Az évtizedekig tudományos újságíróként dolgozó szerző által leírt történelem a mi történetünk. Szó esik benne a neandervölgyiekről, a mai Németország és Franciaország területén élt furulyázó barlanglakókról, a neolitikus kultúráról, a Közel-Kelet korai földműveseiről, de a vikingekről is. Rokonok vagyunk, hiszen valamikor, valahol élt egy közös ősanyánk és ősapánk, „Ádám” és „Éva” létezett, és a DNS-szálak mindannyiunkat összekötnek.
Karin Bojs: Az én európai családom. 54 000 év genetikai öröksége
Az emberek a világ több pontján is felfedezték a földművelést – feltehetően egymástól függetlenül. Az őslakosság mind Dél-, mind Közép-Amerikában már 10 000 évvel ezelőtt termelt különböző tökféléket. Délkelet-Ázsiában a disznókat már 8500 évvel ezelőtt háziasították. De a földművelés legkorábbi nyomai a Közel-Keletről származnak.
Ahogy a földművelés bölcsőjére vonatkozó adatokat keresem a tudományos irodalomban, különös tényre leszek figyelmes.
Nagy meglepetésemre pont arra a helyre lyukadok ki, ahol ez a könyv is kezdődik – arra a területre, ahol az anatómiailag modern ember keveredett a neandervölgyivel.
A neandervölgyiekkel való szex ritka eseménynek tűnik az emberiség korai történetében. De így kezdődött az Afrikán kívüli létezésünk. A neandervölgyiektől szerzett néhány tulajdonság megkönnyíthette az életet a hűvösebb Európában. A tőlük kapott örökség segített abban, hogy immunrendszerünk, emésztésünk, bőrünk és hajunk színe alkalmazkodjon a sanyarúbb körülményekhez. Tudjuk, hogy neandervölgyi tulajdonságainkhoz valahol útközben jutottunk hozzá, amikor a modern ember Afrikából más kontinensekre, Ázsiába és Európába vándorolt. De a DNS-kutatók csak bizonytalanul tudnak nyilatkozni arról, hogy ez mikor következhetett be. Valamikor 54 000 évvel ezelőtt, „valahol a Közel-Keleten”. Ezért fordulok az izraeli Ofer Bar-Yosefhez, a közel-keleti régészet nagy öregéhez, és arra kérem, próbálja pontosabban meghatározni a kérdéses helyet. Galileát nevezi meg a legvalószínűbb helyszínként. Ott ugyanis bőven volt minden, így mind a neandervölgyi, mind az újonnan érkező modern ember számára juthatott belőle. Volt ivóvíz, rengeteg gazella és más vadászható állat, gyümölcs, dióféleségek, tápláló növények és fűfélék, amellyel kiegészíthették a táplálékukat. Beszélgetésünket követően találtak is egy koponyát, amely bizonyíték arra, hogy 55 000 évvel ezelőtt a modern ember valóban itt élt, mindössze negyven kilométerre a neandervölgyiektől.
Keresztény országban nőttem fel, s kevés olyan hely van a földön, amelyről annyit hallottam volna, mint épp Galileáról. Iskoláim első két éve szinte kizárólag Jézus itt lejátszódó életéről szólt. Az angyali üdvözlet, mikor Gabriel arkangyal közli Máriával, hogy a Szentlélek által áldott állapotba került, Galileában, Názáret városában történik. Jézus a Genezáreti-tó partján gyűjti össze első tanítványait, akik tanúi lehetnek a csodálatos halfogásnak.
A Genezáreti-tó partján talált egyik halásztelep ásatásaiból származnak az első olyan leletek, amelyek azt bizonyítják, hogy az ember már gabonát, búzát, árpát és zabot is fogyasztott.
Az effajta táplálék jelentette az európai mezőgazdaság és a civilizáció alapját. Ohalo ásatási helyszín annyira tökéletes állapotban maradt fenn, hogy az már maga a csoda. Ez a halásztelep körülbelül 23 000 évvel ezelőtt már lakott lehetett. Néhány ovális kunyhóból áll, melyeket egyszerűen, szinte kapkodva építettek lombos ágakból és fűből. A kunyhók között több tűzrakóhely nyoma található. Egy napon aztán tűz ütött ki a telepen, s a kunyhók leégtek. Szinte közvetlenül ezután a falut elárasztotta a tó vize. Ezek természetesen az ott lakók számára szomorú események voltak, ám nekünk mindez hihetetlen szerencsének bizonyul. A tűz és a területet elárasztó agyagüledék konzerválta az egész telephelyet. Ily módon ideális körülmények között rekonstruálhatták a régészek, miként folyt az élet a korabeli Ohalóban.
Tudjuk, hogy a telep lakói jórészt a tóból halászott hallal táplálkoztak, de vadásztak gazellára, szarvasra és sokféle madárra is. Pisztáciadiót, mandulát és olajbogyót szedtek, de vadszőlőt és sok más ehető, lágyszárú növényt is gyűjtöttek. A régészek összesen több mint százötven különböző növényfajt találtak. A legfontosabb lelet egy nagy, lapos kő, a világ első ismert kézimalma. Az Ohalóban élt emberek ezen őrölték meg a keményítőtartalmú fűfélék magvát úgy, hogy egy kisebb követ húzogattak rajta ide-oda.
Izraeli kutatók megvizsgálták a keményítő mikroszkopikus maradványait a kövön. Így tudták megállapítani, hogy a malmot tönkebúza, árpa és zab őrlésére használták. A házak és a tűzhelyek körül a földön is ezeknek a fűféléknek a magjait, illetve azok maradványait azonosították.
A régészek találtak már ennél is korábbi kicsi, egyszerű kézimalmokat a mai Csehországban, Olaszországban és Oroszországban, ám az ohalói malomkő azt mutatja, hogy már egészen más nagyságrendben volt jelen a gabona a korabeliek étrendjében. Ohalo népessége halász, vadász és gyűjtögető volt. Semmiképp sem lehet őket földművesnek nevezni. Mégis itt látjuk azoknak a gabonáknak az első, nagy mennyiségű felhasználását, amely a rákövetkező korokban olyannyira megváltoztatja az emberiség életfeltételeit.
Rendkívüli körülményeknek köszönhető, hogy Ohalo ennyire jó állapotban maradt fenn.
Könnyen elképzelhető, hogy sokkal nagyobb területen használták az emberek a vadgabona-féléket élelmük alapjaként, csak azoknak még a nyomuk sem maradt meg. De ahogy kijelenthetjük, hogy neandervölgyi génjeinkhez a Közel-Keleten jutottunk, azt is elég biztosan állíthatjuk, hogy az első földművesség is itt alakult ki.
Egyes kutatók egy elhúzódó, földrajzilag szétszórt folyamatról beszélnek azon a területen, amely alakja miatt a „termékeny félhold” elnevezést kapta. Ez a Jordán völgyétől Észak-Szírián és Délkelet-Törökországon, az Eufrátesz és a Tigris völgyén keresztül a mai Iránban lévő Zagrosz-hegységig terjed. Más kutatók viszont úgy tartják, hogy a mezőgazdaság kialakulása sokkal koncentráltabb volt mind időben, mind térben – az egész Szíria és Törökország határán alakult volna ki mindössze néhány évszázad alatt. Én ez utóbbi változatra szavaznék, és a jelenlegi DNS-kutatás meg más nyomok is inkább ebbe az irányba mutatnak.
A földművelés első egyértelmű jelei a Közel-Keleten bukkannak fel a jégkorszak végén, mintegy 11 500 évvel ezelőtt. Ez természetesen lehet véletlen egybeesés is. Vannak olyan kutatók, akik egyáltalán nem szeretik, ha az emberi viselkedést az éghajlatváltozással próbáljuk magyarázni. Ők inkább az ember pszichológiai és szociális hajtóerejét hangsúlyozzák. Viszont a kérdés más szakértői úgy vélik, hogy az éghajlat megváltozása és a földművesség első jelei összefüggenek. Ez elég nyilvánvalóvá válik, ha követjük a natúfinak elnevezett vadászközösséget, mely a jelenlegi Jordánia, Izrael, Palesztina, Libanon és Szíria területén élt közvetlenül a mezőgazdaság nyomainak felbukkanása előtti évezredekben.
A natúfik részben letelepedett életmódot folytattak, s falvaikban kicsi, kerek, alapozott falú házak nyomaira bukkantak.
Házaik sokkal egyszerűbbek voltak, mint amilyeneket Cipruson vagy más korai agrártársadalmakban látunk. Inkább bonyolult kunyhóknak tűnnek. A tetőzet ágakból, lombos galylyakból és fűből készült csúcsos szerkezet lehetett, nem pedig tőzeggel fedett lapostető, amely csak néhány ezer évvel később bukkant fel.
A natúfi kultúra első virágkora a 14 500 és 12 700 évvel ezelőtti időszakra esett, ami pontosan megfelel a jégkorszak utáni első melegperiódusnak. Tehát ugyanakkor volt, amikor a németországi Bonn-Oberkasselban eltemették az első ismert kutyát két elődömmel együtt, akik szintén az U5b1 haplotípusba tartoztak. Ez a meleghullám hajtotta a rénszarvasokat északra, s a rénszarvasvadász népek követték őket. A mai Svédország területére megérkeztek az első bevándorlók, és Dogger-föld, amely ma a tenger mélyén nyugszik, virágkorát érte.
A világ első földművesei ugyanolyan eredetűek, mint Európa első vadászó népessége. Ugyanabból a kicsi embercsoportból származnak, amelyik elhagyta Afrikát, majd körülbelül 54 000 évvel ezelőtt keveredett a neandervölgyiekkel. De amikor anyai nagyanyám ősei továbbmentek Szibériába és Európába, apai nagyanyám ősei, a leendő földművesek, ott maradtak valahol a Kaukázusban vagy a Közel-Keleten. Ez a két csoport több mint 30 000 évig egymástól elkülönült életet élt, amikor is újra összetalálkoztak.
Mielőtt földművesek lettek volna, gazellára vadásztak, mandulát, fügét és pisztáciadiót szedtek. Emellett tűzkőből készült vágóeszközzel különböző gabonafajtákat gyűjtöttek attól függően, hogy hol éltek. A Jordán völgyéből 14 000 éves kőmozsárleleteket ismerünk, amelyeket a natúfik használtak gabonamagok és más élelmiszerek összezúzására. Ezek a mozsarak pont úgy néznek ki, mint az a márványmozsár, amely a konyhám polcán áll.
12 700 évvel ezelőtt súlyos csapások érték a natúfikat. Ezer évre újra hidegebbé vált a jégkorszak, ezt a korszakot nevezik Fiatalabb Dryasnak. Az éghajlat újra rendkívül hidegre és szárazra fordult. Észak-Európában olyan kemény fagy volt jellemző, hogy az embereknek teljesen el kellett hagyniuk a mai Svédország területét. A Közel-Keleten bizonyára nem is annyira a hideg jelentette a nagy problémát, inkább a szárazság. A natúfik legfontosabb zsákmányállata, a gazellák száma nagymértékben lecsökkent, ugyanígy a diófélék, a gyümölcsök és más növények termésmennyisége is.
Ofer Bar-Yosef több mint ötven éven át tanulmányozta ezt a korszakot.
Nézete szerint a natúfi kultúra népessége háromféle módon reagált a rosszabb körülményekre. Egyesek elhagyták azt a környéket, ahol túl keménnyé vált az élet. Mások épp ellenkezőleg, maradtak, s még inkább letelepedtek, falakat és védelmi rendszereket építettek a vetélytárs csoportokkal szemben. És voltak, akik gabonát és hüvelyeseket kezdtek el termelni, amelyeket addig csak vad formájában gyűjtögettek.
11 600 éve a jégkorszak teljesen véget ért. A Közel-Kelet északi területein, Észak-Szíriában és Délkelet-Törökországban megnövekedett a csapadék mennyisége. A tél enyhe és csapadékos lett, az éghajlat lényegesen stabilabbá vált. Ez kedvezett azok számára, akik gabonatermelésbe kezdtek. Az új éghajlat kiváló volt a korai földművelés számára. Ekkortájt bukkan fel egy újfajta ékszer: zöld kőből készült, átfúrt kőgyöngy. Bar-Yosef rámutat, hogy ez egy új kultusz felbukkanására utalhat, a zöld színű kő a növényeket, a sarjadó, zöld gabonát szimbolizálja és dicsőíti. Lehet, hogy ez kissé túl fantáziadús elképzelés, nehéz tudományosan bebizonyítani, ám szép elgondolás.
A termékeny félhold más részein, mind Jordániában, mind az iráni Zagrosz-hegységben van bizonyíték korai árpatermesztésre. De az átmeneti fá- zis szempontjából különösen érdekes ásatási helyek Észak-Szíriában és Délkelet-Törökországban találhatók. A kutatók nagy biztonsággal kimondhatják, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt akár száz kilométerre is kiterjedő kapcsolati hálózat létezett ezen a területen Délkelet-Törökországtól az Eufrátesz völgyéig Szíriában, s néhány ezer évvel később egészen messze le a Jordán völgyében lévő Jerikóig, illetve Ciprusig. Mindezt a településeken talált vulkáni eredetű obszidián alapján tudták kikövetkeztetni. Az obszidián kemény, üveghez hasonló kőzet, amelyből különböző eszközöket készítettek.
Az izotópok elemzésével az egyes darabok eredetét vissza lehet követni addig a vulkánig, amelyből származnak.
Egy George Wilcox botanikus vezetése alatt álló francia–lengyel kutatócsoport publikálta az észak-szíriai Tell Qaramel telephely ásatásának legújabb eredményeit. Ez a település akkor volt lakott, amikor a Fiatalabb Dryas hidegperiódusa éppen véget ért, s megkezdődött a rákövetkező melegebb sza- kasz. Tell Qaramel népessége mandulát, pisztáciát és egy cseresznyefélét evett. Számos nyoma maradt fenn, hogy egyszemű búzát, lencsét és borsót is fogyasztottak. A régészek ezenkívül találtak néhány olyan növényfajt is, amelyeket gyomnövényeknek tartanak. Tehát olyan növényeket, amelyek bolygatott földben érzik jól magukat, s jelenlétük minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy Tell Qaramel lakói kapálták a földet.
Érdekes adalék, hogy a kutatócsoport aprólékos módszerével nagy menynyiségű egérürüléket is talált. Az egerek szemmel láthatóan remekül érezték magukat az olyan környezetben, ahol nagy mennyiségben raktároztak gabonát. Nagy csapás lehetett az emberek számára, hogy az egerek veszélyeztették az élelmet. És nem kevésbé súlyos problémát jelentett az is, hogy veszélyeztették a sört is.
