Ha megfejtést keresünk arra, mi Annie Ernaux egyik legfontosabb és legsikeresebb könyvének a tétje, akkor nem kell sokáig keresnünk, az író maga adja meg a választ a kérdésre: „Nem tudja, mi célja ezzel a leltározó munkával, talán azt akarja elérni a tárgyi emlékek felhalmozásával, hogy újra olyan legyen, mint élete egy-egy korábbi időszakában. Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára felfűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutva a jelenig. Vagyis felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva.” Ha hihetünk a könyv elbeszélőjének, az Évek egy nagyon régi írói terv volt, amely sokáig megvalósítás nélkül maradt, azonban 2008-ban végül megszületett – és hamar be is robbant az irodalmi köztudatba. A könyv célja nem kevesebb volt, mint hogy az emlékezet erejével küzdjön a mulandóság és a felejtés ellen, egy életet és egy korszakot akart megörökíteni a 40-es évektől a 2000-es évekig úgy, hogy közben bemutatja a nagy társadalmi változásokat, a közgondolkodás átalakulását, a fontos történelmi, politikai pillanatokat, valamint a tárgyi környezetet, amely körbevette az embereket.
Mindennek az eredménye az utóbbi idők egyik legizgalmasabb irodalmi kísérlete lett, amely hihetetlenül megkapóan és pontosan mesél az élet és a világ változékonyságáról, illetve magának az emlékezetnek a természetéről.
Annie Ernaux legsikeresebb és legjelentősebb könyve a múlt évszázad második felének Franciaországát eleveníti fel, a második világháború végétől, a szerző kisgyerekkorától 2006-ig, Nicolas Sarkozy felemelkedéséig, amikor Ernaux már elvált nő és két felnőtt fiú anyja. Olvass bele!
Az Évek nem más, mint egy nagy leltármunka, amely bár töredékesen indul, valójában egy átfogó, nagy elbeszéléssé növi ki magát. A könyv egy hosszas felsorolással kezdődik, erős atmoszférájú életképekkel, ikonikus pillanatok leírásával, amelyekről az elbeszélő feltételezi, hogy előbb-utóbb mind a feledés homályába fognak merülni. „Egy csapásra eltűnik majd mind, mint az a sok millió kép, amely a fél évszázaddal ezelőtt meghalt nagyszülők fejében volt, és a szülőkében, akik szintén halottak már.” A könyv, hogy mindennek ellenébe menjen, nem tesz mást, mint képeket rögzít irodalmi eszközökkel: fontos élethelyzeteket, meghatározó hangulatokat, hangsúlyos egyéni és kollektív eseményeket, amelyek hatással voltak arra, merre ment a világ.
Ernaux rendhagyó önéletírását olyan képek köré építette, amelyeket mindenáron meg akart őrizni az emlékezet számára.
Annie Ernaux 1940. szeptember 1-én született Normandiában, egy munkásosztálybeli családba. A bordeaux-i egyetemen tanári végzettséget szerzett, később pedig modern irodalomból is diplomázott. Irodalmi karrierje a 70-es évek közepén indult egy önéletrajzi regénnyel (Les Armoires vides). Összesen több, mint húsz regény és életrajzi könyv szerzője, pályája során számos elismerést kapott, jelenleg az egyik legjelentősebb kortárs francia szerző (magyarul még a Lánytörténet című könyve olvasható). Könyveiben nagy szerepe van az önéletrajziságnak, az autofikció elterjedését megelőzve ő bevallottan nem fiktív történeteket írt, hanem a személyes és a kollektív történelem metszéspontjai érdekelték. „Autoszociobiográfiai” műveinek csúcspontja a 2008-as Évek, amellyel számos irodalmi díjat nyert.
A „cselekmény”, amelyet itt nem lehet szó szoros értelemben venni, 1941-ben kezdődik. Ernaux önarcképek köré strukturálta a regényes önéletrajzot és ezek mentén idézte fel az emlékeit, a történeteket, amelyeket régen meséltek, a tárgyakat és a szavakat, amelyeket egykor használtak. Egy kövérkés, duzzogó arckifejezéssel kamerába néző kisbaba fekete-fehér fotójától indulunk, és képekre támaszkodva haladunk végig a gyerekkoron, amelyet a második világháború utáni állapotok határoztak meg, majd megyünk végig a felnövés történetén, amelyet az újjászületés, a fejlődés, a változás vágya vett körül. Így haladunk, képről képre, életszakaszról életszakaszra, egészen a könyv megjelenésének pillanatáig, azaz az író időskoráig.
Csütörtökön adják át az irodalmi Nobelt és már nagyban zajlik a tippelgetés, hogy idén ki fogja megkapni a világ legnagyobb presztízsű elismerését. A The Guardian tegnap arról írt, hogy jelenleg Annie Ernaux a kedvenc a fogadóirodáknál.
Ernaux nagy mesélő és szenvedélyes emlékgyűjtő. Az egyes korszakokat minden ízében felidézi: hogy miként éltek, mikre vágytak, miről beszéltek a családi ebédeknél, milyen szavakat használtak, és hogy mikor miről lehetett beszélni és miről nem. Elbeszélése révén időutazást tehetünk a 20. század Franciaországába, átérezhetjük a korszellem alakulását és a világ változását, ahogy az egyre gyorsabban és gyorsabban zajlott. Az egyes önarcképek nyomán ugyanis a könyvből kirajzolódik egy nagyobb ív is, amelyből megtudhatjuk, merre haladt az emberiség és hogyan alakult át az időhöz, az emlékezethez, a tárgyakhoz való viszony. A 40-es évektől kezdve egy olyan folyamatot követünk végig, amelynek az elején még rendkívül fontos volt a múlt megőrzése és elbeszélése, a szülők, nagyszülők az emlékezetüket átörökítették a következő generációra. „A háború végén, az ünnepi asztal mellett töltött hosszú-hosszú órák alatt, a nevetések és kiabálások közepetette, ráérünk még meghalni!, mások emlékezete révén helyünk lett a világban.” Ahogy azonban halad a könyv és telnek benne az évtizedek, úgy halványul el a múlt jelentősége és tevődik át a hangsúly a folyamatos jelenre. „Meggyengült a múlthoz fűződő kötelék. Csak a jelent örökítettük át.”
Ernaux az Években nem tesz mást, mint hogy az egyedi emlékezet képernyőjén keresztül próbálja megragadni a kollektív történelmet.
A könyv bizonyos szempontból nagyon személyes, de önmaga régi énjeiről tárgyilagosan, E/3. személyben nyilatkozik, máskor meg T/1. személyben beszél nemzedéke közérzetéről. Mindeközben egy olyan világot vázol fel, amelynek tempója egyre gyorsul, ahol a fogyasztásnak és a technológiai fejlődésnek egyre nagyobb és nagyobb szerepe van, miközben az emlékezés egyre kevesebbet nyom a latban. A könyv mindeközben egy női sors története is, amely révén végigkövethetjük, hogyan változtak a szerepelvárások, hogyan szabadult fel a test, hogyan változtak a szavak, amelyeket használni lehetett, és mindez hogyan hatott vissza a női életutakra.
Az Évek olyan könyv, amelyben benne sűrűsödik egy élet tapasztalatának és az idő múlásának súlya.
„Ő viszont éppen azt szeretné, ha a könyvében mindent megmenthetne abból, ami valaha körülvette, ha megmenthetné a sajátos világát.” Mind egyéni, mind társadalmi szinten rengeteg fontos pillanatot tömörít össze, a végén mégis az a benyomásunk, hogy egy pillanat alatt repült el ez az élet, szinte felfoghatatlan gyorsasággal jutunk el az első fényképen szereplő kisbabától az utolsón lévő nagymamáig, a háborút követő szegénységtől a fogyasztói társadalom csúcsáig, a sugárzó jövő ígéretétől a fenyegető klímakatasztrófáig, a fekete-fehér fotóktól a közösségi médiában felhalmozott képáradatig. Annie Ernaux könyve vibrálóan újszerűen mesél, bizonyos szempontból mégis olyan, mint egy klasszikus krónika, amely az emlékezet által megőrzött múltat konzerválja, rögzítve minden régi vágyat, gesztust, kifejezést, minden fontos, illékony pillanatot.
