Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Mindent, amit tudtam, félretettem, és sötétben tapogatózva, előzetes megfontolások nélkül dolgoztam ezen a regényen. Ha valami működőképesnek tűnt, megtartottam, ha később úgy éreztem, mégse jó, kezdtem elölről az egészet. A munka eredményeként létrejött szövegen kívül ezért, sajnos, nemigen tudok mit mondani.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát?
Talán az a kérdés volt a kiindulópont, hogy
szerethető-e az ember, ez a nevetséges és szörnyűséges lény, aki hajdan a világ középpontjának hitte magát,
de aki ebből a középpontból az elmúlt durván kétszáz év során folyamatosan a létezés perifériája felé csúszik.
Mi adta a kötet alapötletét?
Nem tudom. Talán a polgárőrség intézménye. Az ember sohasem veszti el a játékra való képességét, mert jobb eszköz híján a fikció és a játék segítségével igyekszik belakni a körülötte tátongó űrt. A hazugságként is felfogható játék tehát az életünk legalapvetőbb közege, a polgárőrség pedig – számomra legalábbis – az ember e megkülönböztető jegyként is felfogható képességének egyik intézményesült, és ilyen módon meghatóan szép formája.
Mit vártál az első könyvedtől?
A versek és a regény között van egy alapvető különbség. A vers – terjedelmi okokból kifolyólag – viszonylag behatárolt idő alatt jön létre. A regénytől a magam számító módján azt vártam talán, hogy sose legyen vége, hogy
mindig visszatérhessek hozzá,
és ne kelljen befejeznem. Csakhogy ez sem ilyen egyszerű. Egy idő után kötni kezd a cement, és megszilárdulnak a formák, és azon kapja magát az ember, hogy már nemigen tud változtatni a végeredményen. Akkor aztán két választása marad. Vagy megsemmisíti azt, ami létrejött, vagy elengedi a végeredményt, és hagyja, hogy a szöveg – ha életképes – megkezdje saját működését.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Ezt a könyvet én már csak tönkretenni tudnám, azt hiszem.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Amikor nagyjából elkészült a kézirat, több barátomnak is megmutattam. Nagyon sokat segítettek. Bent araszolva a szöveg sűrűjében sokszor nem tudtam eldönteni, hogy mi az, ami az olvasás linearitásában is érthetővé válik, és mi az a jelentés, ami csak az én fejemben képződött meg, esetleg mi van túlírva, túlmagyarázva. Ezeket a hibákat az előolvasó könnyebben észreveszi. És persze ott van a kiadó. A könyvet Turi Timi szekesztette, aki sok más segítség mellett a munka utolsó utáni fázisában – vér-verejtékes munkával – több olyan módosításról is lebeszélt, amit ma már bánnék.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Azt hiszem, az lep meg a legjobban, hogy ilyen sok embernek tetszik a könyv. Ez egy nehezen olvasható mű szerintem (ha a humor talán segíti is valamelyest a befogadást). Sokszorosan összetett, hosszú mondatok vannak benne, amelyek – polgárőr elbeszélőnk lelki alkatából kifolyólag – okosak és műveltek akarnak lenni, miközben logikai szerkezetük gyakran felszámolja saját magát, a cselekmény, bár középpontjában egy nyomozás története áll, kisszerű, a narrátor nem a fikción belül érvényes igazság feltárására törekszik, hanem arra, hogy kedvező képet fessen saját működéséről, így az olvasónak, ha egyben akarja látni a történetet,
egyedül kell rendet raknia.
Szóval nem könnyű olvasmány. Büszke vagyok az olvasókra.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál?
Nem emlékszem. Talán valami indiános kalandregény lehetett.
Milyen emlékeid vannak róla?
Ha az volt az első, akkor egy ágyon ülünk a nővéremmel, és hol ő olvas föl, hol én (inkább ő), és a sírástól időről időre megállunk, és úgy gyászoljuk Winnetou (?) szomorú sorsát.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Hat-hétévesen, úgy emlékszem, írtam egy füzetnyi verset, amit az iskolai élmények és Zalatnay Sarolta a kor színvonalához mérten gazdag képanyaggal rendelkező Cicciolina-könyve ihletett, de ez csak most, 2017-ben jelent meg könyv formában (A fényes rend). Hogy akkor voltak-e olvasóim, már nem tudom megmondani, ahogyan azt sem, hogy tényleg azokban az években írtam-e a füzetbe vagy pedig később.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Witold Gombrowicz Ferdydurke című regénye, amely képes a forma iránti tiszteletlenség nyelvén beszélni a formáról és a forma mindent meghatározó jellegéről, mindezt olyan humorral, hogy hirtelenjében be se tudom fejezni a mondatot.
