Mindkét kisregény egy-egy szerelem története: az Egyszerű szenvedély narrátora az ötvenegy éves, néhány éve elvált Annie Ernaux, aki szenvedélyesen beleszeret egy kelet-európai diplomatába, egy nős férfiba. Ernaux szégyenérzet és önigazolás nélkül dokumentálja az elsöprő érzelmet, amely több mint egy éven keresztül uralta minden pillanatát és gondolatát. A fiatalember, Ernaux legutóbbi, tavaly megjelent írása egy három évvel későbbi kapcsolatról szól, amelyet egy nála harminc évvel fiatalabb egyetemistával folytatott. A társadalom megrovó pillantásaitól kísért viszonyának köszönhetően a sikeres párizsi tanárnő és író újraéli fiatalkorát.
Annie Ernaux: A fiú (részlet)
Fordította: Szávai János
Öt évvel ezelőtt suta éjszakát éltem át egy egyetemistával, aki akkor már egy év óta rendszeresen írt, s találkozni akart velem.
Gyakran szeretkeztem pusztán azért, hogy rávegyem magam az írásra. Azt akartam, hogy a fáradtság s az utána jövő csömör majd bizonyítsa, nincs mit várni az élettől. Azt reméltem, hogy a lehető legvadabb vágyakozás, az élvezés vége meghozza számomra a bizonyosságot: a legszenvedélyesebb élvezet egy könyv megírása. Talán a könyv megírásának a vágya vitt rá – nem mertem ugyanis belefogni a feladat nagysága miatt –, hogy fölvigyem magamhoz egy italra A.-t, miután megvacsoráztunk egy étteremben, ahol félénkségében vacsora közben szinte meg sem szólalt.
Közel harminc évvel volt fiatalabb nálam.
Hétvégeken találkozgattunk, közben pedig egyre inkább hiányoztunk egymásnak. Naponta hívott, mindig telefonfülkéből, nehogy a lány, akivel együtt élt, gyanút fogjon. Vizsgagondjaik és a túl korai együttélés szokásrendjének foglyaiként el sem tudták képzelni, hogy a szeretkezés más is lehet, mint a vágyakozás többé-kevésbé lelassított kielégítése. Hogy lehet folyamatos teremtés is. Ez az újdonság olyan lelkesedést keltett benne, hogy egyre inkább kötődtem hozzá. A kaland így fokozatosan történetté változott, melyet vágytunk végigvinni, holott sejtelmünk sem volt arról, hogy hová vezet.
Amikor, megelégedésemre és megkönnyebbülésemre, szakított a barátnőjével, és a lány kiköltözött a lakásukból, szokásommá vált, hogy péntek estétől hétfő reggelig nála maradtam.
Rouenban lakott, abban a városban, ahol a hatvanas években magam is egyetemre jártam, de amelyen az évek során csak átutaztam, amikor szüleim sírját látogattam Y.-ban. Amikor megérkeztem hozzá, behajigáltam a konyhába az ennivalót, amit hoztam, hogy rögtön szeretkezhessünk. Ahogy a szobába beléptünk, már szólt a zene, többnyire a Doors.
Aztán már nem hallottam semmit.
Újból átjártak a She Lives on Love Street keményen kopogó akkordjai és Jim Morrison hangja. A padlóra fektetett matracon hevertünk. Ilyenkor óriási volt a forgalom. A szoba falára mozgó fényeket vetítettek az autók lámpái a magas, függönytelen ablakokon át. Úgy éreztem, hogy tizennyolc éves korom óta sohasem keltem ki az ágyból, ugyanaz az ágy volt, csak éppen különböző helyeken, más és más, egymástól megkülönböztethetetlen férfiakkal.
Lakása a régi közkórházra nézett, amely egy évvel korábban máshová költözött, éppen átépítették, hogy a prefektúrának adjon helyet. Az épület este ki volt világítva, gyakran egész éjjel világosak maradtak az ablakok. Elöl a nagy, négyzet alakú udvar üresen sötétlett a zárt vaskerítés mögött. Az éjjeliőrökön kívül egyetlen lelket sem láttam. Erre a helyre, ebbe a kórházba hoztak be egyetemista koromban egy januári éjszakán, amikor majdnem elvéreztem egy tiltott abortusz után. Nem emlékeztem már, melyik szárnyban is volt a kórterem, ahol hat napig feküdtem. Ez a meghökkentő, már-már hallatlan egybeesés egy rejtélyes találkozás jele volt, egy olyan történeté, amelyet végig kellett élnem.
Vasárnap délutánonként, ha esett, maradtunk a paplan alatt, szunyókáltunk vagy elaludtunk. A csendes utcáról fölhallatszott a kevés járókelő hangja; többnyire idegenek voltak, a közeli gyermekotthonból. Úgy éreztem, gyerek vagyok Y.-ban, az ágyon fekve olvasok, miközben holtfáradt anyám ruhástul elaludt a vasárnapi ebéd után, a bolt ilyenkor zárva volt. Nem volt többé korom,
félig alva sodródtam két időtartomány között.
A lakása kényelmetlen volt, csak a legszükségesebb berendezéssel, mint házaséletem első lakása, amikor a férjem és én még egyetemisták voltunk. A villanytűzhely termosztátja nem működött, folyton attól tartottam, hogy a bélszín odaég, ha meg tésztát vagy rizst főztünk, folyton szanaszét fröcskölt a forró víz. A hűtőt sem lehetett beállítani, a saláta jéggé fagyott a zöldségtartóban. Három pulóvert kellett magamra húznom, hogy elviseljem a nyirkos hideget, a lakást a belmagasság meg a rosszul záródó ablakok miatt a méregdrága villanyradiátorok sem tudták átfűteni.
Elvitt a fiatalok törzshelyeire, a Bureau-ba meg a Big Ben bárba. Meghívott a Jumbóba. A kedvenc rádiója az Europe 2 volt. Esténként egy talk show-t, a Nulle part ailleurs-t nézte. Akik köszöntek neki az utcán, mind fiatalok voltak, többnyire egyetemisták. Ha megállt velük egy szóra, félrehúzódtam, lopva méregettek. Utána elmagyarázta, ki milyen szakos, és hogy jól megy-e neki vagy sem. Néha diszkréten jelezte, amikor egy bölcsészkari professzora jött szembe, és kért, hogy ne forduljak vissza. Kitépett a generációmból, de nem voltam benne az övében sem.
Rettenetesen féltékeny volt – azzal vádolt, férfi járt nálam, mert a vécé ülőkéje fel volt hajtva –, vagyis biztos lehettem szenvedélyében, és képtelenségnek kellett tartanom barátai feltételezett szemrehányásait:
hogy járhatsz egy klimaxos nővel?
Olyan szenvedéllyel szeretett, amilyennel ötvennégy éves koromig még egyetlen szeretőm sem.
