„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni az anyámat” – ezzel a mondattal kezdődik Annie Ernaux A szégyen című regénye, amely egy személyes traumán keresztül dolgozza fel, hogy miként válhat természetessé a családon belüli erőszak. A Nobel-díjas francia író, akinek olyan műveket köszönhetünk, mint az Évek vagy az idén megjelent A másik lány, most ismét a gyerekkorába kalauzolja az olvasóját, hogy a szégyen valódi természetét megértse.
A szégyen (itt beleolvashatsz) eredetileg 1997-ben jelent meg franciául, hozzánk pedig közel 30 év és több másik kötet után érkezett el, pedig az Ernaux-i életmű egyik meghatározó darabjáról van szó. A kötet 1952-ben játszódik, Ernaux ekkor mindössze 12 éves, és az életének egyik sorsfordító eseményét dolgozza fel. Ezzel indult el az az írói út, ami később az Években csúcsosodik majd ki.
Egy kislány szemén keresztül
A 20. század közepén járunk egy francia kisvárosban, az élet egészen egyszerű, Ernaux szülei egy kisboltot és egyben kocsmát vezetnek, az ekkor kiskamasz lány vallásos iskolába jár, tanulással és olvasással tölti az idejét. Mindez váratlanul egy napon megszakad, amikor egy vita hevében az apja rátámad az anyjára. Az esemény látszólag nem zavarja meg a szülőket, minden megy tovább a maga módján. A gyerekben viszont elindít valamit, ami után már sosem érzi ugyanúgy magát, megtapasztalja a szégyent:
Attól kezdve nem tartoztunk a rendes emberek közé, akik nem isznak, nem verekednek, és tiszta ruhát öltenek, ha bemennek a városba (…). Láttam, amit nem lett volna szabad látnom”.
A kötet mozaikszerűen vezet minket végig az 1952-es év eseményein, de akárcsak más Ernaux-köteteknél, úgy a történet itt is háttérben marad, inkább csak a társadalmi és személyes reflexiók tereként van jelen. Miközben a családi miliő hétköznapjait követjük, a francia kisváros utcáin sétálunk vagy a vallásos iskola kisebb-nagyobb eseményeit ismerjük meg, Ernaux nyomozóként kutatja, hogy a családja mennyi mindenben különbözik másoktól: szegények, durvák, furcsa nyelvezetet használnak. Megpróbálja megérteni, hogy mi vezet ahhoz, hogy az ember a saját feleségére, családjára támadjon.
Részlet A szégyenből.
A környezet szüli az erőszakot?
A szégyen az egyik legerősebb emberi érzés, ami akár egész életre meghatározhatja valakinek a sorsát, mégis keveset beszélünk róla. Nem Annie Ernaux az egyetlen, akit ez foglalkoztat: a kortárs francia irodalom más kiemelt alkotói, például Didier Eribon vagy Édouard Louis is megpróbálják feltárni a társadalmi osztályok frusztrációit és az ebből fakadó elégedetlenséget, ami olykor erőszakban, alkoholizmusban, túlkompenzálásban vagy depresszióban nyilvánul meg. Ebben a közös érzésben mégsem tudunk osztozni:
A szégyenben az a legrosszabb, hogy az ember az hiszi, egyedül ő érzi.”
A szégyen összetett érzését mutatja be ez a kötet. Az apja viselkedése láttán a lány Ernaux kívülállóvá válik, befelé fordul, elzárkózik a világ elől, a megfigyelés lesz az egyetlen lehetősége, amivel kapcsolódni tud. Felmérni, hogy milyen kimondott és kimondatlan szabályok, elvárások és igények szerint működik a családja és a társadalom, miért követi mindenhova a boldogtalanság és az erőszak, amitől aztán hallgatásba burkolózik. A szégyen ajtót nyit egy másik világra, arra, ahol mindent el kell hallgatni, meg kell feledkezni róla, másfelé kell fordulni. Az ember kiszolgáltatottá válik:
Az ember úgy érzi, hogy most már bármi megtörténhet vele, hogy nincs megállás, hogy a szégyent csak újabb szégyen követheti.”
A kis Ernaux hamar megtanulja a szabályokat: a házasság börtön, az élet folyamatos kudarcok sorozata, a fő a spórolás és a munka, a kereszténység nem a vallásról szól, hanem a menekülésről, illetve, hogy az embert nem az akarata, hanem a környezete határozza meg. A lány számára egyetlen kiút marad: a tanulás, hogy szüleivel ellentétben dönthessen a saját életéről.
A szégyen kollektív tapasztalat
Ha valaki az Évek című regény után olvassa ezt a könyvet, sok mindenre rá fog ismerni. Ernaux itt kicsiben csinálja meg azt, amit aztán a mesterművében részletesen kidolgoz. Ott a szégyen érzését nem magában vagy a családjában, hanem a társadalmi adottságokban, a nyelvben, a korszakban, a nevelésben (stb.) tárja fel, tehát a történelmi és gazdasági miliőben, amiben a szülei és maga is felnőtt. Az Évekkel ellentétben viszont itt egy nagyon is személyes motiváció van jelen: Ernaux a saját szégyenét akarja kiírni magából.
A kötet egy egyszeri családon belüli erőszakból indul ki, de oda jut, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet, akár az 1950-es években, akár ma. A felelősség és a szenvedés kollektív tapasztalat lesz, mivel Ernaux szégyene csak egy tapasztalat a sokból, egy példa a társadalmi szakadékokból született kiszolgáltatottságra.
Természetes volt a szégyen, mintha törvényszerűen következett volna a szüleim foglalkozásából, pénzgondjaiból, gyári munkás múltjából, az életformánkból (...). A szégyen életmóddá vált számomra.
Tulajdonképpen már nem is érzékeltem, beivódott a testembe (...). Mindig olyan könyveket szerettem volna írni, amelyekeről aztán képtelen vagyok beszélni, amelyek elviselhetetlenné teszik mások tekintetét.”
A szégyen egyszerre saját ébredéstörténet és nagyon fontos társadalmi reflexió. Ernaux emléket állít annak a kislánynak, aki, felismerve sajátos, de nem egyedüli társadalmi helyzetét, egy egész életet szentel majd annak, hogy ezt az érzést minél jobban, részletesebben és őszintén dolgozza fel. Itt kezdődött el az a munka, ami aztán a Nobel-díjhoz vezetett.
„Eltűnik majd az összes kép” – ezzel a mondattal nyit Annie Ernaux Évek című könyve, amely akár egy régi fényképalbum, úgy tárja elénk egy élet szakaszainak változásait és az elmúlt évtizedek nagy korszakváltó pillanatait. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása a hét könyve. 
Fotó: Magvető
![Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/43356/fe_580_320_esnm_simon_toth_1180_600.jpg)
