A tavalyi év a Margó-látogatásaim történetében cezúrát hozott. Bizalmat kaptam ugyanis, hogy színpadfelelősként a szervezők, vagyis, ahogy Horányi Kollegina fogalmazott, a „Hős Személyzet” soraiból követhessem a fesztiválokat.
Izgalmas élményt jelent egyetlen helyszín programjára fókuszálva követni a hosszú hétvége beszélgetéseit, ezúttal azonban végiggondoltam, hogy hol lennék, ha nem a Kristály Színpad fellépőit szólítanám pódiumra a Tavaszi Margó három napja alatt. Vallomásokban és táncdalokban bővelkedő programajánló következik.
Tematikus ajánlóinkat a Tavaszi Margóhoz itt találod: zenei, költészeti, próza csütörtökön és pénteken, illetve szombaton, non-fiction programok és élő podcastfelvételek. Szerkesztőségünk ajánlói pedig itt: Sándor Anna, Kiss Imola, Kolozsi Orsolya.
Benedek Szabolcs: Nothing Is Real – 21 Beatles-dal
Stones-os vagyok. A Revolver az egyetlen Beatles-lemez, amit elejétől a legvégéig szívesen hallgatok és olykor a falra tudnék mászni John Lennon dolgaitól. Azt viszont tudom, mit jelent rajongani és imponál nekem, ahogy Benedek Szabolcs a Fab Fourért rajong.
Rokonszenves, hogy nem ritkán sárga tengeralattjárós nyakkendőt visel, hogy megírta a négy liverpooli szent kevésbé ismert ügyeit (Beatles-apokrif), hogy elmesélte a popkultúrát radikálisan más vágányra állító, St. Pauliban még bőrdzsekit viselő pasasok életének és pályájának minden fontosabb jelenetét (Beatles vágatlanul), most pedig, ha jól sejtem, a Nick Hornby után szabadon (31 dal),
szépirodalomba mártva mesél ifjú- és felnőttkora kedvenc számairól.
A Kádár hét napja a kedvenc Benedek Szabolcs-kötetem, úgyhogy kíváncsian várom, mi történik, ha a Yellow Submarine vörös felségterületű vizekbe merül alá. Aztán ki tudja, felbukkan talán még a láthatáron egy Ringo Starr-kötet! Addig is: Nothing is Real! Nem igaz?
Tudósok
Amikor 2016 novemberében interjút készítettem Máriás Bélával, és arról érdeklődtem, kik azok az előadók, akik formálták a gyerekkorát, két falat gyros között kihúzta magát, és a lehető legtermészetesebben azt felelte: „Johnny Rotten volt ifjúkorom legkedvesebb énekese”. Mivel én sem sorolom magam a Halász Jutkás kölykök közé, megerősítve éreztem, amit sejtettem addig is:
ő az emberem.
A Tudósok persze Máriás Béla művészetének csak egy szelete, ám azt hiszem, ebben a lélekmentő káoszpunkban az alt szaxofonos-trombitás-énekes egész élettörténete benne van. Esszenciálisan. A Nem élhetek Milošević nélkülben Máriás azt írja, kezdettől azzal az ambícióval szólalt meg a zenekar, hogy ha csak pár percre is, megpróbálják lerugdosni az égből az isteneket, hogy aztán egy-egy szóló erejéig a helyükre üljenek.
Az említett kötetből kiderül, hogy a harsona szakról való eltanácsolását követően etnomuzikológiai tanulmányokba fogó Máriásnak svejki módon Ulysses-olvasással sikerült ugyan a sorkatonaság alatt legyőznie a Jugoszláv Néphadsereget,
de a háború démona azóta is a megállás nélkül a fülébe ugat.
Ezt az Negro-sötét, szuvasító-édes őrületet viszi színre koncertről koncertre a Tudósok zenekar, vagyis az „őrültek önképzőköre”. Aki ott lesz péntek este a Tudósokon, jobban teszi, ha otthon hagyja a zeneelméletet.
Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok
Legutóbbi találkozásunk alkalmával vettem egy nagy levegőt, és beismertem Cserna-Szabó Andrásnak, hogy végighallgattam a Metallica cím nélküli fekete lemezét, és engem is meglepett ugyan a tapasztalat, de a 62 perces játékidőt nem találtam hosszúnak. Bandi azóta nem keresett.
Úgy tett tehát, ahogy egy tisztességes thrash-rajongónak kell tennie.
Azonban a helyzet az, hogy Cserna-Szabó nem hibázott jó ideje. Amikor megláttam Az utolsó magyarok című novellagyűjteményének turult ölelő Lugosi Bélás borítóját, biztos voltam benne, hogy ezúttal se fog. Amikor pedig a nemrég a Könyvesen közzétett részletből kiderült, hogy a Helikon gondozásában érkező új kötetben Aczél-szív címmel nem írja meg (vagy megírja?) a nyolcvanas évek hazai metálszínterének fájó hiányát, megdobbant a szívem.
Remélem, a Metallica-malőr dacára Bandi egyszer szóba áll még velem. Addig is üzenem, hogy sose a dementor, csakis a Tormentor!
Takács Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések
Volt itt már szó tudományról meg háborúról, és valljuk be, a labdarúgás egyszerre háború és tudomány. Takács Tibor Szoros emberfogás – futball és állambiztonság a Kádár-korszakban című kötete amiatt fontos olvasmányélmény nekem, mert a hidegháborúnak arról a periódusáról beszél, amikor a Magyar Népköztársaság címerét viselő tizenegy adta a játék legnagyobb tudású tanárait.
Takács érzékletesen mutatja be a sztárságot élből visszautasító éra sztárjai által élvezett kiváltságokat, a sportágat övező csencselést, illetve a lelátói szokások változásait.
Továbbá felsejlik a szövegből a szerző Esterházy-rajongása is.
Azt mondanom sem kell, mennyire közel áll hozzám Takács Botrányt akarunk című CPg-kötete (Hogy miért? Ehhez ld. a Tudósokról szóló passzus Johnny Rottenre vonatkozó kitételét), most pedig, hogy nemrég végigértem a legfrissebb, Ügynökök, informátorok, jelentések című friss könyvének A besúgó című sikerszériát hűvös eleganciával élveboncoló nyitótraktátusán, alig várom, hogy befejezzem ezt az ajánlót, és tovább olvashassam az Esterházy-allúziókban ezúttal is gazdag, remek stílusú kötetet. Aminek most tulajdonképpen el is jött az ideje.
