A történelmi-dokumentarista elemeket fikcióval elegyítő előadás cselekménye 1944 és 1945 fordulóján játszódik Budapesten, a cseh követségi épület pincéjében. Az egykori gondnok, Emanuel Zima (vezetéknevének jelentése: tél) és fia hónapokon keresztül bújtatták itt a németek és a magyar nyilasok által üldözött zsidókat. Mit jelent emlékezni, és mit jelent elhallgatni valamit az egyén és a közösség szintjén? Mit jelent hősnek, mit jelent túlélőnek, mit jelent áldozatnak lenni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Fehér Renátó darabja Balogh Máté zenéjével kiegészülve.
Fehér Renátó: Itt kell keresnem a vigaszhoz a maradékszavakat
falfirka, szerzői kisesszé
A TÉL, avagy a fal füle című darabon 2021 őszén kezdtem el dolgozni. Adéla Gálovától, a budapesti Cseh Centrum igazgatójától kaptam felkérést egy hangjátékra, amelynek története a terézvárosi Rózsa utca és a Szegfű utca sarkán álló neoreneszánsz palotához kötődik, amely ma is a cseh nagykövetség és a cseh kulturális intézet otthona. Az épület bejárata melletti emléktábla szerint Emanuel Zima, aki a háború előtt és alatt a követség gondnoka volt, fiával, Joseffel az alagsori szenespincében tizenhárom üldözött zsidó polgárt bújtatott a nyilas terror és az ostrom idején.
A hangjátékból jelentek meg részletek a Kalligram folyóirat 2022. nyári számában, elkészült közben a teljes cseh fordítása (Adéla Gálová és Ondřej Hanus közös munkája), Balogh Máté pedig zenés színházi darabot komponált belőle, amelynek 2025 októberében van a premierje a Liszt Ünnep keretében a Zeneakadémián, Szilvay Máté rendezésében, Balogh Eszterrel és Ladik Katalinnal a főszerepben.
A TÉL, avagy a fal füle tulajdonképpen egy dokumentumdráma és egy lírai monológ keresztezése, amelyben egy riporter folytat párbeszédet a túlélők kórusával mindarról, ami a követségi épületben és annak szenespincéjében 1944-45-ben történt.
Ezzel párhuzamosan a menedéket nyújtó pincefal kap hangot: a fal mormogását, a fal imáját, a fal tanúságtételét hallani.
Megszólal ez a némának hitt szem- és fültanú, elmondja, ami ráíródott, ami benne felszívódott, ami belé penészedett. A pincefal tesz vallomást történelemről, félelemről, múltról és jelenről, annak hitével, hogy volt és van szeretet, szolidaritás és menedék a mindenkori agresszió, megvetés és genocídium idején is.
A forrásszegény alaphelyzet tette szükségessé, hogy a rendelkezésre álló valóságelemek köré egy fiktív oral history épüljön. A történet önmagában való színre vitele és megőrzése, a dokumentarista realizmus magától értetődősége azonban csak kiindulópont lehetett. Ezért az anekdotikus cselekményesítés és a karakterszínezés rutinja helyett inkább a helyszínt és a miliőt, a történelmi időpontot és az időtartamot, valamint az ideiglenes csoportidentitás, az üldözött-bujdosó-túlélő lét hatásait és hangulati-érzületi tapasztalatait tekintettem irodalmi alapanyagnak.
Nem megeleveníteni akartam egy eseménysort, nem pusztán elmesélni: a célom egy olyan közlésmód volt, amely átjár, átitat, és már-már mantraszerűen beíródik.
Ezt az esztétikai-retorikai szemléletet Balogh Máté zeneszerzői gyakorlata és a lassan évtizedes együtt gondolkodásunk is meghatározta.
A kórusforma egyszerre származott közös alkotói érdeklődésünkből és jelentett dramaturgiai keretet. Hasonlóképpen „díszletezte be” a darabot a pince szűkös, sötét és klausztrofób menedéke: ezek nyelvi inspirációval is szolgáltak. A pincében töltött hónapok elképzelt örökkévalósága, a személyes időérzék kizökkenése pedig szintén poétikai következményekkel járt, hiszen kitágította a darab idejét, a történeti idő helyébe egyfajta alternatív időszámítást léptetett.
Mindez univerzális tágasságot hozott a lokális történetbe.
A fenyegetettség, a rejtőzködés, a bezártság, az elnémulás, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a bizalom és az intimitáskényszer életkörülményei így mind-mind részei lettek az alkotói koncepciónak, hogy aztán a koncepcióból kompozícióvá lényegüljenek át. A darab lírai beszédmódját, a fal tudatelbeszélését tehát egy asszociatív nyelvi építkezés jellemzi, egy nyelvi kaleidoszkóp lép működésbe, amely mintha őrölné magába az élőbeszéd fordulatait, talált szövegeket, kulturális referenciákat, emlékfoszlányokat, hallgatásalakzatokat, szóbeszédet, testi, tárgyi és környezeti zajokat.
A tanúságtétel monológja így egyszerre lesz zaklatott és szemlélődő, rendezett és kaotikus, konkrét és elvont, eleven és letargikus.
Mert miféle rémület és veszteség az olyan, amelyik kristálytiszta mondatokkal elevenedik meg, és nem mondatok roncsaival? Számomra a költészet ezeken a rommezőkön át vezet, át a törmeléken: megszólalásnak és elhallgatásnak ebben a nyomasztó és felszabadító határsávjában kell keresni a vigaszhoz a maradékszavakat.
*
Előadják: Ladik Katalin, Balogh Eszter
Közreműködik: Weiner Ensemble (művészeti vezető: Pálfi Csaba), Pax et Bonum Kamarakórus
Vezényel: Kiss Boldizsár
Librettó: Fehér Renátó
Látvány, jelmez: Erős Hanna
A rendező munkatársa: Solténszky Ráhel
Rendező: Szilvay Máté
A bemutató a Liszt Ünnep keretében a Zeneakadémiával közös programként, a Müpa szervezésében valósult meg.
Fotók: Nagy Attila / MÜPA
