Jacinda Ardern 37 évesen lett Új-Zéland legfiatalabb miniszterelnöke. A politikus igencsak feladta a leckét a konzervatív felfogásúaknak: hivatali idejében gyermeket szült, majd hat hét után visszatért a parlamentbe, kislányával az élettársa maradt otthon.
Legalább ennyire fontos Ardern politikai progresszivitása és válsághelyzetben mutatott személyes kiállása. A mormon családban nevelkedett lány már a középiskolában szembesült a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az őslakosok elnyomásával. 2017-ben lett az Új-zélandi Munkáspárt elnöke, és még abban az évben a második legnagyobb pártként kerültek a parlamentbe. A miniszterelnöki posztra Ardernt választották meg. A 2019-es christchurchi merénylet utáni bátor és határozott kiállása tovább növelte népszerűségét. 2020-ban vezetésével Új-Zéland sikeresen védekezett a koronavírus-járvány ellen, és Ardern magabizosan nyerte meg a választást.
Madeleine Chapman új-zélandi író, aki szamoai, kínai és tuvalui ősökkel is büszkélkedhet. Steven Adams My Life, My Fight című bestseller önéletrajzának (Penguin Random House NZ) társszerzője. 2020-ig a The Spinoff nevű hírportál állandó munkatársa volt. Chapmant 2018-ban jelölték az Év Fiatal Üzleti Újságírója, 2019-ben pedig az Év Legviccesebb Véleményírója díjra. Az új-zélandi miniszterelnökről írt könyvében Chapman a szalagcímek mögé néz, felfedi a miniszterelnökségig vezető utat, és összeveti Jacinda Ardern imázsát a valósággal, miközben olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon Ardern képes lesz-e beteljesíteni a benne lévő ígéretet, és valóban egy új kor meghatározó vezetője és példaképe lenni - nem csupán Új-Zéland, hanem az egész világ számára?
Madeleine Chapman: Jacinda Ardern – Az új korszak vezetője
Jacinda Ardern soha nem akart miniszterelnök lenni. Meg sem fordult a fejében, amíg mindössze hét hét nem választotta el ettől a lehetőségtől. Az új-zélandi politikai újságírók többsége meg van győződve róla, hogy mindenki, aki a parlamentben ül, miniszterelnök akar lenni, és aki azt állítja, hogy nem így van, az hazudik. De az emberek hittek Ardernnek, amikor újra és újra elmondta, hogy ő bizony nem vágyik ebbe a szerepkörbe. És nem csak arról volt szó, hogy miniszterelnök nem akar lenni – úgy tűnt, előléptetésre sem vágyik. A meglepetés IUSY-elnökségtől kezdve a munkáspárti képviselővé válásán át a párt alelnökségéig, majd elnökségéig, Ardernt mindig mások jelölték magasabb pozícióba, és gyakran elég sokáig kérette magát, mielőtt elfogadta. Úgy tűnt, mindig mások akartak vezetőt csinálni belőle. Csábító lenne őt kelletlennek titulálni, de az a tény, hogy olyan gyorsan alkalmazkodott a miniszterelnöki szerephez, mintha csak erre született volna, azt bizonyítja, hogy nem kelletlen volt, egyszerűen csak a megfelelő alkalomra várt.
Ardern sikert aratott ott, ahol oly sok munkáspárti képviselő elbukott, azáltal, hogy tükörként működött.
A belőle áradó empátia arra késztette azokat, akikkel találkozott, hogy megosszák vele az aggodalmaikat és a gondjaikat, amiért ő cserébe megértést és támogatást sugárzott feléjük. Ha megkérdeznénk egy átlagos szavazót arról, hogy mit csinált Ardern, mielőtt a Munkáspárt színeiben bekerült a parlamentbe, vagy hogy fiatalkorában mi jelentette számára a legnagyobb kihívást, nagyon kevesen tudnák a választ. Ugyanis Ardern politikai döntéseit soha nem saját személyes tapasztalatai befolyásolták. Ardern már kamaszkorában is inkább mások, mint a saját érdekeit szem előtt tartva cselekedett. Az ember nem indul el egymás után kétszer a diákképviselő-választáson a népszerűség kedvéért. Mormonként Ardernnek esze ágában sem volt rövidnadrágot hordani az iskolában, de az iskolatársai ezt akarták – ő pedig segíteni szeretett volna nekik céljaik elérésében. Ardern ugyanígy nem volt tagja az egyenlő jogokért küzdő LMBTközösségnek sem, de látva, hogy támogatásra van szükségük, melléjük állt. Olyan nagylelkűen támogatta őket, hogy a közösség közismert politikai szövetségesévé vált. A legnagyobb motivációt mindig is a gyerekek jelentették számára a politikában. Ezért ő tulajdonképpen gyermek- és ifjúságügyi miniszter szeretett volna lenni, és amikor miniszterelnök lett, magára vállalta ezt a szerepet is, és azt tűzte ki célul, hogy Új-Zéland lesz „a gyerekek számára legélhetőbb ország a világon”. Maga a célkitűzés nem nevezhető éppen forradalminak, csakhogy Ardern törekvéseit nem az motiválta, hogy ő maga szegény muruparai családban nőtt fel, hanem az, hogy a szomszédai voltak szegények. Ardern már jóval a saját gyermeke megszületése előtt felvetette a szülési szabadság meghosszabbításának szükségességét, mert így akarta támogatni a dolgozó anyákat. Azonban amikor ő maga gyermeket szült, csak a minimális hat hetet töltötte távol a munkájától.
Az lenne a normális, ha olyan politikusok irányítanák a világot, akik a mások, nem pedig a saját érdekeit nézik, de ez sajnos nem így van.
Azáltal, hogy Ardern politikai döntéseit nem önös érdekek vezérlik, ő vált az empatikus miniszterelnök nemzetközi ikonjává, amiért ő maga megbecsülést érdemel, sok más ország miniszterelnöke pedig szégyellheti magát mellette. Ardern ereje abban a képességében rejlik, hogy ki tud állni azokért, akik nem tudnak kiállni magukért. De útközben valahol elvesztette azt a képességét, hogy őszintén kiálljon saját magáért is. Egy időben például komoly politikai tőkét lehetett kovácsolni abból, hogy az ember fiatalkorában füvezett, de amikor Ardernt erről kérdezték, képtelen volt rávenni magát a vallomásra. Ehelyett csak annyit mondott: „Igaz ugyan, hogy mormonként nevelkedtem, de később már nem voltam hívő mormon – mindenki kitalálhatja, hogy ez mit jelent.” Világos volt, mit akart ezzel mondani, és az emberek jót nevettek rajta, de ez a válasz nagyon jellemző Ardernre. Soha nem árul el semmi igazán személyeset magáról, még akkor sem, ha egyébként nem lennének következményei. Vagy ha igen, akkor ravaszul bújtatottan teszi. Azok, akik a kannabisz legalizálása mellett foglalnak állást, Ardern válaszát akár úgy is értelmezhették, mint aki megérti őket, és egy húron pendül velük. Azok viszont, akik ellene vannak, úgy, hogy egyszer régen talán kipróbálta, de nem kér belőle többet. Ennek is megfelel, annak is jó. Amikor Ardern visszavágott Mark Richardson arra vonatkozó botrányos véleményére, hogy a dolgozó nők szüljenek-e gyereket, tökéletes példáját adta annak, ami az egész politikai hozzáállását jellemzi. Személy szerint engem nem sértett meg azzal, amit rólam mondott – derült ki az érveléséből –, de a többiek nevében mégis kikérem magamnak. Ő is a megsértettek közé tartozott, ő maga mégsem volt megsértve.
A christchurchi események után Ardern ösztönei mindenki másénál jobban működtek, és a gyász során tanúsított viselkedése példaértékű volt a világ valamennyi vezetője számára. Ardernre az egész világon az együttérző miniszterelnök megtestesítőjeként tekintettek. És teljes joggal. De ezen egyetlen új-zélandi sem lepődött meg. Ardern ereje mindig is a közösségek iránti elkötelezettségében rejlett – akkor is, ha ő maga nem volt az adott közösség tagja. A fegyverreform törvénybe iktatásában Arderné volt ugyan a főszerep, de mindenki asszisztált hozzá. Egyhangú szavazás volt. Igazság szerint csak azok reklamáltak, akik még szigorúbb megszorításokat követeltek (amelyek közül néhányat hat hónap múlva törvénybe is iktattak). Ardern az ország pillanatnyi igényeire reagált, és az ország hálás volt neki ezért.
Több szempontból is Ardern a tökéletes politikus.
Ki képviselhetné jobban az embereket, mint valaki, aki félreteszi a személyes nézeteit, és mások érdekeit tartja szem előtt? Pláne ha olyan politikusok az alternatívái, mint Trump vagy Johnson, akik a kormányzás során kizárólag a saját érdekeiket nézik. De vajon mennyire kell egy miniszterelnöknek hagynia, hogy a választók sokszor ellentmondásos akarata befolyásolja a döntéseit, és mennyire kell képesnek lennie arra, hogy a szavazók érdekei szerint döntsön? Az új-zélandiak (és rajtuk kívül még több millió ember a világon) bíznak benne, hogy Ardern helyesen cselekszik. Az mindenesetre jó dolog, hogy a többi ország vezető politikusaival ellentétben Ardern kizárólag olyan döntéseket hoz, amelyeket helyesnek hisz. Talán emiatt is lepte meg annyira az új-zélandiakat, amikor néhány héttel az országot sújtó gyász után Ardern olyan döntést hozott, amelyet személy szerint helytelennek tartott. Amikor úgy döntött, hogy nem veti latba a politikai tőkéjét annak érdekében, hogy keresztülvigye a tőkenyereség-adó bevezetését, holott a szakértők is ezt tanácsolták, és ő maga is emellett érvelt, Ardern támogatói elbizonytalanodtak.
Nem értették, hogy akkor most mit is akar tulajdonképpen. Nem „Új-Zéland népe”, hanem ő maga?
Nehéz megmondani. Ardern még a személyes, őszinte beszélgetések alkalmával is boszorkányos ügyességgel helyezi át a hangsúlyokat. Az ország leghíresebb személyiségével folytatott beszélgetések valahogy soha nem az ország leghíresebb személyiségéről szólnak. Képtelenség határozott, kézzelfogható választ kicsikarni belőle, mert folyton azt hajtogatja, hogy miniszterelnökként nem róla, hanem Új-Zélandról szól ez az egész. De ettől még ironikusabbnak tűnik, hogy miután Ardern tudatosan mások ügyeinek és megsegítésének szentelte az életét, ő került a világ figyelmének középpontjába. Mostanában a politikai újságírók gyakran elmélkednek azon, hogy Ardern diplomáciai szerepkörben, a közszférában vagy egy jótékonysági szervezetnél állná meg leginkább a helyét, és sokan nagy jövőt jósolnak neki az ENSZ-ben, ha egyszer kiszáll az új-zélandi politikából. Ezeken a területeken tudná a legjobban kamatoztatni tehetségét anélkül, hogy a szavazók megtartásának és a kormány – kiváltképp egy koalíciós kormány – vezetésének súlya nyomná a vállát. Ő maga is azt állította, hogy azért szeretett volna jobban egyszerű miniszter, mint miniszterelnök lenni, mert az sokkal kevesebb helyezkedéssel és lavírozással jár. Ugyanakkor viszont még a botlásokkal együtt is nehéz elképzelni, hogy van még egy politikus, aki csak fele olyan jól képes lenne elvezetni egy ilyen koalíciós kormányt.
Valószínűleg nem arról van szó, hogy nem ez a neki való pozíció, inkább csak arról, hogy túl korán csöppent bele.
A munkáspárti Norman Kirk 1972-ben lépett hivatalba Új-Zéland 29. miniszterelnökeként. Kirk született szónok volt. Szenvedélyesen és ékesszólóan beszélt a társadalmi problémákról és a külpolitikáról. Arról vált híressé, hogy 1973-ban az apartheid korszakban leállította az Új-Zéland és Dél-Afrika között zajló rögbibajnokságot, és kivonta a csapatokat Vietnamból. De a párt fiatalabb tagjai társadalmilag túlságosan konzervatívnak tartották. Egyenlő jogokat akartak az LMBT-közösség tagjainak, a nőknek, a maoriknak, és követelték Kirktől, hogy tegyen eleget a kéréseiknek. Kirk nem engedett. Ehelyett inkább elrendelte, hogy a rendőrség hajnalban üssön rajta a csendesóceáni bevándorlócsaládokon, és toloncolják ki azokat, akik túllépték az engedélyezett tartózkodási időt. De Kirk a beszédeivel és az apró gesztusaival tulajdonképpen előkészítette a terepet utódai számára. Az első waitangi szerződés napján tartott megemlékezésen arról beszélt, hogy Új-Zélandra multikulturális országként kell tekinteni, és még egy fotó is megjelent az újságok címlapján, amelyen Kirk kéz a kézben sétál egy maori kisfiúval. De bármilyen fontosak is voltak ezek a jelképes gesztusok és a retorika, a kormánya nem sok mindent valósított meg belőlük a gyakorlatban. Érdemi változások csak az 1980-as években, egy évtizeddel Kirk halála után történtek, amikor Kirk egykori kormányának fiatal tagjai vették át a stafétabotot. Ardern gyakorta említi Kirköt az őt inspiráló politikusok között. A kormányzási stílusukban valóban van némi hasonlóság. Ardernt is gyakran éri kritika amiatt, hogy kormányának intézkedései nem érnek fel az ő szónoki tehetségével. „Tartalom nélküli nagy szavak” – jegyezte meg English az egyik választási vitájukban. Vagy őt is sokszor vádolják például önfényezéssel.
Ha 1973-ban létezett volna a Twitter, Kirköt is minden bizonnyal sok hasonló kritika érte volna.
[...]
2020 második felében Új-Zéland újra miniszterelnököt választ. Ha a 2019-es ausztrál és brit választások tanítottak a világnak valamit, akkor az az volt, hogy nincsenek kiszámítható parlamenti választások. Talán Ardern és a Munkáspárt elsöprő győzelmet arat, és egyedül kormányozhat. Talán csak a Zöldekkel. Talán a halhatatlannak tűnő Winston Peters lesz újra a mérleg nyelve. De az is előfordulhat, ami Ausztráliában és Nagy-Britanniában is előfordult. Nevezetesen az, hogy Új-Zéland visszatáncol a jobboldalra, és a Nemzeti Párt alakíthat kormányt. Lehet, hogy az ország továbbhalad a megfelelő irányba tett lépések nyomán, de az is benne van a pakliban, hogy visszafordul. Mindez csakis Új-Zéland lakosságán múlik.
Sokféle vezető van a világon. Néhányan a gonoszságukkal írják be magukat a történelembe. Másokra azért fognak emlékezni, mert néhány dolgot kivételesen jól csináltak. A legtöbbjük viszont teljesen a feledés homályába vész. Bárhogyan alakul is a jövő, Jacinda Ardernre mindig emlékezni fognak, ha másért nem, hát azért, mert ő a második miniszterelnök, aki hivatali ideje alatt gyermeket szült, az első miniszterelnök, aki hivatali ideje alatt szülési szabadságot vett ki, és az első anya, aki a gyermeke jelenlétében beszélt az ENSZ-közgyűlésen. És emlékezni fognak rá az embersége és az empátiája miatt is, amelyről a borzalmas christchurchi terrortámadás után tett tanúbizonyságot. De Ardern azt szeretné, ha nem csak dolgozó anyaként és „kedves” vezetőként emlékeznének rá, és már arra is vannak tervei, hogy ez hogyan sikerülhet neki.
Bármire készüljön is, az egész világ árgus szemmel figyel.
