Az Évek afféle kollektív, személytelen önéletrajz, amelyben az egyéni tapasztalatok mélyen a társadalmi tapasztalatokba ágyazódnak, s amelyet egy egész generáció magáénak érezhet. Ernaux dokumentálja a történelmi események társadalmi hatásait - a második világháborútól és az algériai háborútól szeptember 11-ig -, valamint az életstílus, az attitűdök és az ideológiák változásait a feminizmustól az egzisztencializmuson át a fogyasztás bűvöletéig és a digitális forradalomig. Az időrendben felvázolt töredékek erőteljesen idézik meg a rég eltűnt pillanatokat és az idő múlását, s az összkép egy olyan élet történetét tárja elénk, amely egyszerre bensőséges és közismert, banális és jelentőségteljes, és amelyet épp ezért akkor is ismerősnek érzünk, ha életünk színtere nem a 20. század második felének Franciaországa.
Annie Ernaux: Évek (részlet)
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Az 1970-es évek elején, nyári estéken, amikor a levegő a száraz föld és a kakukkfű illatával telt meg, a vendégek, akik nem ismerték egymást – a szomszéd házat felújító párizsiak, éppen arra járó bakancsos turisták, lelkes kirándulók és selyemfestők, gyerekes és gyerektelen párok, torzonborz férfiak, elvadult kamaszok, érett nők indiai ruhában –, körbeülték az ószerestől alig ezer frankért vásárolt nagy tanyasi asztalt, és a nyársonsültek meg a vegetáriánusokra való tekintettel kínált ratatouille mellett, a rögtön bevezetett általános tegeződés ellenére akadozó kezdet után megindult a beszélgetés az ételekbe kerülő színezőanyagokról és hormonokról, a szexológiáról és a testbeszédről, az antigimnasztikáról, a Mézières-módszerről, a Rogers-módszerről, a jógáról, a Frédéric Leboyer-féle erőszakmentes szülésről, a homeopátiáról és a szójáról, a vállalati önirányításról, Lipről és René Dumont-ról. Megvitatták, mi a jobb, ha az ember iskolába küldi a gyerekeit vagy ha maga tanítja őket, mérgező-e az Ajax súrolószer, hasznos-e a jóga és a csoportterápia, utópikus elgondolás-e, hogy az ember csak napi két órát dolgozzon, és a nőknek a férfiakkal való egyenjogúságért kell-e harcolniuk, vagy azért, hogy másságuk tiszteletben tartása mellett legyenek egyenjogúak. Áttekintették, melyek a legjobb táplálkozási, szülési, gyermeknevelési, egészségmegőrző és tanítási módszerek, hogyan élhet az ember harmóniában önmagával, másokkal és a természettel, hogyan menekülhet el a társadalom elől. Milyen lehetőségei vannak az önkifejezésre: korongozás, szövés, gitározás, ékszerkészítés, színjátszás, írás.
Homályos, mindent átható alkotási vágy rezgett a levegőben.
Mindenki foglalkozott valamilyen művészi tevékenységgel, vagy tervezett ilyesmit. Mindenki úgy gondolta, hogy az összes művészi tevékenység egyenrangú, bármily különbözőek legyenek is, és ha valaki nem fest vagy fuvolázik, még mindig megalkothatja önmagát, ha eljár pszichoanalízisbe.
Miközben a közös hálószobában lefektetett gyerekek felszabadultan átadták magukat a randalírozás örömének, bár a rend kedvéért elhangzott a felszólítás, hogy „ne csináljanak disznóólt”, a felnőttek felhajtották a kizárólag aperitifre áthívott szomszéd paraszt pálinkáját, és a beszélgetés átevezett a szexuális fantáziák világába, vallomások következtek ki-ki heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottságáról, első orgazmusáról. A vad kamasz lány kijelentette: „szeretek szarni”. Ez az idegenek társaságában töltött nyári este, a családi evészetek és a gyűlölt rítusok világától távol, azzal a lelkesítő érzéssel töltött el, hogy megnyílunk a világ sokfélesége előtt. Mintha újra kamaszok lettünk volna.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy előhozza a háborút, Auschwitzot és a táborokat vagy a lezárt ügynek tekintett algériai eseményeket, csak Hirosima és a nukleáris jövő került szóba. Mintha semmi sem választotta volna el ezt az 1973. augusztusi pillanatot a sok évszázados paraszti léttől, amely ott derengett a mészkőfennsík illatos éjszakájában.
Valaki elkezdett gitározni, Maxime Le Forestier Comme un arbre dans la ville és a Quilapayún együttes Duerme negrito című számát énekelte – lehunyt szemmel hallgattuk. Hajnalban lefeküdtünk a régi selyemgombolyító épületében elhelyezett kempingágyakra, és nem tudtuk eldönteni, hogy a jobb vagy a bal oldali szomszédunkkal szeretkezzünk, netán egyikkel se. Aztán mielőtt elhatározásra jutottunk volna, örömtől mámorosan álomba szenderültünk, újfent megbizonyosodva annak az életstílusnak az értékéről, amelyről egész estét betöltő előadást rendeztünk magunknak – a Merlin-Plage kempingjeiben összezsúfolódó nyárspolgároktól távol.
