Durica Katarina: Több, mint száz nő mesélt arról, mit tett velük a dunaszerdahelyi maffia

Durica Katarina: Több, mint száz nő mesélt arról, mit tett velük a dunaszerdahelyi maffia

A 90-es években Dunaszerdahely erőszakos maffiafilm díszletévé változott, amiben semmi szép és érdekes nem volt, mert véres és brutális volt. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényében három női szereplőn keresztül mesél ezekről az évekről. A történet adaptációját Paczolay Béla rendezésében a Vígszínházban mutatják be. A maffia romantizálásáról, az áldozatokról és azokról a nőkről beszélgettünk, akik nem kaptak eddig hangot ebben a maszkulin világban. (Fotó: Horen)

Valuska László | 2020. augusztus 11. |

Nagyon ritka, hogy egy kortárs regényt színpadra állítanak. A Vígszínházban az új igazgató, Rudolf Péter jelentette be, hogy Paczolay Béla adaptálja a regényt színpadra. Beszéltél a rendezői koncepcióról vele? Mennyire nehéz átadni egy alkotócsapatnak a történeted?

A regény visszhangja meglepett mindenkit, nem számítottam arra, hogy ilyen különböző rétegekhez eljut. A Vígszínház fődramaturgjával, Kovács Krisztinával tavaly ismerkedtünk meg, olvasta és érdekesnek találta a regényt. Sokat beszéltünk róla, a dunaszerdahelyi 90-es évek eseményeit kiveséztük sorra. Megosztottam vele számos történetet, amit a regényemet megelőző kutatómunka alatt hallottam. Csomó olyan részlet van, ami nem került bele a regénybe, de a fejemben még tovább élt, ezek nagy részét elmeséltem Krisztinának. Várandós voltam, amikor megismerkedtünk, Krisztina pár hónapos kislánya ott játszott körülöttünk a beszélgetések alatt. Sok minden előjött, a női életszakaszok nagy kérdéseit végigbeszéltük mind. Ez egy erős, női történet. Örülök, hogy Kovács Krisztina írja színpadra a rendező Paczolay Bélával közösen. 

durica Katarina
A rendes lányok csendben sírnak
Libri Kiadó, 2019, 313 oldal

A 90-es évek dunaszerdahelyi maffiatörténetét egy nyolcemeletes panelház lakóinak nézőpontjából meséled el. A regény írásakor miért döntöttél amellett, hogy egy ilyen érdekes, de mégis szigorú elbeszélői keretet adsz magadnak? Hogyan segítheti ez most a színpadi adaptációt?

A regény három nő monológja. Három szereplő, egy lépcsőházban élnek, de nem igazán ismerik egymást, köszönnek egymásnak, ha találkoznak a liftben, de nincs köztük mélyebb kapcsolat. Aztán az életük összefonódik. Amikor a maffia áldozatai meséltek nekem, akkor csomó borzasztó dolgot osztottak meg, csoportos nemi erőszakról és kínzásokról meséltek, sokan közölük több órán át. Hallgattam őket, voltak köztük olyanok, akik leültek elém és szinte egy szuszra kiadták magukból a közel húsz éve őrzött titkukat, de voltak olyanok is, akik akadozva, pár információt adtak át nagy szünetekkel. Ott ültem előttük és nem tudtam visszakérdezni. Csomó dologra kíváncsi voltam a történetükkel kapcsolatban, kíváncsi újságíró, író vagyok, érdekelnek a részletek. Ott ültek velem szemben ezek a nők, a könnyeikkel küszködtek, volt egy, aki véresre vakarta a körmét, de nem mertem megállítani őket és pár részletre visszakérdezni. Milyen autóba tuszkoltak be? Milyen házba vittek? Hány emeletes volt? Hol történt ez pontosan? Milyen ruhát viseltek  az elkövetők? Neked milyen volt a frizurád? Láttál fegyvereket? Milyeneket? Jó ember legyek, vagy jó újságíró? Örök dilemma. 

A történetemhez kellett egy helyszín, valami olyat kerestem, ahol összejönnek a különböző korosztályú nők. A 90-es években nem voltak erős közösségek, szűk réteg mozgott a templom körül, a szűk család tartotta javarészt a kapcsolatot, nem voltak nagy, közösségteremtő események. Ráadásul a történet egy maffia uralta városban játszódik, ahol sötétedés után nem mertek kimenni az utcára az emberek. „kijárási tilalom” volt, így mondták. Egy szoci nyolcemeletes panelház, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki pletykál mindenkiről, hangosan köszöntek, megkérdezték „hogy van, Erzsi néni?”, de úgy igazán nem figyeltek a másikra, tökéletes helyszínnek bizonyult. 

A közel harminc évvel ezelőtti dunaszerdahelyi eseményekből mit tanulhat a színházba járó közönség szerinted? A regényedből az derül ki, hogy kisszerű alakok brutális esetekkel tartották félelemben a várost, ráadásul az érintettségek okán a hétköznapokat is átitatták az események.

Mintha az ISIS szállta volna meg a várost. Így fogalmazott az egyik női áldozat, aki középiskolás volt, amikor az egyik szombat este levitte a panelház elé a szemetet. A helyiekből álló maffiabanda épp arra járt, elkapták és magukkal vitték. Egész hétvégén fogva tartották és csoportosan megerőszakolták. Ilyen és ehhez hasonló történetek tucatjait hallgattam végig. Több, mint száz nő mesélt nekem arról, hogy mit tett velük az akkori maffia. Ezek a „fiúk” nem a Keresztapából ismert elegáns, jólöltözött, finom modorú férfiak voltak, hanem suhogót, vastag aranynyakláncot viseltek, hangosan üvöltöztek, és bárkinek nekimentek, ha úgy érezték, hogy nem köszöntek nekik elég hangosan. Mert nekik jár a tisztelet. Nekik mindent szabad. És szabad is volt, a rendőrök jó része nekik dolgozott, mindent elnéztek nekik. Borzalmas évek voltak ezek a dunaszerdahelyi járásban.  

Mindig nehéz az olyan konkrét kérdésekre röviden, tömören válaszolni, hogy mit tanulhat a közönség. Egy mondatban minden közhellyé zsugorodik... Talán azt, hogy a gátak és fékek nagyon fontosak egy társadalomban. Hogy a rosszat csírájában kell elfojtani. Hogy nem szabad félrenézni. Hogy a csend nem segít, csak növeli a fájdalmat. Beszélni kell. Csinálni kell. Ki kell állni. Nemet kell mondani. Össze kell fogni.

A maffiatörténetek férfitörténetek, de a Rendes lányok csendben sírnak három eltérő női történeten keresztül mesél. A fodrász Júlia, a külföldre vágyó kamasz, Hilda és a nyugdíjas Erzsi, akinek a fia beáll a maffiába. A szereposztás ígéretes: Kútvölgyi Erzsébet, Balázsovits Edit, Márkus Luca. A női tapasztalat vagy nézőpont milyen tanulságokkal szolgált számodra egy ilyen sötét világ feltárásakor?

Ha maffiatörténetekről beszélünk, akkor általában férfiak történeteiről beszélünk. Ott a Keresztapa, amiről mondjuk már ki, hogy romantikus giccs, aminek nem sok köze van a valósághoz. Aztán ott van egy csomó, latin-amerikai maffiózóról szóló történet, ami a legtöbb esetben akciódús nyomorpornó. Mindegyikből hiányoznak a nők, a női történetek (persze a sikítozó, félmeztelen, maffiózó barátnőket nem számolom bele, a tárgyiasított ábrázolást, akik csak dísznek vannak ott, de semmit nem tudunk meg az ő történetükről).

Ha a dunaszerdahelyi maffiáról kezdtem el kérdezni, akkor sorra mesélték a maffiózók rémtetteit, melyik bandatag kínzott meg és hogyan kicsodát, gyilkosságokat, rablásokat, és egy idő után azt figyeltem meg, hogy sokan nosztalgiázni kezdtek. A „régi szép idők”, „amikor még tudtad, ki viszi el a pénzed”. Ezekből a visszaemlékezésekből is hiányoztak a nők. Ha szóba hoztam, hogy olyan pletykákat is hallani lehet, hogy sok lányt megerőszakoltak, akkor a válasz általában az volt, hogy azok mind maguk keresték a bajt, minden nő gazdag maffiózót akart, örültek, ha a nagy kocsijukkal elvitték őket egy körre. Annyira igazságtalannak éreztem az áldozathibáztatást! Pont ezt akartam helyre tenni. A nők történeteit elmesélni, megtörni a csendet. 

Hosszú kutatómunkát folytattál, áldozatokkal interjúztál. Íróként mennyire tudtál távolságot tartani a történetüktől? Hogy zajlott a kutatómunka, az interjúzás? 

Általános iskolás voltam, amikor Dunaszerdahelyen, 20 kilométerre Somorjától, a kisvárostól, ahol éltem, ez a terror zajlott. Ilyen módon az életem elválaszthatatlan része, családi beszélgetések elhalkuló szakaszaiban szocializálva. Különleges érzés volt új szerepben visszatérni Csallóközbe, és íróként nekifogni feltárni egy szeletkéjét a történelemnek. 

Nagyon változóan zajlottak az interjúk, mindig attól függött, hogy ki volt az interjúalany, és mit akart nekem elmesélni. Voltak olyanok, akikkel kávézóban találkoztunk vagy étteremben, de akadt arra is példa, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy ne Dunaszerdahelyen interjúzzunk. Olyan is megesett, hogy nem akartak nyilvános helyre menni, és játszótér mellett találkoztunk. Egyszer történt – bár meg is fogadtam magamnak, hogy ilyet többé nem csinálok –, hogy erdőszélén kettesben találkoztam az interjúalanyommal.

A megtörtént esetből regényt írtál, amit színpadra adaptálnak, így egyre távolabb kerül a valódi eseményektől, ellenben fontos, szimbolikus üggyé is válik. Számodra mi a legfontosabb vagy legérdekesebb a regényed utóéletében?

A regény megjelenése után rengeteg olvasói levelet kaptam. Nők tucatjai jelöltek be a Facebookon, állítottak le Somorján, a szülővárosomban, vagy vártak meg a könyvbemutatók után a kocsimnál, hogy elmeséljék a történetüket. Volt egy anya, aki a könyv elolvasása után ült le először a lányával beszélni a húsz évvel ezelőtti eseményekről. „Miért nem mondtad soha? - Miért nem kérdezted soha?” És nemcsak a dunaszerdahelyi járásból érkeztek a levelek, hanem az ország különböző helyeiről. Nemi erőszak túlélői, áldozatok, prostitúcióra kényszerített lányok, nők írtak és osztották meg a történetüket. Voltak köztük idősek, fiatalok, városiak, vidékiek. A legfontosabb a regényem utóéletében egyértelműen az, hogy beszélni kezdtünk.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Feminizmus, Hofi, Durica Katarina, Dragomán - Ilyen volt a Margó harmadik napja!

...
Nagy

Ezeket a könyveket olvasd, ha tetszett az Aranyélet!

...
Kritika

Nekünk véres mackónadrágos maffiózók jutottak

A hét könyve
Kritika
A halállal játszanak a gyászukkal magukra hagyott gyerekek
...
Szórakozás

Egy Rembrandt még ma is képes felbolygatni a világot

Milyen érzés egy Rembrandtokkal teli házban felnőni, miért vesz valaki öt éven keresztül heti egy festményt – és jut így tíz Rembrandthoz –, és hogyan lehet kiszúrni egy még katalogizálatlan mesterművet? Az én Rembrandtom azokat az embereket mutatja be, akik szenvedélyesen kötődnek egy-egy Rembrandt-képhez. 

Hírek
...
Hírek

Meghalt Kabdebó Lóránt irodalomtörténész

...
Hírek

Titokzatos könyvszobrok bukkantak fel egy skót könyvtárban, és a történetnek nincs vége

...
Hírek

Mégis börtönbe megy a brit neonáci, akivel Jane Austent olvastatott a bíró

...
Szórakozás

A Lucius Malfoyt alakító Jason Isaacs elárulta, miért támogatja tovább Rowlingot

...
Szórakozás

A kávéházak világába vezet a Frici& Aranka - itt az előzetes!

...
Hírek

Kemény István gondolt rá, hogy Goethe Esterházynak szóló dedikációjával kéne megnyitni a könyvtárat

...
Beleolvasó

A V-2 a szabotázs és a kémkedés regénye a náci rakétatámadások árnyékában

...
Hírek

Petőfi eredeti verseit, leveleit is elérhetővé teszi online a Petőfi Irodalmi Múzeum

...
Gyerekirodalom

Szabad szerelmesnek lenni, ha az ember gyászol?

Olvass!
...
Beleolvasó

A V-2 a szabotázs és a kémkedés regénye a náci rakétatámadások árnyékában

Az első rakéta öt perc múlva becsapódik Londonba. Hat perced van, hogy megállítsd a másodikat. Olvass bele Robert Harris könyvébe!

...
Beleolvasó

Miként lesz a falu gazdaságának fellendítője a Hangya szövetkezet, majd a szexuális segédeszközök gyártása?

A költőként elismert Bognár Péter első regényében egymást követik a rejtélyek, és felbolydul egy falu élete. Mutatunk egy részt belőle!

...
Beleolvasó

Boldizsár Ildikó: Nem a mese gyógyít, hanem az a világkép és gondolkodásmód, amibe a mese bekapcsol

Boldizsár Ildikó mesekutató, író szerkesztő, kritikus, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója lesz a Túl a plafonon podcast második vendége. Hangolódásként olvass bele Életválságok meséi - Mesekalauz útkeresőknek című kötetébe!

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Ezek a non-fiction könyvek érkeznek 2022 első felében! (II. rész)

2022 első félévének kínálatából válogattunk - és mivel annyi izgalmas téma és cím érkezik, tényirodalmi ajánlónkat két részre bontottuk. Íme, a második adag!

...
Kritika

Az elveszített pénisztől a szövetkezetbe tömörülő táltosokig - 2021 magyar SFF novellái

A Gabo antológiája negyszerre is bizonyítja, hogy a magyar fantasztikus irodalom sokszínűen virul, köszönhetően nemcsak a már ismert szerzőknek, hanem a meglepően jól indító újoncoknak is.

...
Nagy

Ezek a non-fiction könyvek érkeznek 2022 első felében! (I. rész)

2022 első félévének kínálatából válogattunk - és mivel annyi izgalmas téma és cím érkezik, tényirodalmi ajánlónkat két részre bontottuk. Íme, az első adag!