Az 1970-es évek elejétől beszélhetünk arról, hogy a roma mesék, beleértve a magyarországi roma közösségek népmesei anyagát vagy egy-egy alkotó műmeséjét is, nagyobb számban megjelennek nyomtatásban, és hozzáférhetővé válnak az olvasók, sőt, a többségi olvasók szélesebb tábora számára.
A szövegkiadások mögött nagyon eltérő motivációkat fejthetünk fel: a kézenfekvőbb szépirodalmi, gyerekirodalmi alkotásokon át az egyszerű néprajzi adatközlésekig és a roma műmeseirodalom első évtizedeit meghatározó mozgalmi igyekezetig, hogy a közösség számára már ismerős népmesékhez hasonló szövegekkel a többségi irodalom nyelvén született könyvek jussanak a háztartásokba. Az elmúlt évek roma mesekiadásainak, műmeseírásainak nagy része már egyértelműen a gyerekirodalom olvasóközösségének készül, a szövegközlések módjai azonban így is számos különböző lehetőséget nyitnak meg a roma mese jövője felé.
Ez a cikk négy könyv – a Frankovics György által szerkesztett A bűvös puska (Móra, 2015) című népmesegyűjtemény, Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt (Móra, 2015) című mesekönyve, Gangl Eszter Avarbarna című meséje, amely a Meseország Mindenkié című antológiában (Labrisz, 2020) jelent meg, és Lázár Ervin Korona és kard (Móra, 2021) című gyűjteményes kötete – kapcsán a roma témákat feldolgozó meséket vizsgálja, amelyek mind lehetséges előképei az épp csak alakuló roma témájú gyerekirodalomnak.
Hiányzó kontextus
A Frankovics György által szerkesztett A bűvös puska című mesekönyv külön fejezetekben, de egy kötetben közöl Dráva menti roma meséket, romákról szóló Dráva menti horvát népmeséket, illetve balkáni népmeséket – ugyanakkor a kiadvány alig foglalkozik azzal, hogy a szövegek gyűjtött népmesék. Az utószó csupán említést tesz arról, hogy a Frankovics gyűjtései a Szigetvár melletti horvát és roma kisebbségek lakta falvakból származnak, néhány adatközlőjét, így Szöllősinét és Bogdán Istvánt meg is nevezi, de a balkáni mesék gyűjtésének körülményeiről még ennyi forrást sem kapunk.
Ha a kötet beszámolna a gyűjtésről is, megkaphatnák az olvasók a népmesék befogadásának valódi kontextusát, tisztázná, hogy egy-egy mesélő és az ő közössége meséli-e el a lejegyzett történetet,
a név és a közösség pontos feltüntetése pedig a tiszteletadás gesztusa lehetne
a néprajzi adatolásokon túl. Frankovics kötete így, bár népmeséket közöl, távolodik a roma népmese közegétől és a népmeseközlések gyakorlatától: meséi leválnak a hagyományos meseolvasás gyakorlatától, nem is jelöli annak közösségiségét.
Kinyitni a cigány meséket
Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című könyve három összefüggő mesét tartalmaz, amelyek megidézik az első roma meseírók, Lakatos Menyhért és Szécsi Magda felnőttmeséinek világát, ám azok komplex történetvezetését leegyszerűsíti, gyerekek számára is könnyen követhetővé teszi.
Szereplői biztosan felismerhetőek a többségi romaábrázolás mintái szerint: a házaspár az erdőben kóborol, gyűjtögetnek,
ritkábban tyúkot lopnak, jól ismerik az erdő hangját és félnek a falubeliektől. A könyv három, boldog véggel záródó befejezett mesére osztja az idős házaspár gyermekének történetét, amelyet így egy többfordulós, egész este mondott meseként is olvashatunk.
A történetekben az értelmi sérültség, az örökbefogadás vagy testvéri szeretet próbatételének begyakorolt mondatai is újramesélhetőnek bizonyultak. Tóth Krisztina meséje ily módon kinyitja a cigány mesék terét a többségi olvasók és a többségi gyerekirodalom alkotói előtt, a roma hagyomány és a gyerekirodalom elvárásait egyaránt kielégíti. Azt író azt mutatja be, hogy ezen a hagyományon és ezeken a szereplőkön keresztül is elmesélhetőek a gyerekirodalom klasszikus témái.
Barna Hófehérke
Gangl Eszter Avarbarna című meséje a Meseország Mindenkié című antológiában jelent meg, és a Hófehérke történet újramesélésén keresztül sokkal direktebb eszközökkel tesz kísérletet arra, hogy megjelenítse az európai mesehagyomány világában a roma szereplőket. Gangl történetében a királynő nem egy hófehér arcú, hanem egy avarbarna bőrű kislányért könyörög, és a király lesz az a szülő, aki életben marad, a borotválkozótükre tanácsára ítéli halálra Avarbarnát, amiért fiú ruhákat visel és a vidéket járja, a törpék jól ismert erdei házikójába pedig rendetlen szövőnők érkeznek haza esténként.
Gangl a Meseország Mindenkié többi történetéhez, és egyáltalán az antológia fő üzenetéhez kapcsolódóan közösségek reprezentációjának hiányára és a többségi mesemondás sematikusságára hívja fel a figyelmet. Az újramesélési gyakorlat itt nem a kisebbségi mesehagyománnyal, hanem a többségivel lép párbeszédbe, és arra kérdez rá, hogy miért nem voltak korábban roma mesehősei.
Hasonlóan Tóth Krisztina meséjéhez, itt is látjuk, ahogy egy-egy jól ismert történet, történetelem elmesélhető akkor is, ha nem a többségi társadalomból érkezik a szereplője, Gangl azonban nem használja a roma kultúrát és mesehagyományt forrásként, a szereplő csupán a bőrszínével idézi meg a roma világot.
Az Avarbarna szerzője nem vesz tudomást a kulturális, hagyománybeli különbségekről,
a reprezentációt pusztán a szereplője bőrszínének megváltoztatásával hozza létre.
Mesealakját nem különbözteti meg másként a jól ismert Hófehérke karakterről.
Lehetséges, hogy ezzel a gyakorlattal elindul majd az irodalmi reprezentációnak egy olyan iránya, ami pusztán erre a külső jegyre, vagy csak egy-egy egyszerű viselkedésmintára szűkíti le a romakérdést. Különösen reális lehet ez a gyakorlat abban a valóságtapasztalatban, ahol a hagyományos életmód, a hagyományos értékek, vagy azoknak bármiféle továbbadása, továbbolvasása, átírása feloldódik a többségi és globális társadalmi működés mindennapjaiban.
Két párhuzamos hagyomány
Egészen más szellemben jelent meg a 2021-ben kiadott Korona és kard című monda- és mesegyűjtemény, amelyben egyszerre szerepelnek magyar mondák és cigány mesék Lázár Ervin újraírásában, stilizálásában. A két szöveganyag külön-külön már megjelent, az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár 2001-ben, a Magyar mondák 2005-ben, a Korona és kard viszont összefűzi őket.
A két hagyomány működése így óhatatlanul összeolvashatóvá válik. Rámutat a mondák hagyományosan orális eredetére, és hogy azok
a cigány mesemondás történetéhez hasonlóan egy közösség tudását és értékrendszerét, történelmi emlékezetét is meghatározták.
Sőt ma is azt rögzítik, kik a közösség tagjai, és milyen minták mentén szerveződik a közösség egésze a világ működésébe.
A két szövegvilág szintetizálása ugyanakkor annak a kérdését is felveti, hogy hogyan volnának folytathatók a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének küszöbéről.
A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott, történelmi emlékezetben őrzött hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondaivá vált, történelmi szereplői. Ugyanakkor ezek a történetek képesek reflektálni a jelenközeli történelmi idők valóságára, miközben a többségi mondaképzésben ezek az időszakok már az írott források nagy száma miatt nem vesznek részt.
A kötet ugyanakkor nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, csupán azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetők. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös hagyományt, hiszen a két, szóbeliségben létező anyag lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán azért is, mert ez alkalommal nem külön könyvekben jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével befogadhatóan őrizni a különbségeket is.
A jövő meséinek kérdése
A négy egészen különböző alkotói szándékból és mesehagyományhoz való viszonyulásból nehéz pontos következtetéseket levonni arról, hogy milyenek lesznek a jövő roma meséi. Az látható biztosan, hogy továbbra is érzékeny figyelemmel készülnek romákról szóló mesék a gyerekek számára, és hogy nem tűntek el a történetekből az irodalmi romareprezentáció és a társadalmi felelősségvállalás aspektusai sem.
Azzal, hogy egyre többféleképpen nyúlnak a témához, azt is jelenti, hogy
szélesedik az a nézőpont, amelyen keresztül a gyerekirodalom olvasói a roma témát látni fogják,
és megsokszorozódnak azok a nézőpontok, amelyekből a roma szereplőkről írhatnak.
Fel lehet tenni a kérdéseket, hogy jónak tartjuk-e, hogy hiányoznak Frankovics kötetéből a népmesék valóságára utaló adatok, örülünk-e, amikor többségi alkotók írnak vagy írnak újra meséket, vagy hogy lehet-e roma karakter Hófehérke, ha barna a bőre.
Ezek a kérdések azonban beszélgetéseket nyitnak arról, mit jelent a roma identitás, mit jelent a roma hagyomány, és milyen az a több száz éves mesemondó rítus, amihez végső soron vissza-visszanyúlunk, ha roma mesékről beszélgetünk. A roma mesemondás szóbeliséget jelent a kezdeteitől hosszú évszázadokon egészen az elmúlt évtizedekig. A szavak áradnak tovább, nekünk pedig beszélgetnünk kell róluk.