A kötetet jegyző Pat Williams akkor kezdte el tanulmányozni a Disney-vezér életét és cégirányítási módszereit, amikor az Orlando Magic nevű kosárlabdacsapat alapításával bízták meg. Mivel Walt Disney-hez hasonlóan ő is nagy ívű célokat tűzött ki maga elé - hiszen a semmiből, egy álomból kiindulva kellett létrehoznia a formációt -, felismerte, hogy Walt példáját követve arathat sikert. És ez így is lett.
Walt Disney cégirányítási kvalitásait elemezve Pat Williams hét olyan vezetői személyiségjegyet azonosított, amelyekre minden igazán sikeres cégvezetőnek szüksége van. A korábban ismeretlen Walt Disney-anekdoták és az üzleti célok megvalósításának pragmatikus módszerei révén könnyen elsajátíthatók és hatékonyan kamatoztathatók bármely területen.
Pat Williams: A Disney titok – Tanulj a vállalatvezetés nagymesterétől!
A Los Angeles Times egyik 1953. júliusi számában Hedda Hopper így írt: „Az unokám, Joan minden karácsonykor egy különleges játékválogatást kap ajándékba bizonyos Walt Disney úrtól. Noha mindig örült a meglepetésnek, rendszeresen fejtörést is okozott neki. Egészen mostanáig nem nagyon látott rendes filmet – az első egyébként a Pán Péter volt –, így számára Walt afféle rejtélyes, távoli Mikulás volt. Mivel őt személyesen soha nem lehetett látni, az unokám gyanút fogott, és feltette nekem a kérdést: »Tényleg létezik Walt Disney?«”
Igen, Joan, tényleg létezett Walt Disney, és a gyerekek szolgálatában élt.
Sokszínű személyiségének egyik legkevésbé feltérképezett oldala a gyerekek iránti elkötelezettsége. Sűrű programjai ellenére mindig szakított időt, hogy egy kedves gesztussal kifejezze törődését. A többi cégvezetővel ellentétben, akik többnyire nagy feneket kerítenek „karitatív” cselekedeteiknek, Walt egyáltalán nem akart hírverést. A gyerekek felé tett jó cselekedetek egyenesen szolgálatra termett szívéből jöttek.
1955 júniusában, amikor Disneyland nyitónapja egyre közeledett, ám az építkezés még távolról sem ért véget, Walt levelet kapott egy, az Egyesült Államok keleti részén élő anyától. Hétéves fia leukémiában szenvedett, és két utolsó kívánsága volt. Az első, hogy találkozzon Pinky Leevel, a gyerekműsorok közkedvelt házigazdájával (a bő nadrágos rajzfilmfigurával, akinek ez volt a szavajárása: „Óóóó, hogy mennyire feldühítesz!”), a másik, hogy felüljön a Santa Fe és Disneyland vasútra, aminek építését a Disneyland című tévéműsorban látta. A család már úton volt Kaliforniába, amikor a levél megérkezett a stúdióba.
Los Angelesbe érvén az anya telefonált a stúdióba, és Walt titkárnője arra kérte, hogy szombat délelőtt jöjjenek el Disneylandbe.
Walt a parkolóban várta őket. Lehajolt a kisfiúhoz, és így szólt hozzá: „Szóval meg akarod nézni a vonatomat. Akkor hát rajta, induljunk!” Karjába vette a gyereket, és elindultak az állomás felé. Együtt nézték, amint a darukkal leemelik az új vasúti kocsikat a kamionokról, és a sínekre helyezik. Mihelyt összekapcsolták őket, a masiniszta elkezdte felfűteni a kazánt. Aztán Walt a fiúval beült a mozdonyvezető mellé, és minden egyes látványosságot megmutatott neki. A vonatutat követően Walt az autójához ment, és egy csomaggal tért vissza – az éppen megjelent Susi és Tekergő című filmből készült eredeti, aranykeretbe foglalt animációval. Walt a gyerek kezébe nyomta az ajándékot, és a szülőkhöz fordult: „Megnéztük a helyet. Tetszett neki a vonatom.”
Miután a család távozott, Walt utasította embereit: „Egy szót se a sajtónak!” Bár elég sokan szemtanúi voltak, amint felettesük teljesíti a halálos beteg kisfiú egyik utolsó kívánságát, életük végéig nem beszéltek róla. Néhány évvel Walt halála után Bob Jani – a különleges események első nagymestere (egyben a Main Street-i elektronikus felvonulás szülőatyja) mesélte el a történetet Walt életrajzírójának, Bob Thomasnak.
1966 november elején Walt és Lillian – családtagok és munkatársak kíséretében – a Virginia állambeli Williamsburgbe érkeztek, az Amerikai Erdészeti Szövetség éves konferenciájára,
ahol természetfilmjeiért és az élővilág iránti szeretetéért díjat kívántak adományozni Waltnak.
Az esemény afféle Disney-filmfesztivál is volt, amin bemutatták a Bambit, a Donald kacsa és a Csipet csapat mókusai főszereplésével készült Téli készletet, a Yellowstone Cubs élőfilmes vígjátékot, valamint és a Fire Called Jeremiah-t, mely egy erdőtűznél bevetett tűzoltóról szól. Waltot ekkor már komoly fájdalmak kínozták az egyelőre nem diagnosztizált rákbetegségből eredően. Kíséretével együtt Williamsburg híres éttermében, a King’s Arms Tavernben evett. Miközben az óriási asztal köré telepedtek, az egyik fiatal, a polgárháborús korszakot megidéző öltözékben feszítő pincér Ken Lounsberyként mutatkozott be neki. A Disney-vezér azonnal felismerte John Lounsbery, a „Disney-kilencek” egyikének fiát. Kisfiúként számtalanszor járt Walt Carolwood Drive-on található otthonában, és ült a kertben pöfögő kisvonaton. Nyaranta a burbanki stúdióban dolgozott. Walt a feleségéhez fordulva így szólt: „Nézd, Lillian, Kenny az. Johnny fia!” Ken Lounsbery azért dolgozott a King’s Armsban, mert a közeli College of William and Mary főiskola hallgatója volt. Sosem felejtette el, Walt mennyire megörült neki aznap este.
Az egyik titkárnője, Lucille Martin Walt életének utolsó hónapjaiban értesült a szomorú hírről. Évekkel később, telefonos interjú keretében így idézte ezt fel: „Walt többnyire elég rosszul érezte magát. Aggasztotta az egészségi állapota, valamint az is, hogy alakul cége részvényárfolyama, ha valami történik vele. Jövőbeli projektjei, az EPCOT és a CalArts miatt is nyugtalan volt, a körülötte lévő emberek sorsa iránt nem kevésbé.
Ő volt az egyik legkedvesebb ember, akit ismertem.
Amikor 1965-ben elkezdtem dolgozni neki, egyedül neveltem két kisgyermekemet. Mindig érdeklődött róluk. Egyik nap ott ültünk hármasban az irodájában, egy másik titkárnő, Tommie Wilck társaságában. Amikor épp indulni készült, így szólt: »Sokszor attól félek, be fogom dobni a törülközőt.« Aztán elmosolyodott, és hozzátette: »De Lucille-nek és a lányainak szüksége van rám.« Nagyra értékeltem ezt a gesztust. Néhány nappal később már kórházban volt. Walt nagyon sokat törődött a fiatalokkal, az álmaikkal és a jövőjükkel. Reményt és bátorságot adott a jövő nemzedékeinek. Egyszer ezt mondta: »A mai fiatalságnak üzenem, hogy higgyenek a jövőben, a világ egyre jobb hely lesz, még mindig rengeteg a lehetőség. Amikor gyerek voltam, én is azt hittem, már túl késő ahhoz, hogy valami jó dolgot hozzak létre.«”
Walt Disney jórészt azért tett jót, mert olyan vezető volt, aki szolgált, és olyan szolgáló volt, aki vezetett.
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)
