A mesemondás – akárcsak más előadó művészeti ágak – nem csak passzió, de szakma is. A világ minden táján hivatásos mesemondók ezrei dolgoznak nap mint nap a legmeglepőbb helyeken, és a legtarkább módokon. Ez a könyv – amely A nemzetközi mesemondás világa alcímet viseli – nem csak mesemondóknak szól. Szól a közönségeknek is, akik egy-egy újságcikk vagy plakát láttán nem tudják eldönteni, mit várhatnak egy „mesemondó esttől.” Szól a rendezvényszervezőknek, szól a tanároknak és igazgatóknak, akik kitárják az osztálytermeik ajtaját (és akik nélkül sokkal nehezebb lenne a vándor mesemondók élete). És nem utolsó sorban szól a szülőknek, barátoknak és hozzátartozóknak is, akik a kulisszák mögött aggódnak, szurkolnak, és izgulnak, ahányszor egy újabb mesemondó indul el a nagyvilágba.
Zalka Csenge Virág (1986) hivatásos nemzetközi mesemondó. A mesterséget Amerikában tanulta, pályafutását 2006-ban kezdte, azóta rendszeresen fellép, magyar, angol és spanyol nyelven ad elő. Budapesten él.
Mesemondók márpedig vannak. A nemzetközi mesemondás világa. 3. kiadás
PONT Kiadó, 2021, 245 oldal
Zalka Csenge: Mesemondók márpedig vannak. A nemzetközi mesemondás világa (részlet)
Mesemondás az osztályteremben
Az iskolai mesélés a hivatásos mesemondók mindennapi kenyere.
Ünnepi alkalmakkor az iskolák (legalábbis azok, amelyek tudnak róla, hogy mesemondók márpedig vannak) előszeretettel rendelnek mesés programot, amennyiben van keretük rá, és rendelkezésre áll elérhető mesemondó. Ezek az ünnepi alkalmak nagyban meghatározzák egy mesemondó éves programját: hirtelen ugrik meg a fellépések száma például karácsony és húsvét körül, anyák napja előtt, valamint a magyar népmese napja (szeptember 30) és a föld napja (április 22) környékén. Angolszász területen ezeken kívül még Halloween és Szent Patrik-nap alkalmából is megszaporodnak a felkérések (az előbbi az egész év legzsúfoltabb időszaka szokott lenni, október elejétől egészen halottak napjáig). Előbb-utóbb minden mesemondó kidolgoz magának egy-egy alap programot a kalendárium összes fontosabb ünnepére. Ezekről a témákról szó esik majd a repertoárról szóló fejezetben.
Az iskolai mesemondás azonban korántsem korlátozódik ünnepi alkalmakra.
A mesék az oktatás minden területén, óvodától gimnáziuming minden korosztályban sikeresen felhasználhatók, és ideális esetben akár szerves részét is képezhetik a tanmenetnek. Míg a felkéréseken sokszor látszik, hogy a legtöbb tanár csak irodalom- és esetleg nyelvórán tudja elképzelni a mesélést, a valóság ennél jóval változatosabb. Ha szeretnénk rendszeresen fellépni iskolákban ünnepi időszakokon kívül is, érdemes szétnézni az egyes tantárgyak háza táján, hogy tudjuk, mivel lehet felkelteni a szaktanárok érdeklődését – és megsokszorozni a lehetőségeinket. A mesemondásnak egyes tantárgyakkal való ötvözésének elsősorban tehát gyakorlati célja van. Bár a mesélés önmagában, mindenféle tematikától mentesen is kerek és értékes, ezt sokkal nehezebb elmagyarázni (vagy, gyakorlatiasabb kifejezéssel élve, eladni) az iskolák korlátozott pénzügyi kereteiről határozó személyeknek, mint ha konkrét példákat is fel tudunk sorakoztatni hozzá. Tapasztalatból tudom, hogy ha „mesemondó alkalom” szerepel csak az ajánlatban, a szaktanárok képesek akár össze is veszni rajta, kinek az értékes óraidejéből faragják le a „szórakoztatásra” szolgáló mesemondó időt. Pedig rengeteg olyan történet van, ami nem csak, hogy beleillik az egyes tantárgyak témáiba, de ráadásul hasznos plusz információkat, gondolatokat, életbölcsességeket, nézőpontokat is hordoz magával velük kapcsolatban. Ami még ennél is fontosabb: a mesehallgatás nem sulykolja bele a diákok fejébe a tudnivalókat – a történetben való elmerülés, felhőtlen mesehallgatás, és a szórakozás önmagában is tanulási folyamat. A rendszeres mesehallgatásból azt is ösztönösen megtanulják a diákok, hogyan kell saját maguknak levonniuk a mesékben rejlő sokrétű ismereteket és tanulságokat, anélkül, hogy bármelyiket is a szájukba rágnánk. A meséknek tehát alapvetően helye van az oktatás minden területén; csupán azt kell elérni, hogy a tanárok is ráérezzenek az ízére, és meglássák a kapcsolatot a mesék világa és a tantárgyaik között.
Így a mesemondás „kikapcsolódáson” túl értékes kiegészítővé válik számukra, amire sem sajnálnak időt, figyelmet és energiát áldozni.
Lássunk tehát elsőként egy rövid körképet az egyes tantárgyak rejtett lehetőségeiről.
Irodalom: Legtöbbször irodalomórákra hívnak meg mesélni. Előszeretettel rendelnek olyan hagyományos történeteket, amik a tananyag részét képezik, például mitológiát (görögöt, rómait, Kalevalát, Gilgamest stb.), valamint középkori legendákat (Arthur-mondakört és reneszánsz meséket). Élőszóban ezek az ősi történetek életre kelnek a diákok számára is, és visszatér beléjük a lendület és izgalom, ami az olvasókönyv fölé görnyedve ritkán fogja meg az adott korosztályt. Az irodalmi történetek, novellák mesélése kevésbé népszerű, mert a tanárok előnyben részesítik a szó szerinti (fel)olvasásukat; ennek ellenére vannak mesemondók, akik szeretnek ilyesmire szakosodni, és Poe vagy Mark Twain novellákat előadni. Néha akár Poe-nak avagy Twain-nek beöltözve is.
A mesemondás sokkal tovább kísérheti az irodalomoktatást, mint az ember gondolná: egy-egy jól előadott történet kedvet csinál a diákoknak, hogy maguk is elolvassák az eredetit.
Történelem: Ahogyan már korábban említettem, a történelmi mesemondás és élő interpretáció népszerű irányzat a mai mesemondó palettán. A történelem tulajdonképpen nem más, mint történetek sorozata – csupán arra van szükség, hogy egy meséhez értő ember kellőképpen megformálja őket, és életet leheljen a nevek, helyek és évszámok halmazába. Régészként hozzám személyesen külön is közel áll a történelmi mesélés. Legtöbbször ókoros témákhoz, görög és római mondákat mesélni hívnak meg történelemtanárok, de jártam már olyan órán is, ahol a Selyemút mentén élő népektől kellett történeteket válogatnom; az egyik kedvenc fellépésem pedig az volt, amikor Rodosz ostromát meséltem végig a keresztes hadjáratok és az oszmán hódítás kapcsán. Arra is volt példa, hogy a régész diplomám miatt hívtak meg, és vicces vagy meglepő igaz történeteket adtam elő arról, milyen is tulajdonképpen egy régész élete. Mivel korábban a diákoknak Indiana Jones volt az egyetlen referenciapontja a témában, tudtam nekik újat mondani.
Sokszor a hagyományos történetek kiválóan alkalmasak rá, hogy érdekes részleteket mutassunk be a történelemből.
Thészeusz mítoszába szőve például el lehet repíteni a hallgatókat a minószi Krétára; a francia, angol és német lovaglegendák pedig magukban hordozzák a feudális világ és a középkori kultúra szabályait és értékrendjét. De ha eltávolodunk a legendáktól, és alaposabban szemügyre veszünk néhány valós eseményt, sokszor akár érdekesebb történetekre is bukkanhatunk. Ezeket aztán hosszas kutakodással és csiszolgatással lehet mesemondó előadássá formálni (ez önmagában is külön műfaj, és konferenciákon rendszeresen tartanak róla műhelyeket); de ha egyszer elkészültek, sok történelemtanár kapva kap rajtuk.
Lehetőségekből tehát nincs hiány.
A kérdés csupán az, mely korokkal, helyekkel és történetekkel dolgozik a mesemondó legszívesebben.
Nyelvórák: Az élő mesemondás jobb bármilyen magnóról lejátszott szövegértési gyakorlatnál. Nem csak tisztábban érthető, de ráadásul, ha megakad a hallgatóság, a mesemondó el tudja magyarázni más szavakkal, amit nem értenek. A cél az, hogy élvezzék és követni tudják a történetet, és sikerélményük legyen. Ráadásul a hagyományos mesék, szerkezetükből kifolyólag, könnyebben is követhetők, mint mondjuk egy irodalmi szöveg vagy egy újságcikk. Sokszor volt olyan tapasztalatom angolos osztályoknál, hogy utólag megkérdezték a diákok, „lebutítottam-e” nekik a mesét, mert meglepődtek, hogy milyen sokat értettek belőle. Amikor megmondtam, hogy anyanyelvű közönségnek is pontosan így mesélném, látszott rajtuk a sugárzó büszkeség.
A nyelvórákon való mesemondáshoz természetesen szükséges, hogy a mesemondó otthonosan mozogjon az adott idegen nyelvben – olyannyira, hogy szükség esetén akár rögtönözni is tud. A többnyelvű mesemondásról a következő fejezetben bővebben szót ejtek még.
Rajz: Nagyon szórakoztató tud lenni, ha a művészeti képzést mesemondással kombináljuk. A világ tele van varázslatos alkotókról, megelevenedő festményekről, maguktól mozduló szobrokról szóló népmesékkel és mítoszokkal – és akkor még nem is beszéltünk az egyes művészek lenyűgöző, kalandos életéről. A rajzórák ahhoz is jó alapot szolgáltatnak, hogy a mesélést alkotással kössük össze, teret adva a diákoknak, hogy a maguk módján jelenítsék meg, amit mesehallgatás közben átéltek. Van például egy, mesemondó körökben nagyon népszerű, történet egy császárról, aki arra vágyott, hogy valaki fesse meg számára a tökéletes sárkány képét – olyannak, amilyennek ő elképzeli (Harlynne Geisler angol nyelvű könyve megtalálható a Források listáján). Rajzórákon néhány sárkányos mese után rá szoktam hagyni a gyerekekre, hogy fessék meg a saját tökéletes sárkányukat.
Minden alkalommal mesterművek születnek.
Zene: Hasonló módon a képzőművészethez, a zene is ezer szállal kötődik a történetmondáshoz. Gondolhatunk például az egyes hangszerek feltalálásáról szóló legendákra (szinte minden kultúrában létezik ilyen), a zene hatalmát ünneplő mesékre, egyes zeneszerzők életére és kalandjaira, vagy éppen híres szimfóniák, operák hátterében húzódó történetekre. A diákok is nagyobb érdeklődéssel hallgatják végig a Tell Vilmos nyitányt, ha tudják, milyen történet szülte a hangokban lüktető feszültséget. Mivel a mai generációknak már nem feltétlenül az Operamesék a kedvenc gyermekkori olvasmánya, biztosak lehetünk benne, hogy sok történettel tudunk nekik újat mondani. Olyan mesemondók pedig, akik maguk is zenével, hangszerekkel kísérik az előadásaikat, különösen kedveltek az ének- és zenetanárok körében.
Hittan: Katolikus iskolában nőttem fel, de nagyon sokáig mégsem jutott eszembe vallásos történeteket mesélni (pedig a bibliai mesemondás ugyancsak népszerű, létező mozgalom – Amerikában létezik Bibliai Mesemondók Szövetsége is). A legközelebb akkor jutottam a témához, amikor a Parasztbibliából meséltem történeteket irodalomórán, hogy illusztráljam, hogyan szivároghat az írott szó vissza a szájhagyományba. Amikor egy katolikus gimnázium felkért, hogy állítsak össze a hetedik osztályuknak egy szentek életéről szóló programot, a bőség zavarába estem. Mivel amerikai iskoláról volt szó, úgy döntöttem, magyar szentekről mesélek: én otthonosan mozogtam a történetekben, a diákoknak pedig új és érdekes volt Szent Istvánról, Szent Erzsébetről, Szent Lászlóról hallani. Olyan alakokat is válogattam, akik valamilyen formában magyar vonatkozásúak, mint a kalandos életű Skót Szent Margit, vagy a savariai születésű Szent Márton. Több történet a hittantanár számára is új volt (ember legyen a talpán, aki megjegyzi az összes katolikus szentet), és pedig felfedeztem, hogy a szentek élete közel áll az általam kedvelt történelmi korokhoz és legendákhoz.
Az első fellépést egy második követte, amelyhez „mártírok” volt a megadott téma.
Ez keményebb diónak bizonyult, mert sok mártírlegendára egyszerűen nem állt rá a szám; taszítanak a kínzások és kivégzések részletei. Végül mégis sikerült kimazsoláznom egy műsornyi olyan történetet, amelyek érdekesek és izgalmasak voltak számomra is, és az üzenetüket fontosnak tartottam – legtöbbjük a hit fontosságán kívül hősies önfeláldozásról, a család szeretetéről, és hasonló emberi témákról szólt. Elmeséltem például a győri Apor Vilmos püspök (egykori iskolám névadója) életét és halálát, melynek kapcsán nem csak az önfeláldozás ténye fogta meg a diákokat, de utólag érdeklődve kérdezték azt is, mit kerestek az oroszok Magyarországon. Innen már a történelemtanár vette át a szót. Mindkét mesemondó alkalom meglehetősen jól sikerült, én is sokat tanultam a kutatómunkából, és, hála a váratlan felkérésnek, most már ezek a műsorok is készen várják a repertoáromban a következő hittanórai alkalmat.
Természetesen nem csak a humán tantárgyak nyújtanak alkalmat a mesemondásra.
Sőt. Ahogyan a természettudományi intézményeknél már említettem, reálos témákhoz egy-egy jó történet éppen olyan nagy kedvet és lelkesedést tud kelteni, és előkészíteni a terepet a tudományos érdeklődéshez. Lássunk tehát néhány példát ezekhez is, a kedvenceim közül:
Földrajz: Az emberiség az idők kezdete óta történetekkel töltötte meg az őt körülvevő tájat. Minden hegy, folyó, tenger, domborzati alakzat kialakulásához tartozik mese vagy legenda, bárhová megy is az ember a világon. Azt véve alapul, hogy történetekből könnyebben tanulunk, mint száraz adatokból, mesékkel barangolni be a térképet nem csak szórakoztató, de tanulságos is. Az olyan utazó legendák, mint például az argonauták kalandjai vagy a grönlandiak sagája, lehetőséget adnak a diákoknak, hogy szemükkel kövessék a kalandok útvonalát a térképen, és vizualizálják a teret, amit a történetek betöltenek. Szeretem azt is játszani, hogy a gyerekek megpörgethetnek egy földgömböt, rábökhetnek egy helyre, és az adott helyről (országból, régióból) származó mesét mondok nekik (avagy, a tengerek és óceánok esetében, az adott tengerről vagy óceánról szóló legendákat).
Ha nem tudnak egy távoli helyről az égvilágon semmi mást, akkor is lesz már legalább egy történetük, amit köthetnek hozzá.
Hasonló módon a földrajz tárgykörébe tartoznak a csillagképekről és egyéb égi jelenségekről szóló történetek – ezekből pedig, ahogyan korábban már említettük, millió és millió létezik a világ körül. Az iskolai csillagos mesélés megint csak kiegészíthető vizuális elemekkel csillagtérképek, kivetítők, vagy akár mini-planetáriumok segítségével. Sok csillagkép nem csak a hozzá kapcsolódó mítoszt meséli el, hanem magyarázatot vagy szimbólumokat tartalmaz olyan témákról is, mint tájékozódás az éjszakai égbolton (pl. a Sarkcsillag, vagy Orion és a Skorpió mítosza), vagy az évszakok váltakozása.
A harmadik téma, ami sokszor fel sem ötlik az emberekben, az őslény- és kőzettan. Sok kultúrának vannak történetei óriási csontokról, régen élt mitikus lényekről, melyek létezésére a maradványaikból következtettek. Végtelenül élvezetes mesemondó programokra ad lehetőséget a mitikus állatok és a dinoszauruszok összehasonlítása, vagy az egykor élt óriások legendái. Az egyik kedvenc történetem a kaukázusi oszét legenda, amelyben a hősök közös erővel rakják össze egy óriás csontvázát. Mindig is szerettem volna olyan szituációban előadni, ahol a gyerekeknek utána lehetősége van megpróbálni, ők ki tudnak-e rakni egy kupac csontból egy emberi formát (a régészeten ezek voltak a kedvenc óráim). Hasonló módon számtalan történet létezik különféle ásványok, ércek, drágakövek eredetéről, jelentőségéről és tulajdonságairól, melyekkel különféle kultúrák ruházták fel őket.
A földrajzos mesemondás a szó szoros értelmében valódi kincsesbánya.
Biológia: Sok nép állatmeséi több tudást rejtenek magukban, mint azt gondolná az ember. A pourquoi meséktől, melyek egy-egy állat különös ismertetőjegyeit magyarázzák, egészen az állatok vándorlásával, lakóhelyével vagy szokásaival kapcsolatos legendákig a történetek tára végtelen. A mesék nem csak arra jók, hogy közelebb hozzuk a diákokhoz távoli tájak (vagy éppen saját szomszédságuk) állatait – de arra is, hogy megértessük velük a természet és a környezetvédelem tiszteletét és fontosságát. Korábban már említettem, hogy nem egy mesemondó szakosodik kifejezetten természetről szóló programokra, és válogat környezeti nevelést segítő történeteket. Az amerikai Kevin Strauss például, akinek műhelyén volt szerencsém részt venni, arra tanít más mesemondókat, hogyan lehet biológiailag élethű állathősöket mesélni, akik úgy mozognak vagy viselkednek, mint valós társaik, ahelyett hogy „szőrmebundás emberek” lennének. Nem kell hatalmas dolgokra gondolni – legtöbbször néhány apróbb korrekció is elég ahhoz, hogy a mesék ne erősítsenek tovább hamis sztereotípiákat (így lehet például megtanítani a gyerekeknek, hogy a denevér nem vak, és nem akar szántszándékkal a hajadba gabalyodni). Ezzel azt szeretné elérni, hogy több olyan történet kerüljön a mesemondók repertoárjába, melyek pozitív hősként mutatják be a veszélyeztetett állatfajokat, és érdeklődést, szeretetet keltenek irántuk a következő generációkban. A biológiaoktatás és a mesemondás kapcsolatát segítendő született meg szintén Amerikában a „Keepers” könyvsorozat, mely Joseph Bruchac és Michael J. Caduto gondozásában indián meséken keresztül,
oktatási segédanyagokkal bőségesen ellátva kívánta felébreszteni a diákokban az állat- és növényvilág iránti érdeklődést és tiszteletet.
Fizika: Egyik kedvenc mesemondó alkalmam a győri Krúdy Gyula Gimnázium által rendezett Fizika Napja. Minden évben egy bizonyos téma köré csoportosulnak az előadások, kísérletek és programok – többek között a mesemondás is. Azokban az években, amikor részt vettem a rendezvényen, a Tűz, a Fény és a Csillagászat voltak témák, és mindegyik végtelen sok érdekes, új mese felfedezésére ösztönzött. Meséket szerető szemmel már első ránézésre meg lehet állapítani, hogy a hozzájuk kapcsolódó történetek száma a világ körül végtelen; még nagyon kritikusan válogatva is jut belőlük minden mesemondó ízléséhez illő történet tucatjával. A tüzes programra különösen sok időt fordítottam; szerettem volna olyan történeteket válogatni, amik sok különböző kultúrát, és a tűz sok különböző arcát mutatják be. Voltak a programban tűzmadarak, tűzmanók, tüzes szellemek; volt a tűz megszerzése és elvesztése, varázslat tűzzel, tisztulás és pusztítás, harc, élet és halál. A rendezvény során aztán fontos felfedezést tettem: a tüzes mesék, nevükhöz illően, nagyon lendületesek, és így rengeteg energiát emésztenek fel, nagyon sokat kivesznek a mesemondóból, ha gyors egymásutánban adja elő őket.
A nap végére arccal zuhantam az ágyba, és tizen-sok órát aludtam egyhuzamban. De megérte.
A természeti jelenségeken kívül fizikaórán is felhasználhatók a földrajznál már említett csillagos mesék; a zenéhez és rajzhoz hasonlóan pedig a feltalálók élete és munkássága szolgáltat hasznos és tanulságos alapanyagot. Ha nem csak a feltalálás tényét említjük meg, hanem elmeséljük a történetét is annak, mi vezetett el egy-egy feltalálót sikereken és buktatókon át a nagy felismeréshez, nagyobb esélyünk van rá, hogy a diákok meg is jegyzik az információt. A mögötte húzódó tudomány elmagyarázása már a tanár dolga.
Kémia: Régóta kiemelt helyet foglalnak el kedvenc történeteim között a varázslókról és alkimistákról szóló legendák, de sokáig mégsem gondoltam arra, hogy ezekből akár oktatási segédanyag is lehet. Az alkímia a kémia előfutára, és a Bölcsek Kövét kutató mágusok és varázslók akarva-akaratlanul is sok értékes felfedezést tettek a tudomány szolgálatában. A róluk szóló legendák ráadásul nagyon izgalmasak, varázslatosak (naná) és szórakoztatóak is. Kiválóan alkalmasak rá, hogy arra inspiráljuk a diákokat: menjenek, és tegyenek fel kérdéseket a tanáraiknak.
Egyszer egy egész szegedi gimnazista osztályt buzdítottam fel azzal a kérdéssel, hogy vajon mitől gyulladna meg egy oltár, ha leöntik vízzel… (aki nem tudja, járjon utána).
Matematika: Még a humán tárgyak ősellentétének tekintett matekóra sem teljesen független a mesemondástól. Vannak mesemondók, akik előszeretettel használnak logikai fejtörőket, matematikai találós kérdéseket a programjaikban, vagy szőnek új történeteket egy-egy bonyolultabb megoldandó probléma köré. Nemrég találkoztam egy fiatal török mesemondóval, aki általános iskolában tanító néni, és görög mítoszokat alakított át szöveges feladatokká. A matematikát sokan a logikus gondolkodás netovábbjának tekintik – az emberiség pedig a logikus gondolkodás kezdete óta szerette magát érdekes kihívásokkal, fejtörőkkel és egyéb találós mesékkel szórakoztatni. Hasonló módon az ókori görögök óta a matekóra fennhatósága alá tartozó geometria is tele van történelmi mondákkal, érdekes feladatokkal, és emlékezetes személyiségekkel. (...)
Mindenkinek ajánlom, hogy mesemondói pályafutása során legalább egy iskolát fogadjon örökbe.
Valahányszor új vidékre költözöm, mindig keresek egyet.
A megállapodás egyszerű: ingyen mesélek náluk bármikor (kikötve, hogy az ajánlat más, környékbeli iskolákra nem érvényes), cserébe azért, hogy náluk gyakorolhassam az új történeteimet. Eleinte, főleg ha nem hallottak még a mesemondói szakmáról, néhány iskola szkeptikus szokott lenni; de elég egy-két látogatás hozzá, hogy rákapjanak, főleg, ha a mesemondó hajlandó az igényeikhez igazítani az előadásait. Így volt alkalmam például részt venni a fizika napján, vagy kifejleszteni a szentekről és mártírokról szóló programomat. A rendszeres mesélés ugyanabban az iskolában egyéb bónuszokat is tartalmaz: az ember megismerkedik a diákokkal, megtanulja, mi érdekli őket, sőt, visszatérhet felmérni, mennyire fogta meg a mesélés a közönségét. Jó jel például, ha fél évvel később azzal fogadják az embert, hogy „te mesélted az oroszlános mesét!” A hab a tortán, hogy nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor a gyerekek megpillantják az embert a folyosón, és visítva rohannak vissza az osztályterembe azzal, hogy „Jön a mesemondó!!!”
