Hogyan mozgatnak meg egy kortárs költőt a roma mesék? Miben fedez fel hasonlóságot az archaikus történetek és generációja meghatározó irodalmi témái között? És miképpen válik a mesékből költészet? Veszprémi Szilveszter műhelynaplóját ajánljuk figyelmedbe – korábban olvashattál tőle arról is, hogy az elmúlt években hogyan jelentek meg a roma mesék az irodalomban.

Veszprémi Szilveszter: Verseket kell írni a cigány mesékről

Tudjuk, hogy voltak mesemondók, fonókban, tengerihántáskor, hosszú nyári és hideg téli estéken. Romantikus képünk van minderről, mert egy európai, évszázadok óta írásbeliséggel bíró kultúra a miénk: meséink keveredtek az európai gyűjtések anyagaival, közléseink a gyűjtött, akár egész estés horrortörténetekből lassan a gyerekirodalom gazdagon illusztrált köteteivé váltak. Eszünkbe sem jutna, hogy ezeken a történeteken keresztül gondolkozzunk el az életünk különböző kríziseiről – erre talán csak a mélyen allegorikus bibliai történeteket tarthatnánk megfelelőek –, miközben 

velünk élnek olyan közösségek, akik számára az ötvenes évekig a mesemondás élő hagyomány volt, és az valóban a közösségek tudásának őrzését jelentette.

A magyarországi roma irodalom, sőt a magyarországi roma írásbeliség egy-egy szövegtől eltekintve alig létezett az ötvenes években. Néhány korábbi mesegyűjtésről, kezdetleges nyelvleírásról beszélhetünk ugyan, de az erősen széttagolt roma közösségek számára csak az élő mesemondás jelentette az irodalmat. Őseik meseszerű történetét, a népük eredetét, a szegénységük okait és az előző generációik mindennapi háztartási, gyógyító praktikáit mind mesék őrizték, és a mesemondóknak kellett választ adniuk azokra a nehéz kérdésekre is, hogy kik a hallgatóik, mi a hallgatók szerepe a közösségükben és mi a közösségük szerepe a nagyvilágban.

Pályakezdő kortárs költőként folyamatosan szembesülök azzal, hogy

velem együtt szinte az egész generációmnak az irodalmi témája a helykeresés,

a világ, és benne a saját történeteink megértésére való végtelen igény, valamint azon tiszta értékek megtalálása, amelyek szerint élhetünk és alkothatunk. Ezzel egyidőben magyar mesterszakon kutatva azt vettem észre, hogy a roma mesék hallgatóit is ugyanezek a bizonytalanságok hajtják estéről-estére a mesélő putrija elé. Költőként is kapaszkodókat, viszonyokat keresünk a nyelvünkben, szimbólumainkban, témáinkban, és el akarjuk mesélni a történetünket, ami mélyen magán és intim, mégis, hisszük, mindannyiunké.

A cigány mesék megőrizték azokat történeteket, amelyek az orális kultúrában valóban a közösségi szabályrendszerekről és az azoktól eltérő, deviáns hősökről szólnak. Ezek a szövegek tabukról, elmaradó vallomásokról, a közösséggel szemben érzett szégyenről tudósítanak, miközben élő tudásrendszerként nem elsősorban előírják, hanem figyelik és formálják a közösség értékrendjét.

A mesélőnek képesnek kellett lennie arra, hogy aktualizálja a történeteit, különben elvesztette volna a szavainak a megbecsültségét és a hallgatóinak a figyelmét.

Amikor mi, fiatal költők dohányzókban és kocsmaasztalok között beszélgetünk, sosem vallanánk így az írásművészetünkről, sőt, szerénytelenségnek tartanánk, ha bárki a költészete hatásáról vágyakozna, de az elleplező többesszám mögé bújva, leírásnak álcázva talán ki lehet mondani, hogy tulajdonképpen mi is efelé igyekszünk a munkánkban.

Amikor mesterszak előtt először elkezdtem módszeresen roma népmesegyűjtéseket és műmeséket olvasni, felismerve, hogy nekem ezzel több dolgom lesz majd a hétköznapi olvasónál, talán kutatni igyekszem majd ezt a területet, először csak az ismerősség érzetek tűntek fel. Például, hogy értem, milyen csalódást okozni az apámnak, vagy hogy én is elgondolkozom, hogy miért kerítheti bárki körbe a réteket, és azt a megélést is sajátomnak éreztem, hogy bizonyos félelmeinkkel a közösségeink nem engednek szembenézni. Ezek a mesék azokról a témákról szólnak, amelyekről verseket írunk, és nem, vagy nem elsősorban válaszokat nyújtanak, hanem megértést: 

amit érzünk, az a kollektív tapasztalatuk része, és küzdöttek már előttünk is ezekkel a kérdésekkel. 

Először csak egy-két vers született meg, olyan szereplők történetéből, amelyek különösen látnokiak voltak, és nem engedtek el olvasás után sem. Aki megértette a kányák beszédét, az emberi szavakat, majd az egész emberi nyelvet elveszítette. A Ködkirály felesége hallja a cigányok szerelmes énekeit, és vágyja azt a perzselő szerelmet, ezért a király elengedi egy időre, hisz amire ennyire vágyik valaki, az meg kell, hogy történjen vele. Egy anya egy reménytelen élet után a folyóba fullad, de a víz szelleme megmenti és asszonyává teszi, hogy az asszony egyre boldogtalanabban egyre rútabb, életképtelenebb gyerekeket szüljön a világra. És aztán jönnek a táltos lovak gazdái, a farkassá változott gyermekek nővére, az elűzött nagy király gyereke, a tündér, aki már nem bírja vezetni a népét. Eredetmondák és más mesék szereplői, akik nem az európai mesehagyományból mindenki által jól ismert, sokszor újramesélt, a tömeges átdolgozások közben sematikussá vált alakok: valódiak a dilemmáik, és nem három egyszerű próbán múlik a boldog életük. Ettől lesznek képesek arra, hogy a történetük felelevenítésével és újramesélésével 

egyszerre valljanak a roma közösséghez tartozás tapasztalatairól és kortárs olvasó dilemmáiról is.

A Vijjogók munkacímű kötettervbe szerepversek kerülnek majd, mesei alakok monológjai, de ez ne tévessze majd meg az olvasót, ezek épp úgy alanyi versek. Ki lehetne választani más szereplőket, más meséket, más pillanatokat, mint amiről ezek a versek beszélni fognak, de épp az ismerősség lesz a lényegük. A mesék metaforák, hogy arról beszéljünk, ami minket érdekel, anyagok, amelyekkel évszázadok óta dolgoznak mesemondók és közösségek. Erre valók. Vijjognak a madarak, akik a cigánytábort kísérik útjaikon, vijjog a hegedű, amely mellett bárki elmondhatja a bánatát, és vijjog Szécsi Magda Madarak aranyhegedűn című mesélőjének kísérő alakja is:

azokkal tart, akik kilépnek a tábor biztonságos világából.

A hosszú utazás történetén keresztül egyszerre olvashatunk a honvágyról, önmagunk megmaradásáról, az otthoni szabályok élhetetlenségéről, mindarról, amit mind ismerünk. Mélyen, pszichoanalitikus szókimondással vall a szöveg arról, amit nem csak a roma közösségek tagjai, hanem a fiatal költőként a saját mélységeinkben és társadalmi valóságunkban igazságot keresők épp, hogy csak érthetünk: „Tiétek a titokzatosság, talán másotok sincs a földön. És így folytattad: sírtok örömötökben, sírtok bánatotokban, és annyira kívánjátok a megértést, hogy majd’ elveszítitek arcotokat a nagy kívánásban. De féltek a megértéstől is, mert tudjátok, hogy sajnálattá fakulhat a benneteket figyelőkben.”  Butaság volna nem elgondolkodni ezeken.