Bármi legyen is az érdeklődési körünk, zenei, történelmi, vallási vagy gasztrorendezvény, az öreg kontinens több száz legismertebb és legbizarrabb fesztiválja között mindenki talál neki valót. A kötet elhozza hozzánk az utánozhatatlan, felszabadult hangulatot, így minden fesztiváljáró és -rajongó könyvtárában ott a helye.
A kötet szerzője, Balogh Boglárka világjáró újságíró, a National Geographic Magyarország bloggere, tíz éve járja a világ országait természeti, állatvédelmi, szociográfiai témákon dolgozva. Nagy sikerű kötete, az Ezerarcú Föld után most Európa legnépszerűbb és legmeghökkentőbb fesztiváljain kalauzolja végig az olvasót.
A könyvben felsorakoztatott fesztiválokat hónapok szerint csoportosítva találjuk és mindegyik hónaphoz tartozik legalább egy olyan esemény, melyet jóval bővebben, szubjektív élményekre alapozva ismertet a szerző.
Balogh Boglárka: Bakancslista – Európai fesztiválok
FERIA DE ABRIL - Tavaszi Vásár
HOL? Spanyolország, Sevilla
MIKOR? április vége – május eleje
Carmen megáll a főutcán a lampionokkal feldíszített kapu előtt. Belepillant az ott parkoló rendőrautó tükrébe, megigazítja hajában a vörös rózsát, csípőre teszi a kezét, és azzal a magabiztos, kihívó mosollyal, ami a különösen szép nők sajátja, belenevet a kamerámba. Alig két perce találkoztam a sevillai lánnyal, de máris úgy kezel, mintha én magam is andalúz volnék.
– Vigyázzon! – ragadja meg a karomat hirtelen egy flamencoruhás idősebb asszony, és maga után húz a járdán tolongó tömegbe. Szinte semmit nem hallottam a hangos zenén és a zajos forgatagon át, mikor a semmiből egy díszes lovas kocsi vágtat el közvetlenül mellettem. A mulatságra érkező fiatal lányok ide-oda imbolyognak benne, kacéran nevetnek, és csókot dobálnak a bámészkodók felé. A fogat kerekei akkorát reccsennek a kátyúban, amikor a hajtója élesen ráfordul az egyik, lampionokkal kivilágított utcára, hogy attól tartok, menten kitörnek. De az előző napról megmaradt pocsolyák és a friss lótrágya felverésén túl nem történik baj.
Sevillában a tavasznak különleges hangulata van, a narancsvirág és az édes jázmin mellett izgatott várakozásillatot áraszt a levegő. A kirakatok megtelnek a legutolsó divat szerint hímzett flamencoruhákkal, csillogó hajtűkkel, legyezőkkel és azzal a rövid zakóval, amit a spanyol férfiak hordanak az ünnepeken. A városban az év legfontosabb eseményére készülnek a helyiek, a Tavaszi Vásárra, vagyis a Feria de Abrilra. A sevillai fesztivált a Los Remedioson, a város délnyugati részén, a folyó mellett rendezik meg, s hagyományosan két héttel a húsvéti ünnepek után kezdődik. A boltok nagy része bezár, az iskolákban szünetet tartanak, és a sevillaiak Spanyolország-szerte szabadságot kérnek, vonatra ülnek, hogy hazautazzanak. A vásár fontosabb, mint a karácsony, a családok ilyenkor gyűlnek össze, hogy megünnepeljék ezt a nem mindennapi andalúz örökséget.
A mulatság története 1846-ra nyúlik vissza, amikor is két, észak-spanyolországi tanácsos, a baszk José María Ybarra és a katalán Narciso Bonaplata kérvényt nyújtott be II. Izabella királynőhöz, hogy hadd szervezzék meg az állattenyésztők vásárát Sevillában. Izabella királynő egy darabig tanakodott a különös felvetésen, de végül elfogadta a javaslatot, így 1847. április 18-án a Prado de San Sebastianban, Sevilla szélén, nagy érdeklődés közepette megszervezték az első marhavásárt. Spanyolország minden tájáról özönlöttek a kereskedők, a vásárnak pedig akkora sikere lett, hogy a következő évben már nemcsak az andalúz romák és feleségeik, de minden délspanyol részt akart venni rajta, függetlenül attól, hogy családjaiknak volt-e köze az állattenyésztéshez, vagy sem. A feria csupán egy évig őrizte meg eredeti, vásározós arculatát, az ünnepi mulatság, a zene, az evés-ivás, a caseták, vagyis magánsátrak felhúzása teljesen átalakította az eredeti elgondolást. Később Montpensier hercege és hercegnője, a sevillai városháza és a kaszinó is saját sátrat állított. Az 1920-as évek során alakult ki a vásár mostani arculata.
Bár a feria leginkább családi összejövetel, baráti találkozó, ma már rengeteg külföldi is részt vesz rajta.
Újabb lovas kocsik tűnnek fel a sátrak közötti utcákon, mindannyian a Feria de Abril ünnepélyes megnyitójára érkeztek. Ahogy Carmen nevetve mondja, a fieszta nemcsak a mulatságról szól, hanem divatbemutató is egyben, hiszen egy vérbeli sevillai nő minden évben új ruhára gyűjt, amelynek ára akár százötvenezer forintnyi euróra is rúghat.
– Nagyon kevés olyan regionális jelmez van, ami annyira felismerhető, mint a flamencoruha – magyarázza a lány, míg a nyüzsgő vásározók közt a diadalívhez sétálunk. – Ez a viselet tökéletesen tükrözi az andalúz kultúrát, jelen van az összes fesztiválon, zarándoklatokon, ezt hordják a táncosaink éjjelente a lokálokban, ez az univerzális művészet egyik legjellemzőbb és legszínesebb eleme. Az egyetlen olyan ruhadarab, amely az idő múlásával is megőrizte eredeti karakterét, nem megy ki a divatból, hanem alakul, fejlődik, a spanyol kultúra alapértékévé válva minden évben megújul, egyedi anyagokkal, kiegészítőkkel, mintákkal gazdagodik.
Habár a ruha átlépte a határokat, és olyan darabbá lett, amit a nők a világ minden táján ismernek, eredete igen alázatos. Gyökerei a sevillai parasztok és cigányok régi ruhahordási szokásaiban keresendők, ők viselték ezeket a fodros darabokat. A nők aztán az unalmasnak tűnő dresszeket egyedi díszekkel, fodrokkal, hímzésekkel, színekkel dobták fel, így született meg ez a különleges ruha. De ha azt a pillanatot akarjuk megtalálni, amikor a flamenco öltözet valóban népszerűvé vált, vissza kell térnünk az 1847-es évre, amikor az első szarvasmarhavásáron a cigány asszonyok ezekben a ruhákban jelentek meg. Az elképesztő pöttyök, minták és hímzések az úri hölgyeknek is megtetszettek, így lassacskán ez lett az asszonyok hivatalos viselete.
Mint minden évben, most is égig érő, színes homlokzatot építettek Sevilla főterére. Mire odaérünk a mesterien kreált „bejárathoz”, már nagy a tömeg, mindenki a polgármesterre vár, aki a diadalíven és a feria utcáin függő kerek lampionok meggyújtásával hivatalosan is megnyitja az egyhetes programot.
Végignézek az izgatott várakozókon, a zenekar utolsó dalába kezd, hangos nevetés és pezsgődurrogtatás zaja vegyül az alapmorajba. Carmen mellettem áll, a haja, amelyet gondosan beraktak a fodrászszalonban, mézszínűen csillog az esti fényekben. Karcsú derekát kiemeli vörös ruhája. A tévékamerák hirtelen bekapcsolnak, a zenekar a polgármester megjelenésével dobpergésbe kezd, majd a sevillaiak hangosan kántálva biztatják a főkapcsoló megnyomására. Tapsvihar kíséri a felvillanó fényeket, először a diadalív jobb fele borul megannyi színbe, majd a bal, végül pedig az utcák is az izzók ezreitől ragyognak. Úgy világítják meg a sárgára meszelt boltíveket, mintha szentjánosbogarak ragadtak volna a festékbe. Hagyományosan az első este a sült hal éjszakája, amit a standokon bárki megkóstolhat, így Carmennek nem kell sokat gondolkodnia, melyik casetába is vigyen, ahol minden helyi ételt és italt kipróbáltathat velem.
A kisvárosnyi területen felállított majd ezer sátorban fáradhatatlanul ropják a helyiek. Bár a lovak és a tömeg lába alatt felkavart por csípi a szemünket, arra indulunk el, ahol a leghangosabb a zene.
– Azoknak a látogatóknak, akik nem tudnak bejutni egyetlen privát sátorba se, mert mindegyik előtt őr strázsál, számos ingyenes caseta áll a rendelkezésére – magyarázza Carmen, ahogy elhaladunk egy idősebb turistákkal teli díszes sátor előtt. – Például Sevilla hat kerületének mindegyikéhez tartozik egy, de a politikai pártok rendezvényére is nyugodtan benézhetünk. A térkép egyébként minden évben ki van téve a főkapu elé, így senki nem tévesztheti el, melyek a nyilvános szórakozóhelyek.
A huszonöt blokkra kiterjedő feriához vidámpark is tartozik, a Pokol Utcáján hangosan visítoznak a körhintázó gyerekek. A sétányt a szomszédos Alcalá de Guadaíra város sárga homokjával borították be, amit hagyományosan Sevilla kertjeiben és a bikaviadaloknál használnak. Carmen a vidámpark előtti sátornál áll meg, és azt figyeli, bent vannak-e a barátai. A korlátok előtt lányok integetnek, táncolják a sevillanát, ezt az andalúz néptáncot, amit egy hétig szinte megállás nélkül járnak. Egy régi kasztíliai tánc, a seguidilla és a flamenco keveredéséből született meg a 19. században, párban, de nem feltétlenül férfi-női felállásban táncolják, hiszen ezt az összekapaszkodás nélküli, egymással szemben való stílust akár lány-lány is együtt rophatja.
Carmen megfogja a kezemet, és a virágokkal meg fényfüzérekkel ékesített táncparkettre húz. A lányok kipirult arccal, könnyedén ugrálnak, pörögnek körülöttem, feketére kihúzott szemükön még rendíthetetlen a festék, de szoros kontyuk itt-ott már kibomlott. Egy pincér sherryvel teli kancsót szeretne átegyensúlyozni a tömegen, ám egyelőre lehetetlennek tűnik a vállalkozás, inkább maga elé engedi a fiatal gitárművészt, aki most a pódiumra lép. A fényes, fekete hosszú hajú fiú az ingét széthajtotta a felső néhány gombnál, így kilátszik alóla mellkasa és a nyaklánca, rajta apró aranykereszttel. Felhangolja a gitárját, aztán belekezd, ujjai finoman siklanak a húrokon. Carmen, mintha csak erre várt volna, megérinti a karomat:
– Mindjárt visszajövök! – A fiú mellé sétál, és a táncparkettel szemben megáll. Állát magasra szegi, egyik kezét szőke fejéhez emeli, másikat szorosan csípőjénél tartja. Egy pillanatra kihúzza magát, egész teste valami fenséget áraszt, szeme összevillan a gitároséval, lábával hangosat dobbant, és vezetésével újra elkezdődik a tánc. Fodros szoknyája virágsziromként terül szét, a hajába tűzött vörös szegfű megrezzen, ahogy hirtelen megfordul. Cipőjét egy gyors mozdulattal lerúgja, tekintetét csupasz lábfejére szegezi, lesütött szeme olyan vad erőről és dacról mesél, mely minden szenvedélyes táncos sajátja. Az asztaloktól felállnak a vendégek, gyermekek és felnőttek egyaránt ismerik a kötött koreográfiát, pöttyös fodrok perdülnek a levegőben, a férfiak csettintenek az ujjukkal, a sevillaiak vérében van a szórakozás. Bár a sevillana dalai viszonylag korlátozott zenei mintázattal rendelkeznek, szövegeik gazdagok: az ország életéről, a szüzekről, a zarándoklatokról és persze a szerelemről mesélnek.
Carmen a szólója után kimelegedve, de mosolyogva tér vissza hozzám, két sherryt meg némi sült halat rendel a pultnál. A táncparkettől kicsit távolabb ülünk le. A feria jellegzetes italához különféle évjáratú borokat kevernek össze, majd azt tölgyfahordókban érlelik, az eredmény így nem a szokásos édes desszertital lesz, hanem annál jóval szárazabb, amit hűtve, tapasokkal szolgálnak fel.
– Ha bikaviadalra is szeretnél menni, szólj, elintézem – mondja Carmen, majd előveszi apró zsebtükrét, bepúderozza csillogó arcát, és rám mosolyog. – Bár én nem vagyok híve, és nem is értek hozzá, de sokan a szezon legjobbjainak tartják az itteni viadalokat.
Sevillában egy hétig tart a mulatozás, az ünneplést grandiózus tűzijátékkal zárják a Guadalquivir folyónál. Ahogy Carmen mondja, a Feria de Abril nem más, mint Andalúzia sajátossága, amikor a csábítás, a zene, a tüzes tánc minden varázsával és hatalmával együtt kibontakozik.
***
Azoknak, akik igazán részesei akarnak lenni e nem mindennapi ünnepnek, nemcsak a sevillana alapjait érdemes elsajátítani, de bizony hasznos megtanulni a legyezőkkel való flörtölés nyelvét is. Ez a fontos kiegészítő megannyi kultúra szerves részét képezte a Távol-Kelettől az ókori Egyiptomon át Európáig. Népszerűségének csúcspontját Spanyolországban érte el a 19. században; 1802-ben jelent meg az első kézzel készített fajta Valenciában, ami azonnal a felső osztály asszonyainak kedvencévé vált. Innen már csak egy lépés volt, hogy az erotikus darab tökéletes eszközzé váljon a szigorú erkölcsű világ kijátszásában.
LÁSSUK AZ ALAPOKAT:
– Nyitott legyező a mellkas felett, mutatva a mintákat: „Igen.”
– Nyitott legyező a mellkas felett, a hátoldalt mutatva „Nem.”
– Nyitott legyező, mely az arc egyik felét eltakarja „Tetszik, amit látok.”
– Gyors legyezés: „Házas vagyok.”
– Lassú, szinte már unott legyezés: „Egyáltalán nem érdekelsz.”
– Nyitott legyező az arc előtt, ami az orrot is takarja: „Látni akarlak.”
– Nyitott legyező az arc előtt, ami a szájat takarja: „Beszélni akarok veled.”
– Csukott legyező a szív fölött tartva: „Szeretlek.”
– Nyitott legyező a szájra helyezve: „Csókolj meg.”
– Zárt legyezővel való legyezés: „Még meggondolom.”
– Zárt legyező tenyérbe ütögetése: „Hagyj békén.”
– A legyező ritmikus kinyitása és bezárása: „Mérges vagyok.”
– A nyitott legyező energikus, egy oldalon való legyezése: „Ne gyere most, túl sokan figyelnek.”
