Hogyan alakul át egy sikeres regény egy előadás szövegkönyvévé?
PB: Ez elsősorban a dramaturg Kovács Krisztina érdeme. Mert túl azon, hogy az eredeti mű is monológokból épül fel, Kriszta nagyon-nagyon izgalmas párhuzamos szálakat épített fel a történetben, ami eleve viszi az egészet előre. De nagyon sok minden a próbák alatt alakult ki, tehát igyekeztünk a példányhoz igazodni, de azért voltak benne változtatások, nem?
ML: Igen, voltak, amikre útközben jöttünk rá. Nagyon jó élmény volt, hogy azt mondtam Krisztának, „figyelj, nekem fontos az a két mondat, mert szerintem ez később máshogy csatolódik vissza”.
Elolvastam a könyvet, mielőtt a példánnyal foglalkoztam volna, mert fontosnak tartottam, hogy a történet egészét ismerjem.
Úgy voltam vele, nyilván egy sűrített verziót kapok majd kézhez, és lehet, hogy bizonyos mondatok nem fognak elhangzani, de engem segítenek, ha a háttérben tudom az apróbb részleteket is. Szóval nekem nagyon jó élmény volt, hogy elmondhattam, ha nem értek valamivel egyet, vagy amikor volt egy monológ, ami sokáig kérdéses volt, hogy benne legyen-e, akkor elmondhattam, hogy az nekem vagy Hilda szempontjából miért fontos.
Mennyire más olvasásélmény, ha tudod, hogy játszani fogod?
ML: Alapvetően nagyon lassan olvasok, ritka az olyan olvasási élmény, amikor odaragadok egy könyvhöz, és közben nem megyek el főzni, vagy nem futok egyet. És ez nekem ilyen volt, egyszerűen berántott a történet, nagyon élesen és jól vannak ezek a karakterek megírva. Elképesztő a történet, én úgy olvastam, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy ezek megtörténhettek a kilencvenes években. De persze, másképp olvassa az ember, ha tudja, hogy az adott szereplővel és szöveggel dolga lesz. Ilyenkor én is eggyel fókuszáltabban figyelek a saját mondataimra. És nagyon jó élmény volt első olvasásra is, hogy ezek milyen jól mondható szövegek.
Azért itt egy elég súlyos anyagról beszélünk, nemi erőszakkal, rettegéssel, tehetetlen fenyegetettséggel. A próbák hosszúságát vagy gyakoriságát mennyire befolyásolta az anyag milyensége?
PB: Abszolút. Úgy volt, hogy hosszú próbák lesznek, de még az elején megmondtam a színészeknek (Márkus Luca mellett Kiss Mari és Balázsovits Edit játszik - a szerk.), hogy azt én magam nem bírnám. Azt gondolom, egy ilyen témát boncolgatva nem lehet állandóan hat órát próbálni, hanem haza kell menni kettőkor, vagy előbb. Egy picit pihentetni kell mindig a dolgokat. És amikor ők is érezték, hogy egy-egy etap megvan, akkor persze mindenkinek egyre nagyobb lett az önbizalma, hogy a végére oda tud érni.
ML: Szerintem nagyon fontos volt, hogy ennyire figyeltünk, aznap éppen mennyit bír az idegrendszerünk, vagy lelkileg hány órán keresztül lehet ezt a történetet próbálni. Azért itt ebben az is benne van, hogy mind a hárman végig színen vagyunk. Nagyon más így próbálni, mint amikor bemegyek egy-egy jelenetre, és közben az öltözőben pihengetek, vagy készülök a következő jelenésemre. Ez másfajta felkészültséget és idegállapotot igényel, másképpen fárasztja el az embert. Ráadásul szimultán létezések vannak, tehát nekem ugyanúgy ismernem kell a partnereim összes mondatát, mert pontosan tudnom kell, hogy például melyik mondatnál lapozhatok egyet a füzetemben, ahhoz, hogy ne zörögjek bele egy jelentőségteljes pillanatba.
PB: Az volt a rettenetesen nehéz, azon túl, hogy az anyagnak van egy drámaisága és súlya, hogy ebben a hármas létezésben a másiknak a pillanatát egy mozdulattal ketté lehet törni. Mert ott van tőle másfél méterre. Tehát ha egy fejmozdulat rosszkor történik és te elviszed a tekintetedet, akkor kész. Akkor befejeződött és újra fel kell építened a csodát.
Luca, úgy tudom, neked elég fontos a komfortzónád megtalálása egy szerepnél, mi okozott nehézségét?
ML: Hát igen, az „én és a komfortzónám” nagyon érdekes téma. Ez elsősorban nem is a rám osztott szerepekkel kapcsolatos komfortzóna, mert Hilda karaktere például merőben eltér azoktól, amiket eddig játszottam. Nagyon élveztem, hogy máshonnan kell valamit megfogalmazni és nem abból, hogy megjelenek egy gyönyörű ruhában a színpadon és táncolok kettőt. Mert az is nagyon, nagyon jó feladat tud lenni, de azt már ismerem.
A komfortzónát leginkább a munkamorálra értem: én nagyon lassan oldódom, és ebből sokszor volt saját magammal vagy az adott rendezővel is problémám.
Nagyon szeretem, amikor van egy egészséges elegye annak, hogy vannak rendezői állítások, elvárások, akár formailag, akár közlésben, akár a karakter szempontjából, de szeretek agyalni, szeretek puhatolózni, és ha azt érzem, hogy olyan a közeg, ahol én is hozhatok ötleteket, akkor jó. És ez most hál’ Istennek ilyen volt.
Mennyire volt nehéz felépíteni a karaktered?
ML: Azt gondolom, hogy nagyon jól tudtunk együtt dolgozni ezzel a csapattal, és pont emiatt lehetett szabadon próbálni egy ilyen anyagot, ami azért nem annyira egyszerű. Hilda egy borzasztóan izgalmas karakter, egy sokrétű kamaszlány, rengeteget beszélgettünk róla. Hoz magával egyfajta tipikus kamaszkori elégedetlenséget saját magával szemben, nem tudja értelmezni a saját nőiségét, nem is gondolja, hogy egyáltalán van neki olyan, nem is akar ezzel foglalkozni. Nem tudja elhelyezni magát a saját közegében, nem érzi jól magát a korosztályában, egyet érez biztosan, hogy ő rossz helyre született, és arról álmodozik otthon, miközben a könyveit olvassa, hogy egyszer majd elhúz innen, ebből a városból. Közben meg egy nagyon értelmes lány, akinek éles véleménye van a körülötte zajló dolgokról. Szóval valahogy ezt kellett megkeresni magamban, ezt a bizonytalanságot. Nyilván nekem is voltak nehezebb időszakaim, mondjuk kamaszként, amikor nem láttam magamat szépnek, hiába mondták körülöttem, hogy „Rendben vagy így.” Mostanra már el tudom fogadni magam, és tudom szeretni magam úgy, ahogy vagyok, de azért ez egy folyamat volt. Nagyon izgalmas színészi feladat megkeresni ezzel a lánnyal a kapcsolódási pontokat,, hogy én ezt honnan tudom most megfogalmazni, huszonöt évesen, úgy, hogy azért nekem van egy testtudatom, tudom, hogy nőies alkat vagyok, és ez a kislány azért nagyon nem ilyen. Az, hogy hogy tudom magamban ezeket az energiákat lepusztítani oda, hogy ott állok egy kapucnis pulóverben, belenézek a tükörbe és egyszerűen nincs olyan dolog, ami tetszik magamon.
A témából fakadóan, volt olyan pont, amikor el kellett tolnod magadtól kicsit a szerepet?
ML: Közben nem tudom ellökdösni magamtól, de nem is lenne jó szerintem. Mivel, hála Istennek, velem soha nem történt hasonló, ezért én csak akkor tudom ezt úgy elmondani, mintha ez velem megtörtént volna, ha minden pillanatát látom magam előtt. Ami borzalmas, nyilván, ezért is nagyon meg tudja viselni az embert. Nagyon megterhelő anyag. Nagyon.
A díszlet elég hitelesen adja vissza a kilencvenes éveket, amikor még meg sem születtél.
ML: Azért megvannak anyukámról azok a fotók, ahol ugyanezek a cuccok vannak rajta, ugyanez a haj, nagy, színes hajgumi, tehát ez a kép él a fejemben. A pálmafás poszterről nem is beszélve, mert a nagyszüleimnél ugyanilyen volt a nappaliban, de a konyhabútor is, a dédinél ugyanezek voltak, szóval azért nem annyira távoliak. De én szeretem ezeket az időutazásokat, az egy nagyon sarkalatos pont volt, amikor a buliszettemet kitalálhattam, hogy megy el Hilda a diszkóba.
Mennyire lett más az előadás úgy, hogy tudtátok, a bemutató nem jelen lévő közönségnek, hanem streamre készül?
PB: Picit benne van ebben a filmes múltam is, tudtam, mi az, ami gáz lehet a felvétel szempontjából, de azt gondolom, hogy nagyon minimális változtatás kell a színházi bemutatóhoz, ha egyszer majd, esetleg. Mert ráadásul ez kamaraterem, tehát, ha itt harmadlezárás van, és húsz ember jön el megnézni, akkor egész egyszerűen a színháznak nem éri meg kinyitni, az nem egy létező dolog. Mindenki azzal számol, hogy ezt akkor vesszük elő, ha majd egyszer teltházzal lehet menni, de az még nagyon odébb van, sajnos.
ML: Sokszor olvastam színészekkel interjúkat, és mindig mondták, hogy a próbafolyamat meg maga az út a lényeg, és az már gyakorlatilag mindegy, hogy megnézik-e vagy sem. Ezt én sosem tudtam értelmezni. És most, ennél a próbafolyamatnál megértettem, most éreztem először, hogy ha nem ülnének be tízen házon belül, vagy nem lenne streambemutató, nekem akkor is kerek lenne ez a történet. Mert személy szerint annyit adott, annyit tanultam ebből, hogy a nagy megmutatkozási vágyamat ez felülírta.
Nagy Győző
