Cserna-Szabó András azt állítja, az írói válságot csak hírből ismeri. De mit kezd akkor azzal a helyzettel, ha arra kap egy elismert kuratóriumtól támogatást, hogy öt évig egy betűt se vessen papírra? A Helikon gondozásában megjelenő Az utolsó magyarok lapjain kiderül.
A szerző egy nap különös ösztöndíjat nyer el: nemalkotói támogatást. Ám a havi apanázst csak akkor folyósítják, ha nevezett novellista az égvilágon semmit sem ír, szóval, ha megszűnik írónak lenni. Az irodalmi túltermelést ‒ és az ezzel járó jelentős minőségcsökkenést ‒ orvosolni kívánó stipendium évei alatt a szerző egyetlen novellát sem ír,
hiszen nem kíván elesni a borsos összegtől.
Most a kedves olvasók éppen ezeket a történeteket olvashatják egy kötetben ‒ azokat, melyeket az író nem írt meg. Misikéék Székelyföldön meglelik Csaba királyfi kardját, Virág elvtárs párthűsége és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, valahol a Tisza mentén kézműves guillotine gyilkol... És így tovább.
Cserna-Szabó András új novelláskötetében az utolsó magyarok ‒ férfiak és asszonyok ‒ csetlenek és botlanak a történelem színpadának véres és göcsörtös deszkáin. Végül vagy a világ pusztul el, vagy csak a magyarok halnak ki, mint egykor a dinoszauruszok, s még az Eltévedt Lovas sem tud segíteni. Nem túl reménykeltő és optimista ez a könyv ‒ még szerencse, hogy a szerzőnek volt annyi esze, hogy ezeket a történeteket végül nem írta meg.
Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok (részlet)
ELŐSZÓ
(Nemalkotói Ösztöndíj)
„Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.”
Mit csináljak, ha nekem sosem volt úgynevezett alkotói válságom? Mindig csak olvasok róla. Meg hallok a kollégáktól. „Másfél éve egy rohadt szót le nem írtam, nem jut eszembe semmi! Ordít rám a fehér lap, de semmi, érted, a nagy büdös semmi, annyi se jut az eszembe. Pedig le kéne adnom az új regényszinopszisomat a kiadónak, negyvenezer karaktert az Erzsébetvárosi Önkormányzat Irodalmi Ösztöndíj kuratóriumának, a Jelenkornak egy elbeszélést, és még sorolhatnám. Vagyis írok én, csak éppen nem novellákat meg verseket meg regényeket, hanem mindenféle halasztási kérelmeket.
Tiszta ideg vagyok, bazmeg. Egy idegroncs. Nem lehet így élni! Csoda, hogy iszok?”
Én ilyenkor szégyenkezve bámulom a cipőmet, mert aznap már begépeltem húszezer karaktert reggel, és biztos vagyok benne, hogy ha elaludt a gyerek, megint írok ugyanennyit. Mert egy átkozott grafomán vagyok. Persze, ezt nem merem bevallani a kollégának, nagyot kortyolok a sörből, és kérdésére („Te se tudsz írni, mi?”) csak annyit motyogok zavartan és alig érthetően: „Nem igazán, kicsit ugyan pötyögök néha, de már csak megszokásból, alibiből, a végén meg kitörlöm a nagyját, időm sincs írni, a család nem hagy békén, lakásfelújítás, fáj a hajam…” Persze ebből egyetlen szó sem igaz, sajnos ömlik belőlem a szó, nem tudom abbahagyni.
Ha felkérnek egy írásra, másnapra már kettő lesz belőle.
Mindez persze nem kevés önmarcangolást és lelkiismeret-furdalást von maga után, minden oldal után restelkedem magam előtt, mert az szinte biztosnak látszik, hogy az igazi író folyton alkotói válságban van, hiszen ezért alkotó, mert folyton vívódik, küzd magával, birkózik a Művészettel, és csak az amatőrök fossák boldogan és gondtalanul a szót, ilyet – valljuk be – valódi író nem csinál. De hát mit lehet tenni? Az ember ír, aztán letagadja. És közben belül eszi magát. Rágódik. Lábon kihordja a gyomorfekélyt.
Talán most már érteni fogják, miért voltam olyan önfeledten boldog, amikor megláttam a Magyar Művészeti Akadémia, a Szépírók Társasága és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös pályázatát. Ez az ösztöndíj ugyanis éppen nekem lett kitalálva, mintha csak személy szerint nekem írták volna ki, minden gondomat (anyagi és esztétikai természetűeket egyaránt) varázsütésre oldotta meg.
Sánta Ferenc Nemalkotói Ösztöndíj prózaíróknak, idézek a kiírás szövegéből: „A Kuratórium tagjai mindannyian egyetértenek abban, hogy a magyar irodalomban eluralkodott a túltermelés réme. Az irodalmi munkások sokkal többet termelnek, mint amennyit az igényes olvasó el tud olvasni, be tud fogadni. És ez természetesen a minőség rovására megy. Az írók a pénzt kergetik, mindent megírnak, amiért csak anyagi juttatást ígérnek nekik, a közepes és annál rosszabb könyvek pedig elárasztják a könyvesboltok polcait. Az olvasók és a kritikusok már régen nem tudnak lépést tartani a kortárs irodalommal, olyan dömping van, hogy a kínálat már követhetetlenné vált.
Ez tarthatatlan állapot!
Három irodalmi szervezet fogott most össze azért, hogy ez a helyzet megváltozhasson. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy amíg az írók nincsenek rendesen megfizetve, addig őrült módjára fognak termelni (szándékosan nem használtuk az alkotni kifejezést). Viszont ha végre pénzhez jutnak, talán alábbhagy írásdühük. Úgy döntöttünk, hogy havi 1 000 000 forint ösztöndíjjal fogunk támogatni 35 írót azért, hogy ne írjanak. És ez még semmi! Aki elnyeri az ösztöndíjat, az felolvasásokon sem vehet részt, sőt semmilyen irodalmi rendezvényen nem lehet fellépő. Nem dedikálhat, régi műveit sem adathatja ki, nem szerepelhet antológiákban, neve mellé semmilyen hivatalos űrlapon nem írhatja a foglalkozás rovatba: író. Meg kell szűnnie írónak lenni. Ezért is választottuk az ösztöndíj névadójának Sánta Ferencet, aki zseniális könyvek (Az ötödik pecsét, Húsz óra stb.) után, sikerei csúcsán, a hatvanas évek második felében példátlan önuralmat tanúsított,
és gyakorlatilag beszüntette az írást hátralévő negyven évében.
A Sánta Ferenc Nemalkotói Ösztöndíj időtartama: 5 év. A Kuratórium nem titkolt vágya, hogy talán ennyi idő alatt a támogatott írók nagy része megszűnik író lenni, eltávolodik a literatúra világától, letesz irodalmi ambícióiról, és más megélhetési lehetőség után néz. Így – reményeink szerint – sikeresen lehet csökkenteni a károsan, már-már veszélyesen elszaporodott írók számát. (Egyes statisztikák szerint Magyarországon már több író van, mint olvasó!!!) A pályázatokhoz kérünk részletes önéletrajzot, publikációs jegyzéket és két ajánlást mellékelni. Valamint (és talán ez a legfontosabb) egy mindenre kiterjedő listát, melyben az író felsorolja, hogy a következő 5 évben milyen műveket nem fog megírni.”
Éppen két hetem volt, hogy benyújtsam pályázatomat. Azonnal elkezdtem telefonálni, számos írókollégámtól kértem ajánlást, de mindenki elutasított, azt hazudták, hogy szerintük tehetséges vagyok, és nem kéne abbahagynom az írást. Szegényebb lenne nélkülem a magyar irodalom – volt olyan szemérmetlen, aki még ilyet is lódított. Persze én értettem ezt, nem akartak ingyen írni. Mert az ajánlásért nem fizetnek, ezért mi, írók mindent elkövetünk, hogy kibújjunk az ilyen alamuszi felkérések alól.
Én például a végén már egy bevásárlólistát se írtam meg, ha nem fizették ki az 5000 Ft/1500 karakteres honoráriumomat.
Végül azért mégiscsak találtam két palimadarat. Fehér Renátót, a fiatal, de máris elismert költőt, akivel pár évig együtt szerkesztettem egy irodalmi folyóiratot, és Németh Gábor írót, aki csak azért nem lett a „három-négy Péterek” egyike, mert a szülei botor módon Gábornak keresztelték. (Valljuk be így utólag, volt a magyar irodalomnak egy sötét korszaka, amikor, ha nem Péternek hívtak, labdába se rúghattál.) Ők igazi irodalmi barátoknak bizonyultak, nem hagytak cserben, mint oly sokan mások!
Renátó ezt írta ajánlásként: „Bandi írásait már egyetemista koromban elkezdtem olvasni. Nem véletlenül írom, hogy elkezdtem, mert sohasem tudtam befejezni őket. Az ő novellái semmiképpen sem a tömörítés művészeteként definiálták önmagukat, hanem mintegy a túlírás apokaliptikus metamorfózisaként léptek fel a mainstream amúgy is bosszantóan didaktikus egén. Prózája görcsös ragaszkodással devalválja a naivitást álnaivitássá, engesztelhetetlen elszántsággal vállalja identitása megkonstruálhatóságának és relevanciájának lehetőségét, de mindez csak látszatműködés, mely egy kiüresedett hímburzsoá, egy kiszáradt keresztényszexuális ideológia szellemében zajlik, ráadásul mindezt bő lére engedi, pusztaszaggal fűszerezi, és csak ömlik-ömlik a textus, egészen pontosan: spriccel az intertextualitás,
de a posztmodern kelgyó nem képes enfarkába harapni, mert megakadályozzák ebben saját dikciójának paradoxonjai.
Műveiben személyes szolidaritásnak nyoma sincs, prózájának poétikai tere tulajdonképpen az ellennevelődés túlságosan is egzakt játszóháza, melyben az esztétikai alakzatok értelmüket vesztik egy posztdiktatórikus légkörű kényszer-integritás és a Janus-arcú (műdialektikus?) lángosnyújtás következtében. Novelláinak epeiszodionjai erőltetetten antilukácsisták, s hogy epikáit enumerációval zárja: szánalmas avantgardizmus, melyet már Kassák se mert volna megreszkírozni. Invokációi hamis imák, nyelvezete valamiféle álnok metakunderista (anti-antihrabali?) perisztaltika, vagy annak szánalmas paródiája inkább: az etikailag és világnézetileg aszott establishment túletetése (pacal)pörköltszagú blaszfémiával. Nota bene: régóta ismerem Bandit, sokat dolgoztunk együtt, jól ismerem műveit, és mindenféle szempontból támogatom távozását az irodalmi konjunktúrából. (És ha már kapcsolatba kerültem a Kuratóriummal, szeretném jelezni, hogy elfogyott a prágai Liszt Intézet vendégszobáiból a WC-papír! Kérem, intézkedjenek!)”
Renátót meghívtam három Pilsner Urquellre a Rege presszóban, a harmadik korsó után átöleltem, és azt énekeltem halkan Máté Pétertől:
„Azért vannak a jó barátok / Hogy a rég elvesztett álmot / Visszahozzák néked majd egy szép napon.”
Németh Gábor pedig a következő, lírai-filozofikus szöveget küldte: „Nyelvem határai világom határai. Csak akinek nincs nyelve, annak világa határtalan (vagy határa világtalan). Csernáról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lenne nyelve. (Nem nagy szám egyébként, még egy macskának is van nyelve: macskanyelv. De kóser-e a macska? Mindez nem ilyen vicces. Inkább leírhatatlan.) Ha pedig van nyelve, akkor határai is vannak. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Nyelvem határai mögött ott a hallgatás. A hallgatásban ott a csend (csönd, ahogy Riza néni, anyám ballószögi zsidó barátnője mondotta volt, persze, én akkor nem tudtam, hogy Riza zsidó, elhallgatták előlem, azok, csak az volt gyanús, hogy ez az Oppenheimer Riza mindig a Salamon Bélával és a miklósvári rabbival römizik az MTK-meccseken, sose tesz tejfölt a gödölyesóletra a Kádár étkezdében, és kálvinbaracknak hívja a zsidótojást), a csend legközepén pedig a fájdalom.
A szenvedés tanít meg az emberek között fennálló, megszüntethetetlen távolságra.
A csend lemond az együttérzésről, nem mondom ki, hogy fáj, így aztán mások nem tudják elhinni, vagyis saját korábban érzett fájdalmaik emlékével összehasonlítani. A csend maga a magány, lemondás a szánalomról, a sajnálatról, a szeretetről, a segítségről. Hallgatni annyi, mint egyedül lenni. Megismerni önmagunkat csakis egyedül, csendben fájva lehet. Kell ennél tökéletesebb írói program? Különben is, mit csinál az író író? Beléd tölti a kintet. Meg se kérdez, csak tölcsért dug a torkodba, és leönti azt, hogy ez vagy te. Miért nem hagynak békén? Ezek. Nem mintha az olvasók különbek lennének. Ott állnak az író mögött, és a hátát ütögetik. Várják, hogy bukjál. A bukásodra játszanak. Büfi. Büfiztetés. Jobb ebből kiszállni. Inkább jöjjön a magány, a csend, a hallgatás, a saját fájdalom. Engedjük el Csernát, eleget büfizett. Bár ő inkább véreset hányt. Vértestvér. Nem tejtestvér (mint Zsuzsika a Királyi Pál utcában). Jóval inkább szesztestvér. Hányjon csak, odaát, a nyelv sorompója mögött, csendben, egyedül, a fájdalomtól némán ordítva. (De azért a tagdíjat a Szépíróknál fizesse be, a tavalyit is. Mindez persze nem ilyen vicces. Inkább leírhatatlan.)”
Nem tudtam elég hálás lenni Gábornak.
Már nem is volt más dolgom, mint összeírni azokat a műveket, melyeket az ösztöndíj időtartalma alatt nem fogok megírni: Tito láncos dinója (bűnügyi regény, jugoszláv szabadkőműves összeesküvés az őskorban); Nyali-fali! (Népi ételek a XVII. századi szentesi kuplerájok asztalán – 333 eredeti recepttel); Sehunsömmisesömmi. (kisregény, posztapokaliptikus betyárok és lézerkardos cyberkazárok összecsapása a kuruckori Viharsarokban); A faszom kivan! (tárcák); Aczél-szív (esszék a nyolcvanas évek magyar metálzenéjéről vagy inkább annak fájó hiányáról); Az ABBA a pöcsével játszik (új novellák); Miért nem küldesz nekem vicces hangulatjelet? (összegyűjtött SMS-eim). Úgy gondolom, hogy hét könyvet nem megírni öt év alatt: nos, ez egy igazán szép nemalkotói vállalás.
Nyitókép: Németh Dániel / Helikon Kiadó
