Középkorú nő áll a rendőröktől nem messze, egy markolót figyel, ahogy pár méterenként belemerít a földbe. A dunaszerdahelyi maffia egyik áldozatának, talán bandatagnak a maradványait keresik a legutóbbi tanúvallomás nyomán.
A Csallóközben felnőtt újságíró, Durica Katarina 2018-as regénye, A rendes lányok csendben sírnak az érintettekkel készült interjúk és beszámolók alapján készült, és azokról a nőkről szól, akik közvetve vagy közvetlenül, de a különösen kegyetlen felvidéki magyar maffia áldozatai lettek a kilencvenes években (a szerzővel készült interjúnkat itt találod). A könyvet Kovács Krisztina adaptálta és Paczolay Béla vitte színre a Vígszínházban. (Az előadás a járvány miatt streamen debütált, beszélgetésünket Paczolay Béla rendezővel és a Hildát alakító színésznővel, Márkus Lucával itt olvashatod.)
A darab tulajdonképpen három szimultán elhangzó monodráma: a kamasz Hilda (Márkus Luca), a kisgyerekes Júlia (Balázsovits Edit) és az idős, özvegy Erzsi (Kiss Mari) ugyanabban a panelben laknak, de a köszönésen túl nincs más kapcsolatuk egymással. A tragédia, amit elszenvednek, közös és egy tőről fakad, ám a félrenézések és hallgatások között megoszthatatlan, elzárja őket egymástól és másoktól is. Hilda tinédzserként hadakozik a nőiessége kibontakozásával, miközben próbálja megúszni, hogy el ne kapják az utcákon portyázó bandatagok. Júlia a válást fontolgatja, hogy megszabaduljon a kiüresedett házasságából, amikor feltűnik az életében egy nála sokkal fiatalabb szerető. Erzsi az önbecsapás változatos formáiból próbál falat építeni, hogy ne kelljen beismernie, micsoda szörnyeteg lett a maffiához tartozó fiából.
A három nőt már csak az életkoruk is önmaguk fölé emeli, az anya, a banya és a szűz archetípusait megtestesítve a kollektív dunaszerdahelyi és azon túl a mindenkori agresszoroknak kiszolgáltatott női tapasztalatról mesélnek. Ahogy a történeteik, a térbeli mozgásuk is érinti itt-ott egymást, és mint egy fonat, mesélik össze az eseményeket. Sokatmondó rendezői megoldás az is, ahogy egy-egy kritikus pillanatban egymásra néznek, látják egymást, ahogy látták egymást akkor is, de végül mindenki magára marad. A kapcsolódás vagy a direkt támogatás lehetetlennek tűnik.
Az erőteljes színészi alakításokat a felvételen még közelebb hozza a vágás, a plánozás nem engedi, hogy lemaradjunk az arcok rezdüléséről vagy arról, ahogy egy kisujj remegni kezd az elfojtott zaklatottságtól. A kilencvenes évek miliője is pontos annyira, hogy elég nyomasztó legyen. A nagy vonalakban kialakított, de ízléstelenségében meghatározó lakásbelső mellé felsorakozik az olcsó smink, a béna ruha, az aranyláncok sokasága. A Rivers of Babylon újra meg újra bekúszó remixelt refrénje a szürrealitás felé tolja a nők felfoghatatlan, de mégis megélni kényszerült közös valóságát.
A rendes lányok csendben sírnak az a fajta előadás, ami a bőröd alá eszi magát, ami miatt rákeresel a neten, hol tart most éppen a nyomozás, a perek. Megrázó darab, de nem szabad félni tőle.
Szerző: Durica Katarina
Színpadi adaptáció: Kovács Krisztina
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Lisztopád Krisztina
Zenei munkatárs: Furák Péter
Mikor? Szeptember 17-26. között
Ár? 2990 Ft
