Fotó: Valuska Gábor
drMáriás, akitől eddig meglehetősen súlyos prózákat olvashattunk a bérházak aberrált lakóitól (a Kínában most megjelent Lomtalanítás) az elmegyógyintézetből kitörő betegeken át (lipót) a jugoszláv háborúból elmenekülő koszovói Elvis-imitátorok svájci kalandozásáig (A balkáni tahó), ezúttal jócskán meglepve az olvasóit szerelmes regényt írt. Hetedik regényének főhőse az Isztrián bolyongó ifjú Botticelli, aki egy groteszk lávsztoriban tárja elénk a szerző festészeti ars poeticáját. A Mona Lisa és a tenger első pillantásra épp olyan lett, mint a borítója: anyánk Júlia-füzeteit idéző lila-pink giccsorgia morajló tengerrel és a fejünk felett vijjogó sirállyal, ám a szerző csak színfalnak használja a bulvárból kölcsönzött naivitást, így ha nem vigyázunk, a sirály a következő pillanatban már a szemgödrünkben vájkál. drMáriás komédiájában feltárul a képzőművészeti élet számos valós, és egyáltalán nem rózsaszínű mozdulata, és nemcsak a firenzei iskola egyik legjobb tanulója, de a művészettörténet más híres-hírhedt alakja is felvonul: az öngyilkos hajlamú poszt-impresszionistától a halk-szavú pop art mágusig. Főhőse a kalandozásai során nemcsak a hedonizmus istenei előtt tiszteleg, de az Adriánál is mélyebb eszmefuttatásokba keveredik kecskefejű óriáspapagájokkal, Szűz Máriának becézett termékenységi istennőkkel, szélhámos műkereskedőkkel és műértő hentesekkel, akik levágott emberekkel töltik fel hűtőládáikat, hogy a bolygónkra érkező idegeneknek legyen miből rekonstruálniuk a fajunkat. A négy hónap alatt íródott Mona Lisa és a tenger egy coelhói hangon szóló, a szép és a horror határán egyensúlyozó zsigeri próza lett, melyben a gyémántként szikrázó víztükör sem tudja elterelni a figyelmünket arról, hogy menthetetlenül pusztul a világ. drMáriást magyar irodalomról, bevándorlóktól roskadozó Európáról és a festészet titkairól kérdeztük.
Azt tudjuk, hogy a regény főszereplőjének mi a baja a Mona Lisával: Botticelli szerint egy „kerek fejű, pogácsaképű, elhízott, tunya, a hétköznapinál is hétköznapibb nő”, aki szomorúan mosolyog, mégis az egész világot magába bolondította. Neked mi a bajod a képpel?
Többször voltam a Louvre-ban és mindig megdöbbentett a Mona Lisa előtt tolongó tömeg, melynek jelentős része nem is tudja, mi az, amit lát, mégis drámai elkeseredettséggel küzd azért, hogy lássa, aztán elmondhassa a barátainak, hogy ott állt a legnagyobb festmény előtt. Szerintem sok festmény van a világon, ami legalább olyan izgalmas, mint a Mona Lisa, és sok nő, aki szebb, mint a képen látható személy, így ez a közízléssel szembemenő állítás lett a kiinduló motívuma ennek a könyvnek, ahol azonban nem mellékes, hogy a főhős végül megtalálja saját Mona Lisáját, aki az élete szerelme lesz, és a róla készített festményei művészetének a koronája.
„Ki tudja megmondani, hogy mi is a szép?” - kérdi a hősöd a szépségről értekezve. Neked van saját szépségdefiníciód?
feLugossy Lacának van egy jó szépségdefiníciója: a szép mindig minden nyelven más. Egyrészt vannak a szerencsés emberek, akiknek van saját ízlése, véleménye, tudása, szépségideálja, másrészt jó sokan vannak a többiek, akik elfogadják a közhelyeket úgy, ahogy vannak. Az én hősöm egy világvégi tanteremben tölti a délelőttjeit tanárként egy csoport fura gyerekkel összezárva, akiket nagy festőgéniuszoknak hisz, és velük, mint Caravaggióval, Van Gogh-gal, Warhollal, Maleviccsel és másokkal a festészettel kapcsolatos gondolatairól vitatkozik, míg szabadidejében rengeteget fest, vándorol, kalandozik, beszélget, ismerkedik, borozik. Határozott véleménye van a szépről, és nem fogadja el készpénzként a közízlést. Egy képen látjuk őt mint lázadót, és körülötte a művészettörténet nagyjait, vagyis nemcsak őt mint festőt, hanem a múzeumot is, mert a történetben több oldalról van megközelítve a szépség fogalma, amely valójában végtelen skálán mozog, és minden pillanatban és helyzetben más.
drMáriás: Mona Lisa és a tenger
Noran Könyvesház, 2015, 216 oldal, 3499 HUF
A magyar írók tulajdonképpen rettenetesek, és semmiféle közösséget nem tudsz érezni velük, nyilatkoztad egy korábbi interjúban. Miért gondolod így?
A magyar irodalmi élet meghatározó szereplőinek jó részére egyfajta realizmusba oltott depresszió, állandó búskomorsággal, elégedetlenséggel, bosszúsággal átitatott ködös világ a jellemző, szinte minden esetben közvetlen vagy közvetett politikai utalással, ami arra jó, hogy bizonyos szekértáborhoz való tartozást vagy politikai hitvallást tükrözzön. Engem sokkal jobban érdekel és éltet, hogy egy idegen szemével nézelődjek a környezetemben, és olyasmit írjak, ami a mából táplálkozik, amiben mindig ott lapul az életerő, a lázadás, a humor. Írtam én is nagyon sötét, komor, társadalomkritikus szövegeket, de ezek nem politikai szándékkal jöttek létre, hanem a kiszolgáltatottság, a megélt élményének őszinte, zsigeri tükreiként. A ma ünnepelt magyar szövegekből sokszor egy száz évvel ezelőtti realizmus köszön vissza, és egyszerűen nem értem, hogy a 20. századi irodalom élményei, szabadsága, szellője, fényei miért nem tükröződnek jóformán egyáltalán a hazai irodalmi életben. Ez azért is aggasztó, mert ha pro és kontra mindig ugyanazokat az írókat halljuk a saját búskomorságukkal és egzisztenciális nyafogásukkal, amit időnként egy-egy többmilliós díjjal kénytelenek csökkenteni, akkor beszűkül a tudatunk, s végül elmegy a kedvünk élettől, olvasástól egyaránt. Ha a művészet nem hordoz magában felszabadító, színes katartikus jelleget, akkor számomra holt lelkű és képtelen vagyok befogadni, mert nemcsak halott, hanem hazug is. Miközben azt mondja a világról, hogy az milyen borzasztó, ott mosolyog a rivaldafényben Oscar-díjjal a kezében. Szerintem a világ nem csak fekete, és nem feltétlenül árult el benne mindenki mindenkit. Sőt: az élet gyönyörű! Ha jól akarom érezni magamat, akkor ezt akarom gondolni a világról, és ha netán azt látom, hogy mégsem az, akkor nem nyafogni fogok, hanem egy nagyot az arcába vágni, hogy változzon jobbra, azután pedig egy üveg bor mellett jót beszélgetek.
A festészet és a zene mellett azért van szükséged az irodalomra is, hogy még véletlenül se válj önismétlővé?
Van egy borzasztó veszély, ami a művészetre leselkedik: az, hogy sima munkává, sztereotippá, önismétlővé, unalmassá válik, és kihal belőle az izgalom, a kíváncsiság, a kísérletezés, a megújulás. Számomra az, hogy három műfajban alkotok, sokat segít abban, hogy mindegyiket frissnek és teljesen másnak éljem meg. Nyilván van köztük némi átjárás, ez a szöveg például lehet, hogy azért is született meg, hogy az egyik alkotói szemszögből magyarázzon meg egy másik alkotói attitűdöt.
Attól nem félsz, hogy celebfestőnek, politikusfestőnek skatulyáznak?
Nincs ilyen félelmem. Pár hónapja dolgozom egy új sorozaton, ami egy teljesen más témát jár körbe, de az engem immár egy évtizede foglalkoztató látás- és gondolkodásmód ugyanúgy jellemző rá. A képek esztétikai szépsége és zaklató tartalma között feszülő ellentét, a szépbe ágyazott kellemetlen, az olyan kettős látás, amiben a szép felfedezése és a szörnyűségre való emlékezés csap össze, ami a személyesen megélt háborús félelmeim és a szép és a szabad utáni vágyakozásom ellentétének a létélményéből fakadhat. Vagyis nemcsak festőként, hanem nézőként is tekintek ezekre a képekre, azaz kicsit úgy próbálom megalkotni őket, mint egyfajta néző.
De ha alkotás közben úgy nézed őket, mint egy néző, az már nem a saját művészeted lesz, hanem az, amit elvárnak tőled.
Nem így értettem, hanem hogy festőként a műveimmel nem csak egy belső, hermetikus lelki világot akarok felmutatni, mint ahogy azt mondjuk húsz évvel ezelőtt tettem, hanem azzal operálok, hogy a festményeim egy közegben miként hatnak kulturális, művészeti, történelmi utalásaikkal. Ez egy egészen más jellegű alkotói gondolkodás, a néző tapasztalatait, reményeit, meggyőződéseit és félelmeit is szem előtt tartó drámai, izgalmas, felelős és veszélyes játék.
Szerinted a mainstream egy pejoratív minőség?
Nem feltétlenül. A mainstream számos olyan tényező összjátékából jön létre, mint az emberekben megbúvó gyermeki vágyak, a piac, ami ezt kiszolgálja, a korszellem, ami megpróbál a divatdiktátorunkká válni, a társadalmi változások, amelyekben az emberek újszerű dolgok megszerzésével próbálnak új ént szerezni és hősökké válni. Közel sem olyan könnyen irányítható, mint amennyire hinnénk. Abban is számos tényező játszik közre, hogy a kelet-európai közegből hogyan éljük meg a mainstreamet. Úgy gondolom, mi máshogy viszonyulunk hozzá: egyfajta késéssel jön át, idézőjelben, mert nem mi éltük meg, nem mi hoztuk létre, mi csak felhasználói vagyunk. A helyi múlt nagymértékben befolyásolja a művészet-megélésünket, művészet-befogadásunkat, legyen az elektronikus zene vagy realista portré. Más szemüvegen át látjuk és éljük meg mindezeket, és ez is egy izgalmas plusz-perspektíva.
Mit értesz más szemüvegen?
Például azt, hogy nyugaton azért nem ilyen mértékben átpolitizáltak a hétköznapok, és akkor most finoman fogalmaztam. Nincs minden családban két-három háborús oldalnak képviselője, aki újabb és újabb konfliktusokat, sebeket, őrületet szakítana fel. Mi sokkal terheltebbek vagyunk, de a saját bumfordiságunkkal ezt könnyebben fel is dolgozzuk. Ez kicsit olyan, mint amikor egy daganatos embernek azt mondják, hogy próbálja megszeretni a daganatát, mert csak úgy tud majd kigyógyulni belőle. Elég brutális metafora, de valahol épp ez történik. Amitől nem tudunk szabadulni, azt dédelgetjük, szinte ruhadarabként viseljük, és rajta keresztül értelmezzük a világot. Nem is akarja senki elengedni, ez az egyik legdöbbenetesebb dolog: a gyűlöletnek, az előítéleteknek, az őrületnek, vagy mondjuk egy finomabb változatban a szurkolásnak olyan durva beágyazódottsága van, hogy az erre épülő bármilyen politika tökéletes módon tud működni és aktív nyájakat létrehozni magának. A megkeseredettségnek abszurd, klinikai, de nagyon is valós és működő formáival találkozunk, és ki tudja, hová vezet ennek a dialektikája. A drámai idiotizmus kellős közepén élünk, ezért tudnak a politikusok bármit megtenni velünk.
A Mona Lisa és a tengert áthatja az Isztria iránt érzett feltétlen rajongás és szeretet. Milyen emlékeid vannak a vidékről?
Körülbelül 20 éves koromban vetődtem oda először, jóformán véletlenül, és ez a különös világ azonnal nagyon mélyen megfogott: a szikár táj szépsége és keménysége, az emberekből áradó szeretet és őrület, jóízlés és szerénység. Isztria tele van elhagyott falvakkal, a II. világháború után sokan elköltöztek onnan, különösen az olaszok közül, és házaikat művészek, galeristák vették birtokba. Van egy falu, Grožnjan, amely egész évben művészeti kolóniáknak ad helyet, oda jutottam el először zenészként, és ismerkedtem meg egy helyi figurával, akivel összebarátkoztunk, majd egy hét közös zenélés után egész nyárra hozzáköltöztem. A neve Dario Marušić, nemzetközi hírű zenész, ő az óriáspapagáj figurája a regényben. Az élete Isztria, így a vele való beszélgetésekből, kalandozásokból, utazásokból ismertem meg nagyon sokat ennek a világnak a mitológiájából, természeti szépségeiből, történelméből. Azóta más, nem kevésbé különös barátaim is lettek arrafelé, akik ugyancsak szereplői a regénynek, és akiknek sokat köszönhetek, mert érzelmileg feltöltenek Így nem véletlen, hogy ha tudok, évente többször is visszajárok az Isztriára, annak szárazföldi, karsztos részeire, vagy a turisták számára ismeretlen tengerparti zugaiba, ahol ezek a furcsa emberek élnek.
A regényben a művészeti élet minden szereplője felvonul a problémás múzsától a sokszorosított Mona Lisa-nyomatokból meggazdagodó photoshopművészig. A figurákat saját élmények, találkozások ihlették?
Saját élmények adják ennek a többrétegű, kollázsszerű történetnek az alapját, még akkor is, ha ez a vidám, groteszk, operetthangon megszólaló szövegnek olykor nehezen hihető el. A menedzserfigurával, aki kiállítást ajánl Botticellinek Amerikában, tavaly találkoztam, és valóban volt egy felkérés, hogy állítsak ki New Yorkban. Volt egy tanítványom jókora sebhellyel az arcán, akit tizenöt éves korától a saját apja futtatott, róla mintáztam a regény főhősnőjét, az anti-Mona Lisát. Vagy ott van például a gyűjtögető hentes figurája, aki rajong a sárgáért: tényleg él egy neves gyűjtő, aki a sárga szín miatt vásárolja a festményeket. Egy olyan ember, aki nem mozog ebben a közegben, és csak a tanulmányaiból ismeri a képzőművészetet, nem is gondolná, hogy mennyi művészeten kívüli szempont működteti, és van meghatározó hatással az életére és alakulására.
Ha jól látom, épp egy ismert bevándorló, Magda Marinkó portréját fested, így muszáj megkérdeznem, hogy egykori bevándorlóként és a Bevándorló blues szerző-előadójaként mit szólsz az utóbbi hetek történéseihez?
Szerencsétlen emberekről van szó, egy civilizált közeg pedig nem teheti meg, hogy ne segítsen rajtuk. Persze most sem a civilek humanista érzései irányítják a dolgok alakulását, hanem a pénz kőkemény játéka egy olyan színdarabban, ahol az országok abban versenyeznek, hogy a célegyenesben melyikük lesz a legnagyobb áldozat. Azért, hogy így a legtöbb pénzt kaphassák az EU-tól rácsra, menekülttáborok kialakítására vagy a menekülteket visszaszállító harci repülőgépek beszerzésére, javítására, lízingelésére, dekorálására és reklámozására. 1991-ben, amikor én menekültem át a határon, elég hasonló volt a helyzet. Az, hogy magyar nemzetiségű vagyok, tulajdonképpen semmilyen előnyt nem jelentett a hivataloknál: aki ügyes volt és gazdag, már akkor is megkaphatta az útlevelét soron kívül. Ha menekültnek nyilvánítom magamat, akkor elvittek volna egy menekülttáborba, a másik opció az volt, hogy vállalkozó vagyok. Huszonöt évesen, amikor nincstelen művészként átjöttem a határon, nemigen voltam vállalkozó. Semmilyen hivatalosan besorolható szakmám nem volt, papírokat sem intézhettem, mert ha nem volt bejelentett lakcímed, akkor nem kaphattál munkát, és ha nem volt bejelentett munkád, nem jelenthettek be egy lakcímre. Körülbelül ez van ma is, persze már jóval nagyobb méretekben: egy iszonyatosan erős politikai eszközzé vált, amellyel pozíciót lehet javítani. Ez felháborító és elszomorító, de az is igaz, hogy ez az Európa sem tud elviselni végtelen számú bevándorlót. Egy-egy társadalomnak van bizonyos felvevőképessége, ami persze relatív, de az uniós tagsággal nemcsak felhőtlen, vidám, és pénzben kimutatható privilégiumok járnak, hanem egy közös teherviselés is, és nem mellékes, hogy milyen arcunkat mutatjuk. Minket is cipőtalpra ragadt kutyaszarként ítélnek meg néha, de az nem megoldás, ha emiatt mi is úgy kezelünk másokat.
