Briato’ végül elintézte a dupla-tűzijátékot estére, így a durranásoktól senki sem hallotta, hogy a tetőn az újonnan szerzett fegyvereket próbálják ki. Don Vittorio igazán nagylelkű volt, amikor a kalasnyikovokkal, berettákkal és régi Mauser Kar 98k-val megrakott zsákokat a srácoknak adta, gondolták a fiúk. Hogy a bukott Don gesztusának semmi köze nem volt a nagylelkűséghez, inkább a Camorra Rendszerének és a hajdani riválisainak akart bemutatni a házi őrizetből, azt nem tudták, talán nem is érdekelte volna őket. Sokkal izgalmasabb volt a lövéssorozattal szétrobbantott fejű macska után valami fajsúlyosabb célpontot keresni. Nicolas szerint "egy néger" például úgysem hiányozna senkinek.
A Ragadozók a nápolyi Roberto Saviano harmadik könyve, eredetileg 2016-ban jelent meg Olaszországban. Addigra Saviano már évek óta rendőri védelem alatt élt, és hotelszobáról hotelszobára költözött, mivel a campaniai maffia, a hírhedt Camorra nem felejt. Saviano alig 27 évesen pedig azt tette, amit a Rendszer titkait akár az életük árán is védő maffiatagok a legjobban gyűlöltek: a Gomorra című 2006-os könyvében rájuk irányította a nyilvánosság fényét, és részletesen bemutatta, hogyan működik az a szövevényes hálózat, amiben a legális üzlet és politika elválaszthatatlanul összefonódott a korrupcióval, a bandák egymást kinevelő generációival és a vérgőzös leszámolásokkal.
Hogy a Camorra miért állam az államban azokban a kerületekben és régiókban, amikre kiterjesztette a polipcsápjait.
A könyvet azóta több mint 12 millió példányban adták el, több mint 50 nyelven olvasható, sikeres film és sorozat is készült belőle merítve, Savianót pedig kitüntették bátorságért. Mint azt Saviano a Gomorra megjelenésének tízéves évfordulója alkalmából írta az előszóban, a könyv megszületése előtt oknyomozó újságíróként egyre szenvedélyesebben vetette bele magát a Camorra működésének feltérképezésébe. Fülesekre és elcsípett rendőrségi rádióadásokra hagyatkozva elsőként száguldott motorral a tetthelyekre, hogy még azelőtt lássa, mi történt, hogy a hatóság elmozdítja a testeket és az utcákat betölti a rokonok jajveszékelése. Dolgozott álnéven olyan építkezésen, amit a maffia felügyelt, de még pincérkedett is maffiaesküvőn. Egy évvel a Ragadozók megjelenése előtt a Guardiannek írt cikkében meséli, hogy olyan környéken telt a fiatalkora, ahol éppen két banda háborúzott egymással a területért, az erőszak hullámai pedig kicsaptak az utcákra is.
Saviano szenvedélyesen gyűlöli a Rendszert, és ez a szenvedély, ez az elköteleződés, hogy a kimondott és leírt szó erejével harcoljon ellene, ott lüktet a Gomorra hol költői, hol lecsupaszítottan tényközlő nyelvezetében. Savianónak a Camorra személyes ügy, elvesztett érte mindent - hiszen nem szállhat vonatra, nem ihat meg szabadon egy sört a barátaival -, és egyben össze is zárta magát vele egy életre.
Ez a megszállottság teheti, hogy annyira érti a Ragadozók főhősét, Nicolas Fiorillót, aki kihasználva, hogy hatalmi űr keletkezett Forcella negyedben, mindenáron bandát akar szervezni a haverjaiból. A 16 éves kamasz értelmes srác, de szinte gyerek még, aki ebben az erőteljesen maszkulin, az erő, a lojalitás és befolyásszerzés pillérein épülő nápolyi valóságban előbb csak a helyi luxusbárba akar bejutni és egy boxot bebiztosítani magának és a társainak. Aztán, mint a ragadozó, ami megérzi a vér szagát, egyre inkább a hatalom megszállottja lesz. Az egyetlen alkalommal, amikor az iskolában látjuk őt, Machiavelli fő művének 17. fejezetét foglalja össze egy videokamerával farkasszemet nézve (139. o.):
“Aki fejedelem akar lenni, azt nem érdekli, ha a nép retteg tőle, félelmetesnek tartja. Aki fejedelem akar lenni, az leszarja, hogy szeretik-e, mert akik szeretnek, csak addig szeretnek, amíg minden jól megy, amint rosszra fordulnak a dolgok, hátba támadnak. Inkább légy híres a kegyetlenségedről, mint a könyörületességedről. (...) Ha a Fejedelemnek van egy hadserege, ennek a hadseregnek arra kell emlékeztetnie mindenkit, hogy ő egy rettenetes ember, rettenetes, mert máskülönben, ha nem félnének tőle, nem bírna egyben tartani egy hadsereget.
És a nagy tettek az általad szított félelemből fakadnak,
abból, ahogyan ezt kommunikálod, mint ahogy a fejedelem fenntart egy látszatot, és a látszatot mindenki látja és elismeri, és így messzire száll a híred.”
A Ragadozók tehát a nápolyi kölyök- és gyerekbandák regénye, ami azt mutatja be, hogyan néz ki a Gomorrában megismert világ alulnézetből, és hogyan termeli ki magából a Rendszer az utánpótlást - a megjelenése óta pedig ebből is film készült.
A Ragadozókban nemcsak arról van szó, hogy ezekben a kerületekben nincs igazán reális perspektíva a boldogulásra a bandákon kívül, csak a mindennapi küszködés a szegénység határán. Ahhoz a szocializációs törvényszerűséghez, hogy a cseperedésünk során a közvetlen környezetünk milyen hatalmas mértékben formálja és determinálja a személyiségünket, a gondolkodásunkat, hogy mit tartunk megvalósíthatónak, hozzájön az egyszerű logika is. Például, hogy a dílerkedésből összeszedett heti ötszáz euró vonzóbb, mint mondjuk a havi 1700 euró, amiért a rendőrök (nem) kockáztatják az életüket Nápoly utcáin.
Az olasz lapok a 2010-es évek közepén “babaarcú gyilkosokról” írtak, az új erőszakhullámot ugyanis a maffia friss generációja indította Nápolyban. A kölyökbandák vadabbak, kegyetlenebbek és impulzívabbak voltak, mint a “bűnöző kultúrában” tevékenykedő felnőttek, akik közül az olasz hatóságok összehangolt akciójának köszönhetően akkorra már több mint 700-an ültek elítéltként börtönben. Éppen az általuk hagyott hatalmi űrbe nyomakodtak be a kölykök, ahogy arról ebben a Népszava-cikkben is olvashatsz.
Amikor Saviano 2016-ben kiadta a Ragadozókat, már bujkált, tehát nem a városban motorozva gyűjtötte a közvetlen információkat, adatokat, neveket. A fikció, a regény forma ehhez a kényszerű közvetettséghez valóban jobban illik, de a könyv egyik gyengeségének is a forrása lesz. A “szereplő személyek és események kitaláltak, viszont a társadalmi valóság, amely teremtette őket, hiteles”, írja Saviano a könyv elején, és ugyan neki elhiszem, hogy tudja, miről ír, a hatás mégsem ér fel a Gomorrához. Nincs meg az az érzés, hogy tetszőlegesen rákereshetek egy névre, eseményre, jelenségre, és a média beszámolóit vagy akadémiai tanulmányokat találok majd róla.
A fikció ténye eltávolít, miközben Saviano minden erejével próbálja érzéki közelségbe hozni a Rendszert: a szagát, a hangjait, a sebeit, a félelmeit, a diadala mámorát.
A másik hiba, hogy Saviano nem igazán tudja jól kezelni a dokumentarista történetépítést. A cselekmény vagy egyes jelenetek, párbeszédek feszült lendületét sorozatban töri meg a magyarázataival, elemzéseivel, hogy rávilágítson, milyen, a Camorrában élő kód vagy hiedelem szerint viselkednek, döntenek éppen a szereplői. Emiatt a könyv vontatottan, nehezen indul be, még úgy is, hogy mindjárt az első jelenet emlékezetesen sokkoló és gyomorforgató. Körülbelül a kötet feléig nem éreztem azt, hogy annyira beszippantana, hogy legszívesebben mindenhova magammal vinném - miközben a témában ott lenne ez a lehetőség.
A fiúk közül ráadásul egyedül Nicolas kapott árnyalt karakterrajzot - sőt, az ő mindent megfigyelni, megtanulni és felhasználni vágyó szenvedélye mintha Savianóét tükrözné, csak a Rendszeren belül. A többiek viszont a hangzatos beceneveik (Félfog, Tukán, Puha Gyík, Szóvalhogy stb.) ellenére sem megkülönböztethetőek, fokozatosan masszaszerű biodíszletté válnak a háttérben, és a funkciójuk egyedül az, hogy általuk Nicolas kijátssza a saját tragédiáját.
Mert még ha el is borzaszt, amiket tesz, ahogyan gondolkodik, a kudarcai, a sikerei, a pszichopátiát súroló közömbössége, eltökéltsége vagy könyörtelensége ellenére Nicolas is áldozat: egy újabb elveszett generáció szimbóluma.
A fiúké, akiket elevenen felfalt a ragadozó Rendszer.
