1835-ben járunk, egy Izland melletti szigeten, amikor főhősünk, Gus szemtanúja lesz egy óriásalka-kolónia lemészárlásának. Az utolsó életben maradt madarat megmenti, hazaviszi és ezzel elkezdődik egy nem mindennapi barátság lebilincselő története. Együtt menekülnek a trófeavadászok elől, és szép lassan mindkettőjük élete örökre megváltozik. Sibylle Grimbert francia író Az utolsó egyed című regényét (olvass bele itt) valós események ihlették, de nem a fajok kihalásának történelmi tényeit akarta bemutatni, hanem az érdekelte, hogy mi történik, ha az ember megszeret egy olyan állatot, amilyen már nem lesz többé.
A szerzővel az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk, az interjú elkészítésében Vadász Linda tolmács nyújtott segítséget.
Az utolsó egyed az első magyarul megjelenő regénye, és az életművét nézegetve arra jutottam, hogy az ember és állat viszonya új téma a könyveiben. Mik foglalkoztatták ezelőtt, és honnan jött ez az új érdeklődés?
Valóban ez az első könyvem, amiben az állatok és az emberek kapcsolatáról írok. De úgy gondolom, mindig ugyanarról írtam: arról, hogy hogyan látjuk magunkat a világban és mindazt, ami körülvesz. Például mi most itt ülünk egymással szemben, és van köztünk valami láthatatlan; ön gondol valamit rólam, jár valami a fejében, valahogyan értelmezi azt, amit én mondok. Mindig ez a rejtély érdekelt.
Emlékszem, a kanapénkon ültem a férjemmel, amikor gondolkodtam egy új könyv témáján, és eszembe jutott, hogy vajon milyen lehet, amikor valaki vagy valami az utolsó egyed a Földön – legyen szó emberről vagy állatról. Elkezdtem szédülni a gondolattól, fizikailag rosszul lettem, és ekkor döntöttem el, hogy erről fogok írni. Ehhez keresnem kellett egy állatot, amely az ember hibájából halt ki: így jött az óriásalka, amely még ma is élhetne, ha az ember nem mészárolja le.
De nem az embereket akartam vádolni a könyvben, noha a felelősségük kétségkívül előkerül.
Ma már tudjuk, hogy az emberiség az óriásalkák 1840-es, 1850-es években történő eltűnéséből értette meg a kihalás fogalmát, azaz, hogy a fajok nemcsak természetes módon, populációcsökkenés vagy környezeti hatások miatt, hanem emberi beavatkozás következtében is kipusztulhatnak. Milyen kutatómunka előzte meg a regény megírását?
A könyv végén felsoroltam, hogy egészen pontosan milyen könyveket olvastam el a kutatásom során, ezért mondok inkább egy példát. Miután kizárásos alapon eljutottam az óriásalkához, elkezdtem nagyon sokat olvasni, hiszen semmit nem tudtam erről az állatról. Az első könyv egyharmadánál járhattam, amikor rájöttem, hogy én nem tudom, hogy Gus mit gondol a kihalásról.
Rádöbbentem, hogy ő nem is tudja, hogy ez a pingvin ki fog halni.
Elakadtam, nem tudtam tovább írni. Aztán rábukkantam egy francia könyvre, ami leírja a kihalás történetét az ókortól a modern korig, és akkor értettem meg, hogy Gus tényleg nem tudhatta, hogy mit jelent a kihalás. Csak egy homályos gondolata lehetett arról, hogy miért és hogyan tűnnek el a fajok, ugyanis az ő korában még nem ismerték a Föld különböző korszakait, nem tudták, hogy léteznek ilyenek, nem mellesleg pedig Darwin előtt járunk, amikor még azt gondolták, hogy az állatok eltűnéséről maga Isten dönt. Amikor ezeket olvastam, eldöntöttem, hogy ez a téma meg fog jelenni a könyvben.
Fotó: Kováts Zsófia
Nagyon fontos a könyvben a madár szemszöge, ahogyan megpróbál eligazodni, túlélni egy emberek uralta világban, miután kiszakítják őt a hagyományos életteréből. Milyen módszerekkel helyezkedett bele az állat szerepébe? Van esetleg háziállata, akit megfigyelt írás közben?
Pontosan ez a kulcs! Van egy macskám, és sokszor gondolkodom rajta, hogy vajon mi járhat a fejében. Prospot (az óriásalka – szerk.) nem akartam antropomorfizálni, megszólaltatni vagy emberivé tenni. Engem az érdekelt, hogy az emberi lény, Gus, hogyan kapcsolódik ehhez a madárhoz, hogyan látja őt. Persze lehet, hogy teljesen melléfogtam, és ha Prosp hirtelen kiugrana a könyvből, a fejemre olvasná, hogy semmit nem értettem meg belőle.
Az ember-állat kapcsolatról nagyon sokféleképpen lehet beszélni a gyerekkönyvektől a tényirodalomig. Az ön regényének hátterében végig ott húzódik a történelem, de számomra mégis főként egy csendesen hömpölygő, érzékeny és megható mese lett, ami elsősorban Gus és Prosp kapcsolatára fókuszál. Már az elején tudta, hogy nem a kihalás története, hanem ez a bensőséges viszony lesz a legfontosabb?
Először is nagyon köszönöm, hogy így gondolja. Valóban, nem a történelemről vagy a kihalás történetéről szerettem volna írni, hanem az ember és az állat – jelen esetben egy madár – kapcsolatáról. Olvastam és fordítottam is Joanna Burger könyvét, ami egy valós történet arról, hogy a szerző hogyan él együtt a papagájával, és ebben tűnt fel, hogy ő úgy ír az állatról, mint valakiről, akit szeretünk. Ez a csodálatos érzés volt az, ami engem is érdekelt, ezért a könyvemben erről írtam, nem pedig a kihalás történelmi tényeiről.
A történetben Gus egyre közelebb kerül a madárhoz: elkezdi megszeretni és megérteni, hogy felelősséggel tartozik iránta. Prosp szenved, amikor a háttérben megkezdődik az éves birkanyírás és „a dombtetőn álldogáló birkákról puszta kézzel, véres húscafatokkal együtt tépik le a gyapjukat”, és a gazdája ekkor megérti, hogy az emberek kegyetlenek. Hogyan alakult önben írás közben ez a szereplő?
Tudtam, hogy úgy szeretnék írni róla, hogy először ne érdekelje őt az állat, legyen közömbös iránta, és a történet végére megszeresse Prospot.
Idővel egyre közelebb kerül hozzá, és így például észreveszi, amit ön is említett, hogy a birkák szenvednek. Vagy talán még súlyosabb példa a Feröer-szigeteki bálnamészárlás. Mindez Gust szomorúvá teszi, pedig korábban nem foglalkoztatták ezek a kérdések. Szerintem mindannyian változunk, és változik az is, ahogy az állatokhoz kapcsolódunk. Például csak nem olyan régen értettük meg, hogy az állatok milyen fájdalmakat tudnak érezni.
Sokszor azt gondolom, hogy amikor háziállatot fogadunk az életünkbe, gyakorlatilag önszántunkból beleegyezünk abba, hogy egy napon össze fog törni a szívünk. Ezt Gus sem úszhatja meg. Ön szerint miért hozzuk magunkat mégis ilyen helyzetbe? És Gus vajon jól döntött, hogy hazavitte a pingvint?
Sajnos nem tudom, hogy miért fogadunk örökbe háziállatokat. Talán azért a rejtélyért, ami létrejön akkor, amikor egy olyan élőlénnyel élünk együtt, ami teljesen más, mint mi.
Szerintem az élet velejárója, hogy összetörik a szívünk.
Ez bármilyen találkozás során megtörténhet – elhagyhat a párunk, meghalhatnak a szüleink.
Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
Gusnek nem volt más választása: egy élőlény szenvedett és ő megmentette. Szerintem jól döntött, de azt is megértem, ha valaki nem így gondolja. Prosp egy kihalófélben lévő állat volt, amely megsérült és egyedül maradt. Ha Gus visszaengedte volna a vízbe, valószínűleg elpusztult volna. Prospnak nagyon szép élete lett, amit szerintem meg is érdemelt. Gus valóban sérül ebben a kapcsolatban, de nem tudjuk, hogy mi történik vele a madár halála után.
Ő is egy kicsit olyan, mint egy pingvin: idegen lesz az emberek között.
De lehet, hogy később visszatér az emberek közé, és újból megtalálja a helyét.
Ezekben az évtizedekben egyre többet beszélünk az ember felelősségéről a bolygónk jövőjét illetően, a klímaváltozás egyre égetőbb kérdés. Ön szerint történnek valódi lépések, hogy a tendenciák jobbra forduljanak? Mit tapasztal Franciaországban?
Én azt gondolom, hogy a klímaszorongás igenis cselekvésre buzdít. Persze Donald Trump Amerikájában ez nem így van, de mondjuk Franciaországban vagy a legtöbb európai országban én azt látom, hogy történnek dolgok, és az ön generációja, de akár már az enyém is tudatosabb döntéseket hoz. Mindenki a maga szintjén tesz a klímaváltozás ellen, a barátaim körében például azt látom, hogy csak akkor ülnek repülőre, ha nincs más megoldás.
Nincs más választásunk, muszáj cselekednünk, megoldást találnunk, másképp tényleg drámai lesz a helyzet.
Ami pedig a kihalást illeti, az emberek most már tudják, hogy ez mit jelent. Ma is vannak kihalófélben lévő fajok. Csak a saját nevemben tudok beszélni, hiszen nem vagyok sem politikus, sem tudós, de azt gondolom, hogy nagyon nehéz a helyzet, és egyáltalán nem vehetjük készpénznek, hogy azok a fajok, amelyek most kihalófélben vannak, később is velünk lesznek.
Nyitókép forrása: Kováts Zsófia
