Durica Katarina: Több, mint száz nő mesélt arról, mit tett velük a dunaszerdahelyi maffia

Durica Katarina: Több, mint száz nő mesélt arról, mit tett velük a dunaszerdahelyi maffia

A 90-es években Dunaszerdahely erőszakos maffiafilm díszletévé változott, amiben semmi szép és érdekes nem volt, mert véres és brutális volt. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényében három női szereplőn keresztül mesél ezekről az évekről. A történet adaptációját Paczolay Béla rendezésében a Vígszínházban mutatják be. A maffia romantizálásáról, az áldozatokról és azokról a nőkről beszélgettünk, akik nem kaptak eddig hangot ebben a maszkulin világban. (Fotó: Horen)

Valuska László | 2020. augusztus 11. |

Nagyon ritka, hogy egy kortárs regényt színpadra állítanak. A Vígszínházban az új igazgató, Rudolf Péter jelentette be, hogy Paczolay Béla adaptálja a regényt színpadra. Beszéltél a rendezői koncepcióról vele? Mennyire nehéz átadni egy alkotócsapatnak a történeted?

A regény visszhangja meglepett mindenkit, nem számítottam arra, hogy ilyen különböző rétegekhez eljut. A Vígszínház fődramaturgjával, Kovács Krisztinával tavaly ismerkedtünk meg, olvasta és érdekesnek találta a regényt. Sokat beszéltünk róla, a dunaszerdahelyi 90-es évek eseményeit kiveséztük sorra. Megosztottam vele számos történetet, amit a regényemet megelőző kutatómunka alatt hallottam. Csomó olyan részlet van, ami nem került bele a regénybe, de a fejemben még tovább élt, ezek nagy részét elmeséltem Krisztinának. Várandós voltam, amikor megismerkedtünk, Krisztina pár hónapos kislánya ott játszott körülöttünk a beszélgetések alatt. Sok minden előjött, a női életszakaszok nagy kérdéseit végigbeszéltük mind. Ez egy erős, női történet. Örülök, hogy Kovács Krisztina írja színpadra a rendező Paczolay Bélával közösen. 

durica Katarina
A rendes lányok csendben sírnak
Libri Kiadó, 2019, 313 oldal

A 90-es évek dunaszerdahelyi maffiatörténetét egy nyolcemeletes panelház lakóinak nézőpontjából meséled el. A regény írásakor miért döntöttél amellett, hogy egy ilyen érdekes, de mégis szigorú elbeszélői keretet adsz magadnak? Hogyan segítheti ez most a színpadi adaptációt?

A regény három nő monológja. Három szereplő, egy lépcsőházban élnek, de nem igazán ismerik egymást, köszönnek egymásnak, ha találkoznak a liftben, de nincs köztük mélyebb kapcsolat. Aztán az életük összefonódik. Amikor a maffia áldozatai meséltek nekem, akkor csomó borzasztó dolgot osztottak meg, csoportos nemi erőszakról és kínzásokról meséltek, sokan közölük több órán át. Hallgattam őket, voltak köztük olyanok, akik leültek elém és szinte egy szuszra kiadták magukból a közel húsz éve őrzött titkukat, de voltak olyanok is, akik akadozva, pár információt adtak át nagy szünetekkel. Ott ültem előttük és nem tudtam visszakérdezni. Csomó dologra kíváncsi voltam a történetükkel kapcsolatban, kíváncsi újságíró, író vagyok, érdekelnek a részletek. Ott ültek velem szemben ezek a nők, a könnyeikkel küszködtek, volt egy, aki véresre vakarta a körmét, de nem mertem megállítani őket és pár részletre visszakérdezni. Milyen autóba tuszkoltak be? Milyen házba vittek? Hány emeletes volt? Hol történt ez pontosan? Milyen ruhát viseltek  az elkövetők? Neked milyen volt a frizurád? Láttál fegyvereket? Milyeneket? Jó ember legyek, vagy jó újságíró? Örök dilemma. 

A történetemhez kellett egy helyszín, valami olyat kerestem, ahol összejönnek a különböző korosztályú nők. A 90-es években nem voltak erős közösségek, szűk réteg mozgott a templom körül, a szűk család tartotta javarészt a kapcsolatot, nem voltak nagy, közösségteremtő események. Ráadásul a történet egy maffia uralta városban játszódik, ahol sötétedés után nem mertek kimenni az utcára az emberek. „kijárási tilalom” volt, így mondták. Egy szoci nyolcemeletes panelház, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki pletykál mindenkiről, hangosan köszöntek, megkérdezték „hogy van, Erzsi néni?”, de úgy igazán nem figyeltek a másikra, tökéletes helyszínnek bizonyult. 

A közel harminc évvel ezelőtti dunaszerdahelyi eseményekből mit tanulhat a színházba járó közönség szerinted? A regényedből az derül ki, hogy kisszerű alakok brutális esetekkel tartották félelemben a várost, ráadásul az érintettségek okán a hétköznapokat is átitatták az események.

Mintha az ISIS szállta volna meg a várost. Így fogalmazott az egyik női áldozat, aki középiskolás volt, amikor az egyik szombat este levitte a panelház elé a szemetet. A helyiekből álló maffiabanda épp arra járt, elkapták és magukkal vitték. Egész hétvégén fogva tartották és csoportosan megerőszakolták. Ilyen és ehhez hasonló történetek tucatjait hallgattam végig. Több, mint száz nő mesélt nekem arról, hogy mit tett velük az akkori maffia. Ezek a „fiúk” nem a Keresztapából ismert elegáns, jólöltözött, finom modorú férfiak voltak, hanem suhogót, vastag aranynyakláncot viseltek, hangosan üvöltöztek, és bárkinek nekimentek, ha úgy érezték, hogy nem köszöntek nekik elég hangosan. Mert nekik jár a tisztelet. Nekik mindent szabad. És szabad is volt, a rendőrök jó része nekik dolgozott, mindent elnéztek nekik. Borzalmas évek voltak ezek a dunaszerdahelyi járásban.  

Mindig nehéz az olyan konkrét kérdésekre röviden, tömören válaszolni, hogy mit tanulhat a közönség. Egy mondatban minden közhellyé zsugorodik... Talán azt, hogy a gátak és fékek nagyon fontosak egy társadalomban. Hogy a rosszat csírájában kell elfojtani. Hogy nem szabad félrenézni. Hogy a csend nem segít, csak növeli a fájdalmat. Beszélni kell. Csinálni kell. Ki kell állni. Nemet kell mondani. Össze kell fogni.

A maffiatörténetek férfitörténetek, de a Rendes lányok csendben sírnak három eltérő női történeten keresztül mesél. A fodrász Júlia, a külföldre vágyó kamasz, Hilda és a nyugdíjas Erzsi, akinek a fia beáll a maffiába. A szereposztás ígéretes: Kútvölgyi Erzsébet, Balázsovits Edit, Márkus Luca. A női tapasztalat vagy nézőpont milyen tanulságokkal szolgált számodra egy ilyen sötét világ feltárásakor?

Ha maffiatörténetekről beszélünk, akkor általában férfiak történeteiről beszélünk. Ott a Keresztapa, amiről mondjuk már ki, hogy romantikus giccs, aminek nem sok köze van a valósághoz. Aztán ott van egy csomó, latin-amerikai maffiózóról szóló történet, ami a legtöbb esetben akciódús nyomorpornó. Mindegyikből hiányoznak a nők, a női történetek (persze a sikítozó, félmeztelen, maffiózó barátnőket nem számolom bele, a tárgyiasított ábrázolást, akik csak dísznek vannak ott, de semmit nem tudunk meg az ő történetükről).

Ha a dunaszerdahelyi maffiáról kezdtem el kérdezni, akkor sorra mesélték a maffiózók rémtetteit, melyik bandatag kínzott meg és hogyan kicsodát, gyilkosságokat, rablásokat, és egy idő után azt figyeltem meg, hogy sokan nosztalgiázni kezdtek. A „régi szép idők”, „amikor még tudtad, ki viszi el a pénzed”. Ezekből a visszaemlékezésekből is hiányoztak a nők. Ha szóba hoztam, hogy olyan pletykákat is hallani lehet, hogy sok lányt megerőszakoltak, akkor a válasz általában az volt, hogy azok mind maguk keresték a bajt, minden nő gazdag maffiózót akart, örültek, ha a nagy kocsijukkal elvitték őket egy körre. Annyira igazságtalannak éreztem az áldozathibáztatást! Pont ezt akartam helyre tenni. A nők történeteit elmesélni, megtörni a csendet. 

Hosszú kutatómunkát folytattál, áldozatokkal interjúztál. Íróként mennyire tudtál távolságot tartani a történetüktől? Hogy zajlott a kutatómunka, az interjúzás? 

Általános iskolás voltam, amikor Dunaszerdahelyen, 20 kilométerre Somorjától, a kisvárostól, ahol éltem, ez a terror zajlott. Ilyen módon az életem elválaszthatatlan része, családi beszélgetések elhalkuló szakaszaiban szocializálva. Különleges érzés volt új szerepben visszatérni Csallóközbe, és íróként nekifogni feltárni egy szeletkéjét a történelemnek. 

Nagyon változóan zajlottak az interjúk, mindig attól függött, hogy ki volt az interjúalany, és mit akart nekem elmesélni. Voltak olyanok, akikkel kávézóban találkoztunk vagy étteremben, de akadt arra is példa, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy ne Dunaszerdahelyen interjúzzunk. Olyan is megesett, hogy nem akartak nyilvános helyre menni, és játszótér mellett találkoztunk. Egyszer történt – bár meg is fogadtam magamnak, hogy ilyet többé nem csinálok –, hogy erdőszélén kettesben találkoztam az interjúalanyommal.

A megtörtént esetből regényt írtál, amit színpadra adaptálnak, így egyre távolabb kerül a valódi eseményektől, ellenben fontos, szimbolikus üggyé is válik. Számodra mi a legfontosabb vagy legérdekesebb a regényed utóéletében?

A regény megjelenése után rengeteg olvasói levelet kaptam. Nők tucatjai jelöltek be a Facebookon, állítottak le Somorján, a szülővárosomban, vagy vártak meg a könyvbemutatók után a kocsimnál, hogy elmeséljék a történetüket. Volt egy anya, aki a könyv elolvasása után ült le először a lányával beszélni a húsz évvel ezelőtti eseményekről. „Miért nem mondtad soha? - Miért nem kérdezted soha?” És nemcsak a dunaszerdahelyi járásból érkeztek a levelek, hanem az ország különböző helyeiről. Nemi erőszak túlélői, áldozatok, prostitúcióra kényszerített lányok, nők írtak és osztották meg a történetüket. Voltak köztük idősek, fiatalok, városiak, vidékiek. A legfontosabb a regényem utóéletében egyértelműen az, hogy beszélni kezdtünk.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Feminizmus, Hofi, Durica Katarina, Dragomán - Ilyen volt a Margó harmadik napja!

...
Nagy

Ezeket a könyveket olvasd, ha tetszett az Aranyélet!

...
Kritika

Nekünk véres mackónadrágos maffiózók jutottak

A hét könyve
Kritika
A majdnem-élet receptje: egyedülálló anya reménytelen szerelemmel
...
Panodyssey

Moskát Anita: Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik

"A fikció eszköz, amellyel a jövőt írjuk" - fogalmazza meg Moskát Anita,  a Panodyssey projekt egyik nagykövete. Műhelynaplójának második részében a fikció és a valóság viszonyáról olvashatunk, és arról, hogyan tud az ember történetek hatására cselekvőbbé válni. 

Hírek
...
Zöld

A jövő városa az a hely, ahol minden 15 percre van tőled

...
Könyves Advent

Három ember sorsa kereszteződik egy pennsylvaniai Madonna-ikon alatt a jezsuita James Martin első regényében

...
Hírek

Nyílt nap van az Arcanumnál: ma bármit előtúrhatsz a régi újságokból!

...
Szórakozás

A Dűne előzménysorozatát kezdték el forgatni Budapesten 

...
Gyerekirodalom

Így néz ki Szegedi Katalin íróasztala

...
Hírek

Nádas könyveit ajánlják az év végi hajrában egy német lap munkatársai

...
Panodyssey

A Panodyssey bárkinek teret ad a saját szövege publikálására

...
Hírek

Az olvasás nemcsak kikapcsolódás, szemléletformáló hatással is bír

...
Promóció

Stílusos terepszínű nadrágok nem csak munkához

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak

...
Promóció

Hogyan válasszunk asztalt?

Olvass!
...
Beleolvasó

A videójátékok világa segít elmenekülni a valóság elől

Gabrielle Zevin regénye, a Világépítők egyrészt óda a videójátékok aranykorához; másrészt két ember története, akik introvertált személyiségük korlátait leküzdve igyekeznek felfedezni a szerelem és a szeretet különböző formáit. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Szürke Ember többé már nem számít hasznos eszköznek, így ki kell iktatni

Mark Greaney első regénye a megjelenését követően azonnal bestseller lett, és számos folytatás követte, melyekkel korunk egyik legnépszerűbb thrillerszerzőjévé vált. A Szürke Emberből készült a Netflix eddigi legdrágább, 200 millió dolláros költségvetéssel bíró filmje Ryan Gosling főszereplésével. Olvass bele!

...
Beleolvasó

"Látod? Látod? Látod? Bölcső. Macskabölcső!" [Vonnegut100]

Száz éve született Kurt Vonnegut, akinek könyveit kultikus rajongás övezi mind a mai napig. Nincs ez másként az eredetileg 1963-ban megjelent Macskabölcsővel sem, amely olvasók egész generációjában hagyott kitörölhetetlen nyomot. Olvass bele!

Még több olvasnivaló
...
Nagy

A rómaiak is züllésről panaszkodtak, amikor a tekercseket felváltotta a lapozható könyv

A Papirusz számtalan ókori anekdotán és történelmi emléken keresztül elvezet az egyiptomi papiruszkészítő műhelyektől az alexandriai könyvtáron át a római rabszolgák másolóműhelyeiig. Hét érdekességet választottunk ízelítőül az ókori könyvek világából.

...
Nagy

Mohamed Mbougar Sarr az irodalom labirintusáról írt, és közben beleveszett a saját regényébe

Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író akarata ellenére is szimbólummá vált: 31 évesen, első fekete-afrikai szerzőként nyerte el a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Paradox módon azzal, hogy neki ítélték a díjat, mintha belépett volna a saját regényének világába, amelyben az irodalmi elitet és intézményrendszert figurázta ki.

...
Nagy

Veres Attila: Igazából már csak a törvények és a pénz fog össze minket

A valóság helyreállítása és a The Black Maybe megjelenése apropójából beszélgettünk a humor szerepéről a feszültségépítésben, a kísérletező történetmesélő formákról, a sírkertszerű Magyarországról, reményről és reménytelenségről. Végül még olvasnivalót is ajánlott. Interjú.

...
Nagy

„Úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom” [Lator95]

A mesterség alapos ismerete elengedhetetlen - mondta egy régebbi interjújában Lator László, aki ma ünnepli 95. születésnapját. Költő, műfordító, tanár, aki szemináriumain egyetemi hallgatók nemzedékeit oktatta.

...
Nagy

Max Porter: Szeretem, amikor a semmiből előpattannak a múlt buborékjai

Max Porter angol író, A bánat egy tollas állattal szerzője. A gyászról és annak feldolgozásáról szóló nagy sikerű könyve után itthon is megjelent második regénye, a Lanny, amiben egy városi család, egy fal és az angol mitológia viszonyai szövődnek össze. A könyvei mellett a partraszálló rómaiakról, Daniel Craigről és a leereszkedő kritikusokkal is beszélgettünk vele.

...
Nagy

A Duna egy metafora, amely összeköti a régió irodalmát

Hogyan határozza meg és köti össze a Duna az általa érintett országok kultúráját, irodalmát? Egyáltalán miért vált ilyen jelentős hatásúvá a folyó ebben a régióban? Hogyan jelenik meg az egyes alkotásokban? Többek közt ezekről a kérdésekről esett szó tegnap délután a Panodyssey Café első alkalmán.