„Ahogy a negyvenes éveimből ötvenesek lettek, megint azt éreztem, hogy az, ahogyan a külvilág lát, nem felel meg annak, ahogyan én belülről érzékelem magam” – írja Brooke Shields. A kék lagúna ikonikus színésznője nagyon korán reflektorfénybe került, onnantól kezdve pedig mindenkinek volt egy-egy keresetlen megjegyzése a kinézetére. Legújabb könyvében kendőzetlen, önironikus hangon számol be arról, ő hogyan éli meg a középkorúság éveit, és erőt ad hasonló cipőben járó nőtársainak. Olvass bele!
Brooke Shields: Nem öregedhet meg – Változom – és nem kérek bocsánatot (részlet)
Minden nőnek, aki belép ebbe az új életszakaszba: váratlan, félelmetes, érzelmes és keserédes időszak ez – mégis szép és üdítően izgalmas. Add meg magadnak a lehetőséget a hibázásra, a sikerekre és az örömre. Ne félj, és nézz lelkesen a jövőbe. Hidd el, bármi történik is, meg fogod oldani. Ahogy eddig mindig.
Bevezetés
Amikor először belém hasított a felismerés, hogy elértem „egy bizonyos kort”, éppen New York belvárosában sétáltam a lányaimmal, akik, ha mondhatok ilyet, egyszerűen csodálatosak. Rowan haja eperszőkén omlik a vállára, és bomba alakja van, Griernek égig ér a lába, és a maga 185 centijével még nálam is magasabb.
Emellett jó humorúak, okosak, figyelmesek és kedvesek – bár ez az alkalmi szemlélő számára talán nem annyira nyilvánvaló.
Azon a bizonyos napon egymás mellett sétáltunk, én voltam középen, és nem tudtam nem észrevenni a járókelők elismerő pillantásait. Már rég hozzászoktam, hogy felismernek az utcán, de ez most más volt: a tekintetek nem felém irányultak, hanem az oldalamon sétáló két gyönyörű lány felé. Rengeteg különböző érzés kavargott bennem: amellett, hogy Mit bámuljátok a kislányaimat, mindjárt odacsapok!, az is, hogy Ugye, milyen csodálatosak?, sőt az is: Mi van, rám már senki nem néz? Ez mikor történt? Nekem most már annyi? A védelmező ösztön, a büszkeség és a saját magam miatt érzett melankólia sűrűsödött össze abban az egyetlen, jellegzetes New York-i pillanatban.
Aztán előfordult az is, hogy egy fotózáson néhány felvétel után megnéztem az addig készült képeket a monitoron.
– Szerintem van valami piszok a lencsén – szóltam oda a fotósnak, és rámutattam arra a fura vonalra, amit az arcomon láttam. Valami olyasmit válaszolt, aminek nagyjából az volt az értelme: Jaj, te szegény, de cuki vagy… Nem volt ott semmiféle piszok. Az a valami egy ránc volt.
Harminchét éves voltam, amikor az első gyerekem született. Szülés után depressziós lettem, ennek a történetét meg is írtam az És hullott az eső című könyvemben. De hála a nagyszerű orvosoknak és a megfelelő gyógyszereknek, a kislányom egyéves születésnapjára nagyjából helyrejöttem, és újra önmagam voltam.
Griert negyvenévesen szültem, és a következő évtized, ha röviden kéne jellemeznem, azt mondanám, könnyed volt, és derűs.
Ez teljesen új érzés volt számomra. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam: Ki beszél itt öregségről? Ez tök jó! Persze ne felejtsük el, hogy engem gyerekkorom óta felnőttként kezeltek, és eszerint is kellett viselkednem, szóval negyvenéves koromra mintha a biológiai életkorom végre megfelelt volna annak, amit évtizedek óta éreztem. Érett, mégis játékos voltam, tele energiával. Nem akarok nagyon közhelyes lenni, de az volt az érzésem, hogy minden lehetséges. Mintha addig minden a felé a pillanat felé haladt volna, amikor végre megállhattam, megpihenhettem, és megveregethettem a vállam, mert megdolgoztam érte.
Ráadásul végre képes voltam arra is, hogy elfogadjam magam.
Végre megszerettem a testemet, és nem hasonlítgattam magam folyton a modellekhez. Soha nem voltam kifutómodell, úgy gondoltam, azok a lányok „vékonyak”, én viszont „sportos” voltam, ami egyfajta eufemizmus a „nem vékony”-ra. Az, hogy negyvenévesen végre nem másokhoz mértem magam, maga volt a szabadság. Büszke lehettem a testemre, ami képes volt életet adni, de arra is, hogy táncoljon. Volt rajtam mit fogni, de nem zavart. Nem gondoltam, hogy enyém a világ, de azt igen, hogy figyeljetek rám jobban.
Aztán ahogy a negyvenes éveimből ötvenesek lettek, megint azt éreztem, hogy az, ahogyan a külvilág lát, nem felel meg annak, ahogyan én belülről érzékelem magam.
A szakmámban már nem azzal a lelkesedéssel álltak hozzám, amit vártam.
A producerek, a casting directorok, de még a rajongóim is azt éreztették velem: állítsd meg az időt… sőt, inkább forgasd vissza.
Mondok egy példát: egy rutin bőrgyógyászati vizsgálaton (egy anyajegyet mentem ellenőriztetni) az orvos kéretlenül elkezdett az arcom körül mutogatni a kezével, és megszólalt:
– Ezt itt meg tudjuk igazítani…
– Mármint mit? – kérdeztem.
– Hát, tudja… – És tovább mutogatott a kezével az arcom körül. – Ezt itt. Tudja.
Mi a franc? Ki kérdezte a véleményedet? – gondoltam, de csak ennyit mondtam:
– Köszönöm, de egyelőre nem.
Ahhoz, hogy megértsem, valóban új életszakaszba léptem, talán éppen arra volt szükségem, hogy mások szemével lássam magam.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a dolgok megváltoztak. Néha annyira elfáradok, amennyire azelőtt soha. Nem tudom elolvasni az apró betűket, és ezt nagyon utálom. Mindig idegesített, hogy anyám soha nem találta az olvasószemüvegét, most meg azt kell hallgatnom, hogy én magam mondom: – Grier, drágám, nem láttad a szemüvegem? – Szeretek hímezni és kirakózni, amik egyértelműen öreges dolgok. Már csak a madzsongozás hiányzik! Ezekhez a mamis tevékenységekhez tényleg kell a két és fél dioptria.
Néha felveszek egy nadrágot, ami valamikor jó volt rám, és eszembe jut, régen mennyivel könnyebb volt magamra húzni.
Vagy elnézem a gyerekeimet, akik délig alszanak, meg se rezzennek a kukásautó zörgésére vagy a mentőautó szirénázására, és arra gondolok: Fiatalság… Volt idő, amikor nem volt szükségem altatóra, és nem ébredtem fel az éjszaka közepén hosszú órákra. Már nem is emlékszem, milyen volt. És bár ezek a döbbenetesen szép lányok órákat töltenek a tükör előtt, amibe én már inkább bele sem nézek, nem látják, mennyire üde és friss és csábító a testük, amit még nem nehezített el a gravitáció. Persze ugyanezt csináltuk mi is annak idején. Ha most eszembe jut a fenekem és cicim… Hogy a csudába nem értékeltem őket, amikor még olyanok voltak, amilyennek lenniük kell?
A lányok panaszkodnak, hogy nem szép a lábuk, miközben én úgy megereszkedtem, hogy a térdem szinte lejjebb van, mint a vádlim.
Azt se tudtam, hogy ez probléma lehet. Folyton csak üldözünk valamit, soha nem értékeljük azt, amink van, és erről nekem az jut eszembe: Hol itt az igazság? Miért kritizáljuk folyamatosan magunkat és a testünket, miközben nevetséges módon hajszoljuk a tökéletességet? Miért nem vesszük észre, milyen különlegesek és egyediek vagyunk? És miért van az, hogy mire végre nincs rajtunk nyomás, és képesek vagyunk a jó tulajdonságainkat is meglátni, vagy csak élvezni azt, akik vagyunk, addigra gyakorlatilag már késő?
Miközben nyilván nem érzem magam olyan legyőzhetetlennek, mint fiatalkoromban, nem érzem magam ötvenkilenc évesnek sem. Amikor gyerek voltam, egy ötvenkilenc éves ember ÖREG volt – de ha valaminek, hát öregnek biztosan nem érzem magam. Ha hangosan kimondom, hány éves vagyok, tudom, hogy egyeseknek ez öregnek hangzik, mégis: semmilyen értelemben nem érzem magam öregnek.
Az idősödés ellentmondásos folyamat, különösen Amerikában.
Megalázó, meglepő, erőt adó, ijesztő és felszabadító egyben. Vannak kultúrák, nem is kevés, ahol az időseket tisztelik. Koreában a hatvanadik és a hetvenedik születésnap nagy esemény, és óriási ünnepléssel köszöntik az embert. Az őslakos amerikai kultúrákban az idősek a bölcsesség őrzői, ők állnak a közösség élén. Indiában a családi vitákban mindig az időseké az utolsó szó. Ezzel szemben a mi családunkban ez az idősebb családtag azt kapja: Anya, te ezt nem érted!
Fotó: Wikipédia
