Haász János

Apám óriás lesz

21. század, 2022, 207 oldal

Megveszem

Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?

Talán az, hogy hiába gondoltam azt, hogy egy novelláskötet nem olyan nagy ügy, hát írok novellákat, ahogy eddig is írtam, aztán az egész összeáll egy képpé. Hát a fenéket. Hogy egy-egy novella lehet új világ, de mégsem léphet ki teljesen a kötet szerkezetéből és narratívájából. Hogy ha egyszer már beleálltam egy elbeszélői nézőpontba, akkor abból nem lehet kimozogni,

vannak bizonyos szabályok, amiket magamra kényszerítettem, vagyis rám kényszerít a könyv.

Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?

Voltak már megjelent, illetve megírt, de még meg nem jelent „apanovelláim”, ahogy én neveztem ezeket, amik abból születtek, hogy nagyon szeretek gyerekszemszögből, vagyis egy gyerek és felnőtt összecsomósodott idősíkjáról nézni és elmesélni dolgokat. És beszélgettünk egyszer a 21. Század Kiadónál, hogy írhatnék nekik prózát, leültünk ötletelni a kötetről, akkor jött a gondolat, hogy legyen ez egy összefüggő történetet elmesélő novellafüzér, amiben a felnőtt- és gyereklétet jól egymásra lehet préselni.

Mit vártál az első könyvedtől?

Én általában szorongó, borúlátó ember vagyok, mindig a legrosszabbra készülök, így eléggé féltem a fogadtatástól, még ha a kiadóm és a családom biztatott is. 

Nagyon fontosnak éreztem, hogy írhattam olyan dolgokról, amikről nem beszélünk eleget, például az apahiányos családképről,

vagy például épp a kibeszéletlenségről, de nem tudtam, hogy ez fontos lesz-e rajtam kívül az olvasóknak is. Szóval szorongva vártam, hogy ne legyen bukás, kudarc belőle.

Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?

Amikor kitaláltuk, hogy egy olyan novelláskötet legyen, ami valójában egy novellafüzér, egyetlen történetet mond el, amiből pontszerűen emel ki pillanatokat, tudtam, hogy ez a gyerekkorral kezdődik, és azt is, hogy az utolsó novellában két idősíkot illesztek egymásra. Ezért írtam a gyerekkori novellák mellé kamasz- és fiatal felnőttkori történeteket is. Talán ezek aránya és elhelyezése a könyvben lehetett volna más.

Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?

A szerkesztőm, Laik Eszter volt az, akinek nemcsak a kész könyvet mutattam meg, hanem ő folyamatosan végigkövette a könyv születését, hol egy-egy novellát, hol egy kisebb pakkot küldtem át neki. Ez azért volt jó, mert így már menet közben jelzett, tudtunk korrigálni, ahol kellett. A kész szöveget végül rajta kívül a feleségemnek mutattam meg először, aki nagyon jól ír – bár nem szereti, ha ezzel szembesítik –, és ösztönösen is érzi, hol és hogyan kell hozzányúlni egy szöveghez, ha az döcög, vagy például túl van írva.

Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?

A könyvet én úgy nevezem, hogy valóságalapú fikció: sok mindent használtam fel hozzá abból a gyerekkorból, amire emlékszem, de mint egy kocsonyában, a valóság kis szilárd darabkái köré történetek lágy masszáját kanyarítottam. És azzal például megdöbbentő újra és újra szembesülni, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez egy családtörténet, aminek minden szava igaz, és elkeseríteni az olvasót például azzal, hogy az elbeszélő főhős jó barátja, Kosztyu Laci egy minden ízében kitalált karakter. De két konkrét dolgot tudok megemlíteni, az egyik, hogy felhívott Kiss Ottó, akivel gyerekkorom óta nagyon jóban vagyunk, hogy elolvasta a könyvet, és hát ez jobb, mint amit várt, bár aztán elmondta azt is, mi az, ami szerinte nem jó benne. Szerencsére rövid volt a lista – ilyenkor lehetne odaírni, hogy dőlt betű, zárójel, nevet, zárójel bezárva. A másik pedig egy kemény rockzenész, egy szívbéli jó barátom sms-e, miszerint:

„olvasom a regényedet, napozom az erkélyen és sírdogálok”.

Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?

Sajnos rettenetes a memóriám. Amit tudok, hogy miután a suli előtti nyári szünetben megtanultam olvasni, az elsős olvasásórákon a tanító nénim elég hamar megengedte, hogy a padtársam, Zoli képregényeket hozzon be, ők több évadnyi Fülest kötöttek le, ragasztottak össze enyvvel. Képregényben valószínűleg valami Jókait, Mikszáthot vagy Rejtőt olvastam először. „Rendes” regény feltehetően egy Delfin könyv volt először a kezemben, esetleg a Robinson, amit nagymamámnál az ágyneműtartóban találtam egy nyári szünetben.

Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?

Amikor nyolcadikos voltam, általános iskolában az akkori úttörőtanácsban ment a derpegés, hogy mindig ugyanazokat a ballagási verseket és dalokat lehet, illetve kell előadni.

Na, másnapra írtam egy verset, amit aztán a ballagáson őszinte sajnálatomra – és valószínűleg a megjelent közönségére is – elő is kellett adnom. Ez hat-hét évre elvette a kedvemet az írástól,

szóval húsz elmúltam, amikor az akkor alakuló Gyulai Alkotókörben ismét nyilvánosan is vállaltam szövegeimet.

Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?

Két könyv jutott eszembe elsőre, aztán az egyikről egy harmadik is. Az egyik Mécs Annától a Gyerekzár, ami Margó-díjas is lett, a másik Gazda Alberttől a Leningrád, ami pedig Margó-díjra volt jelölve tavaly. Albertet mondjuk ismertem már tizenvalahány éve, de így is – vagy talán így még inkább – érdekes volt egy harmadgenerációval korábbi gyerek- és fiatalkorról olvasni, ráadásul a nem elkoptatott, közhelyes határon túliságról, ami engem, aki a román határ közelében nőttem fel, különösen izgatott mindig. Anna pedig egyszerűen olyan lebilincselően tud írni, hogy a Gyerekzárat nagyjából egy hétvége alatt végigolvastam. És a harmadik könyv az övéről jutott eszembe, Juhász Tibornak a Salgó bluesa, ami ugyanabban az évben volt Margó-jelölt, és nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett mindkettő díjazott,

beleszerettem Salgótarjánba abban a könyvben.