogy megrettentek a sárkányoktól, és a közelükbe sem mentek, így aztán minden kérő, kivétel nélkül, ugyanazt hazudta.
– Thora hercegnőt foglyul ejtették a sárkányok! Két vérengző fenevad őrzi a palotát, és mindenkit felfalnak, aki a közelükbe merészkedik! Jaj annak, aki megpróbálja megmenteni szegény, szerencsétlen királykisasszonyt!
A hazugság szárnyra kelt, és hamar bejárt minden környező birodalmat.
Özönleni kezdtek a lovagok, katonák, királyfiak, hogy legyőzzék a két sárkányt, és elnyerjék Thora hercegnőt feleségül – bár ez utóbbit csak ők képzelték hozzá a feladathoz, hiszen miért is akarna valaki megküzdeni egy sárkánnyal, pláne kettővel, ha nem jár érte feleség? A sárkányok a sok kivont karddal, szúrós lándzsával hadonászó lovag láttán azt hitték, az emberek Thora hercegnőt akarják megtámadni, így aztán dühösen morogva, tüzet fújva kergették el a kérőket a palota közeléből. Egy sárkánnyal még csak-csak elbánik egy hős lovag, ha szerencséje van, de kettővel senki sem bírt. Akárki próbálkozott Thora hercegnő „megmentésével”, előbb-utóbb mindannyiuknak inába szállt a bátorsága.
Történt egy napon, hogy egy messzi földről érkezett vitéz tévedt a királyi városba, bizonyos Ragnar nevezetű. Egy régi kardon kívül nem volt semmije, még páncélja sem, mégis, amint meghallotta, hogy meg kell menteni egy királylányt, rögtön elindult a hegytető felé. Tél volt, nagy hideg, és Ragnar érezte, hogy egy szál karddal kevés esélye lesz a sárkányokkal szemben. Támadt azonban egy mentő ötlete: a hegyre felfelé menet fogta magát, és beugrott egy patakba. Ahogy kimászott belőle, a dermesztő hidegben a patak vize ráfagyott a vitéz vastag gyapjúkabátjára, nadrágjára, és jégpáncéllal borította be. A jégpáncélos lovag bátran masírozott tovább felfelé a hegyre, míg meg nem pillantotta a két sárkányt a palota kapujában.
A sárkányok is megpillantották Ragnart. Mivel szép, tiszta téli nap volt, a jégpáncél csábítóan csillogott a fényben – a sárkányok pedig továbbra is mindennél jobban kedvelték a csillogó holmikat. Rá is ugrottak rögtön Ragnarra, mint két kiscica a gombolyagra, és kezdték pofozgatni jobbra-balra. Lelkesen gurigáztak vele egy darabig, majd dobálgatták egy kicsit, és csodálták, ahogy csillog a fényben. Rég nem akadt ilyen érdekes játékszerük. Ragnar kepesztett, hadonászott, míg végül egy gurulás után sikerült ismét talpra állnia. A sárkányok érdeklődve figyelték, mit fog tenni. A vitéz kirántotta a kardját, nagy lendületet vett, és éppen lesújtott volna az egyikük orrára… amikor a palota kapujában felkiáltott valaki.
– ÁLLJ!
Thora hercegnő, aki az utolsó pillanatban érkezett, gondolkodás nélkül Ragnar és a sárkányok közé vetette magát. Ragnar visszarántotta a kardját, és döbbenten nézett a haragtól elvörösödött királykisasszonyra.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?! – rivallt rá Thora a megszeppent vitézre. – Miért akarod bántani a sárkányaimat? Nem szégyelled magad, ártatlanokra támadni?!
– A… te sárkányaidat? De hát nekem azt mondták a városban, hogy ezek a fenevadak fogva tartanak téged!
– Ki mondott ekkora ostobaságot? Hiszen ők az én sárkányaim! Én neveltem őket fióka koruktól fogva! A légynek sem tudnának ártani!
– De a többi lovag…
– A többi lovag is mind idejött vagdalkozni, kérdés nélkül! Még jó, hogy elkergettük őket! Hazug csaló az összes, ha azt terjesztik, hogy a sárkányaim bárkit bántanak.
Ragnar döbbenten nézett egyik sárkányról a másikra. A jégpáncél olvadozóban volt, már nem csillogott annyira; a sárkányok gyanakodva szimatolták a betolakodót.
– Én úgy tudtam, hogy a sárkányok veszélyes, emberevő szörnyek…
– Hát, ők nem – sóhajtott Thora. – Gyere közelebb! Ígérem, nem fognak bántani.
Ragnar eltette a kardját, és lassan, óvatosan közelebb araszolt. A kék sárkány lehajtotta a fejét; Thora megsimogatta az orrát, majd intett a vitéznek. Ragnar, minden bátorságát összeszedve, kinyújtotta a kezét, és ő is megsimogatta a sárkány csillogó, égszínkék pikkelyes homlokát.
– Na, látod – mosolyodott el a királykisasszony.
Thora meghívta Ragnart, hogy ebédeljen vele a palotában. Minél jobban megismerkedtek egymással, annál jobban
megtetszett a királylánynak a jószívű, bátor legény, aki nem félt elismerni, hogy tévedett;
Ragnart pedig lenyűgözte az okos, talpraesett királykisasszony, aki két sárkánnyal élt a saját palotájában. Teltek-múltak a hetek, és Ragnar gyakori vendég lett a hegytetőn. A két fiatal egymásba szeretett, és idővel össze is házasodtak. Mire gyerekeik születtek, a két sárkány is párra talált és tojásokat rakott; a kis királyfiak és királylányok a kis sárkányokkal együtt nőttek fel. Mire Thorából királynő, Ragnarból pedig király lett, addigra az egész birodalomban senki sem félt már a sárkányaiktól – és mind boldogan, békében éltek.
A mese mögötti mese
Ennek a mesének az alapja Ragnar Lothbrok óészaki legendája volt. Megtetszett benne, hogy egy királylány sárkányt kap ajándékba, és fel is neveli – azt viszont már nem szerettem, hogy a kérő később megölte az állatot. Így aztán egy alkalommal, amikor sárkányos meséket meséltem gyerekeknek, közösen elkezdtük újraszőni a történetet. A sok ötletelésből, kérdésből és válaszból egy teljesen más mese született. Legközelebb, amikor fellépni mentem, már így adtam elő, és a közönség ott is alakított rajta valamit. Estéről estére, előadásról előadásra született meg Thora és a sárkányok története, ami a repertoárom egyik kedvenc darabjává vált. Hálás vagyok érte annak a sok-sok gyereknek, akikkel az évek folyamán együtt ötleteltünk, hová bújhatnak el a sárkányfiókák, vagy mit szólna Thora a kérői viselkedéséhez.
Akit érdekel az eredeti történet, az Donald A. Mackenzie Teutonic Myth and Legend című, 1912-es kiadású könyvében online is elolvashatja.
