Előfordul az életben, hogy túl későn tudjuk meg az igazságot. Ez pedig különösen fájó lehet, hogyha egy testvér haláláról van szó. Annie Ernaux 10 éves korában egy elejtett mondatból tudta meg, hogy még születése előtt volt egy nővére. Sok évvel később, 2011-ben írt hozzá egy levelet, hogy bár sose ismerte, mindvégig meghatározta az életét az emléke. A múltból előtűnő töredékek, részletek, elhallgatások kirajzolják az elhunyt testvér képét, és mindazt a nyomást és hiányt, amit egy ismeretlen családtag okoz. Ernaux bravúros módon fejti fel a bűntudat, a féltékenység és a halál titkait.
Annie Ernaux 2022-ben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, amivel egycsapásra világhírűvé is vált. A díjat megelőzően jelent meg itthon az Évek (kritika itt, beleolvasó itt), ami Ernaux egyik legkiforrottabb regénye és valószínűleg a Nobel-díj egyik kiváltó oka. A francia kortárs irodalom egyik legjelentősebb szerzője több interjúban is mondta már, hogy nem fikciót ír, hanem önéletírást, ami az Évek több mint 60 évet felölelő korrajzát tekintve egy igazán izgalmas és tartalmas megközelítése az irodalomnak. Magyarul még további négy kisregénye jelent meg: Lánytörténet (beleolvasó itt) Az esemény (beleolvasó itt), Az egyszerű szenvedély / A fiú (beleolvasó itt) és A hely / Egy asszony (kritika itt, beleolvasó itt).
Mutatunk egy részletet a legújabb, A másik lány című könyvből, ami magyarul április 15.-én jelenik meg a Magvető kiadó gondozásában.
Annie Ernaux: A másik lány (részlet)
Fordította: Gulyás Adrienn
1945 augusztusában egy lillebonne-i közparkban felszakította a térdem egy rozsdás szög. Néhány nappal később szokatlan fáradtság lett rajtam úrrá, a nyakam megmerevedett, nem bírtam kinyitni a szám, a szülők jobbnak látták, ha doktort hívnak. Egy tapasztalatlan orvos jött ki hozzám. Miután megvizsgált, egy ideig hallgatott, majd azt mondta, remélem, nem az, amire gondolok, inkább idehívok egy másik kollégát. Tetanuszos voltam. A szülők nem tudták, mi az, soha nem hallottak róla.
Az orvosok nagy dózisú tetanusz elleni szérumot fecskendeztek belém, és azt mondták, ha estig nem enyhül a szájzár, vége van.
Anyám lourdes-i forrásvizet csepegtetett az összeszorított fogaim közé. És újra ki tudtam nyitni a szám. A rá következő évben anyám Lourdes-ba zarándokolt hálát adni a Szűzanyának, fapados vonaton utazott egy éjszakán át, az élelmiszerhiány miatt csak egy doboz szardíniát vitt magával egész útra, és a hegyen térden állva járta végig a kálvária minden egyes állomását. Egy járóbabát hozott ajándékba, Bernadette-nek neveztük el.
Valószínűleg azért, mert annyiszor elmesélték, kiskoromtól fogva vannak emlékeim a történtekről: nem voltam túlzottan megijedve, legalábbis sokkal kevésbé, mint amikor bombáztak.
Látom magam előtt, ahogy odafutok a szüleimhez a napsütötte parkban, mert felsértettem a lábam: felmásztam egy lógó deszkájú padra, és megbökött valami; ők a füvön fekszenek, mutatom nekik a piros sebet a bal térdem alatt, semmiség, mondják, játsszál szépen tovább
nem játszom, a konyhában fekszem a sezlonon, C. unokanővérem éppen nálunk nyaral, ebéd után feláll az asztalra, virágzik a piros pipacs, énekli, irigy vagyok rá
homályosan látom, hogy sürgés-forgás támad körülöttem, jönnek-mennek a sezlon körül
a kiságyamban fekszem a szülői ágy mellett, anyám fölém hajol
később, talán nem is aznap, vér buggyan ki a számon, többen vagyunk a szobában, gyorsan fektessétek le, hideg borogatást a tarkójára, kiabálja anyám, mert az elállítja a vérzést
látom magam előtt Bernadette kék ruhás, merev testét (nem lehetett leültetni)
A te és az én történetem sorrendisége megfordul, és az idő kereke visszafelé forog. Ebben a sorrendben én majdnem meghaltam, mielőtt te meghaltál.
Egészen biztos: 1950 nyarán azon a vasárnapon, amikor először hallok a halálodról, nem elképzelem, hanem emlékszem rá.
Látom, minden bizonnyal sokkal részletesebben, mint most, a lillebonne-i szobát, az ablakkal párhuzamosan a szülői ágyat és közvetlenül mellette az enyémet, rózsafából. Te fekszel a helyemen, és én halok meg.
„Heveny szakaszában a tetanuszfertőzés általában halálos kimenetelű” – olvasom az 1949-es Larousse-ban. „Gyógyulásról néhány esetben számoltak be, amikor a beteget több, nagy dózisú tetanusz elleni szérummal oltották.” Vakcináról nem esik szó. Az internet szerint 1940-től minden gyereknek kötelező lett volna, de „valójában csak 1945 után kezdték el forgalmazni”.
Számomra nem igazán volt kérdés, hogy a szérum többet használt, mint a lourdes-i víz: ez utóbbiról mélyen hallgattam, amikor nagy ritkán szóba hoztam gyerekkoromnak ezt az epizódját, például 1964-ben egy roueni medikusnak, aki a rue Bouquet-i lakásán a kórházi ügyeleteiről mesélve elmondta, milyen embertelen kínok közt halnak meg a tetanuszosok.
Erről eszembe jutottak anyám rémisztő szavai: régen két derékalj közé szorították, és megfojtották őket.
Soha nem gondolkodtam még el azon, hogy te miért nem kaptál lourdes-i vizet. Vagy kaptál, csak nem használt?
Szérum vagy szenteltvíz, egyre megy. Lourdes, La Salette, Lisieux, Fatima: csodák bármikor történhetnek, a papok és az apácák folyton erről beszéltek az internátusban, erről írtak a templomi újságok – akkoriban a Zarándokot és a Szent Keresztet lehetett venni –; de a barlang vizétől még a „kis Marie”, a Brigitte című könyvsorozat és bestseller azonos nevű nőideáljának fogyatékos gyermeke is meggyógyult.
A gyermekkori hiedelmeken nem hatol át a valóság.
1950-ben a csoda hitében éltem. Talán most is. Csak az számít, hogy az első történet, az én halálom és feltámadásom története hogyan hatott a tiédre, a te halálod és az én érdemtelenségem történetére. Hogy ez a kettő miként viszonyul egymáshoz. És milyen cselekvő igazságokat hoztak létre. Mert nekem kezdenem kellett valamit ezzel a rejtélyes ellentmondással: te, a jó kislány, a szent, meghaltál, én pedig, a démon, élek. Nem pusztán élek: csodával határos módon meggyógyultam.
Tehát neked hatéves korodban meg kellett halnod ahhoz, hogy én megszülessek, és aztán megmeneküljek a haláltól.
Egyszerre töltött el büszkeséggel és bűntudattal, hogy a vaksors engem szánt életre. Talán inkább büszkeséggel, hogy túléltem, mint bűntudattal. De vajon mire lettem kiválasztva? Húszéves koromban, miután megjártam a bulimia poklát, és elapadt a menstruációm, megkaptam a választ: írnom kell. A szülői házban a szobám falára afféle sátáni paktumként kitettem egy öngyújtóval körbeégetett szélű nagy papírlapra gondosan kimásolt Claudel-idézetet: „Persze hogy én is azt hiszem, hogy nem semmiért jöttem a világra, és hogy van bennem valami szükségszerű, amit nélkülözni nem is lehet.”[1]
Nem azért írok, mert meghaltál. Hanem azért haltál meg, hogy én írjak – nagy különbség.
[1] Semjén Gyula fordítása.
Fotó: Magvető / © Catherine Hélie, Editions Gallimard
