Az író és fordító közötti kapcsolatba nagyon ritkán kaphat betekintést egy olvasó, hiszen vagy egymástól függetlenül dolgoznak, vagy személyes konzultációk alapján beszélik meg a nézeteiket és kérdéseiket az adott könyvvel kapcsolatban. Viszont most egy igen exkluzív beszélgetésbe kaphatunk betekintést, amelyben Nádas Péter kérdezte Péter Tóth svéd fordítóját, aki Daniel Gustafssonnal közösen idén fordították le a Rémtörténetek című regényt. A könyv 2022-ben a hét könyve volt nálunk, sőt abban az évben a legjobb könyvek listánkra is felkerült. A szerzővel interjúban is beszélgettünk a megjelenést követően.
A kötet február 5-én jelent meg Skräckhistorier címen Svédországban, nem sokkal később pedig egy kötetbemutató alkalmával a szerző és a két fordító beszélgetett a könyvről Göteborgban. Most ennek a beszélgetésnek olvashatjuk egy kivonatát, amelyben Nádas Péter kérdéseire válaszol Tóth Péter. Így például olyan fordítói műhelytitkokba kaphatunk betekintést, hogy miként lehet magyar káromkodásokat svédre fordítani, milyen egy igazán jó fordító és hogy mennyire fontos a dinamika egy regény esetében.
Andrés Stooppendaalnak a Boras Tidingben a fordítók dicséretével kell kezdenie recenzióját. Aminek én roppant módon örültem. Egy ilyen rendkívül nehéz regényszöveg átöltöztetése svéd nyelvi viseletbe, írja, imponáló teljesítmény, s ezért Péter Tóth és Daniel Gustafsson munkája minden dícséretet megérdemel. Engem azért konkrétabban is érdekelne, hogy miként dolgozik össze két fordító. Miként osztják meg egymás között a munkát, s főként miként egyesítik, egységesítik, hozzák azonos stiláris és ritmikai szintre. Ennek a folymatnak vagy összeműködésnek minden kis részlete érdekel. Mintha azt kérdezném, hogyan szedtetek szét és hogyan raktatok össze.
Mivel a könyv nincs fejezetekre osztva, egyszerűen (és talán kissé brutálisan) 50 oldalas szakaszokra osztottuk a szöveget.
Én kezdtem, Daniel folytatta, stb. Biztos lehetett volna finomabban kezelni a dolgot, és csak ott váltani, ahol új fordulat vagy új hangvétel következik a szövegben, de így biztosak lehettünk benne, hogy egyenlően osztjuk el a munkát.
Az eredeti terv szerint párhuzamosan dolgoztunk volna, de erre végül (egyéb elkötelezettségek és sajnálatos csúszások miatt) kevés lehetőségünk volt. Mikor a Világló részletekkel dolgoztunk, többször volt alkalmunk együtt átnézni, megvitatni a szöveget. Most főleg telefonon egyeztettünk és beszéltünk meg fontosabb kérdéseket.
Legfőképp a “vidéki” (de nem kifejezetten dialektális) nyelvezet okozott gondot, mivel annak nincs kézenfekvő svéd megfelelője, meg természetesen a szitkok és káromkodások (erről többet a következő kérdés alatt).
Biztos annak is jelentősége volt, hogy már ismertük egymás stílusát, gondolkodását, de legfőképp jó olvasóknak kellett lennünk, és igyekeznünk követni az eredeti szöveg ritmusát.
Az összehangolásban természetesen sokat segített a szerkesztőnk is, Erik Sidenbladh. Maga a “szerkesztési fázis” különösen fontos volt ebben az esetben, és valószínűleg hosszabb is a szokásosnál, mivel többször újraolvastunk, visszatértünk bizonyos részletekhez. Kevés kérdés volt, amiben eltérően vélekedtünk, és azokat végül itt kellett megoldanunk. Igaz, a végeredménnyel elégedett lettem, mégis be kell valljam, megkönnyebbülés volt számomra, hogy a kritikák alapján nemigen tűnik fel az olvasónak, hogy a szöveget gyakorlatilag felváltva fordítottuk.
A falu lesz az elbeszélés alanya és tárgya, a falu lesz maga az elbeszélés: a történet szinte roskadozik a karakterek természetének és temperamentumának megfelelő szitkok, káromkodások, obszcén fordulatok súlya alatt, írja Emi-Simone Zawall a Svenska Dagbladet-ben, majd így folytatja: El tudom képzelni, a két fordító, Péter Tóth és Daniel Gustafsson milyen élvezettel dagonyázott ebben a közegben. Egy ilyen mondattól a szerzőnek megint csak dagad a melle. Mert a recenses szavai azt jelentik, hogy szövegének húzása, intenzitása, dinamikája van. Az obszcenitások és káromkodások szempontjából érdekel, hogy ti ketten, honnan szedtétek az erre vonatkozó svéd szókincseteket, s egyáltalán, a magyar káromkodások rendszere, kényszere vajon azonos-e a svéd káromkodások rendszerével. A saját nyelvi tapasztalataim alapján ez nyelvenként változik.
A magyar nyelvben sokkal árnyaltabbak a szitkok és káromkodások, mint a svédben.
A svéd káromkodások egyébként főképp az ördögre és a pokolra összpontosulnak, és igaz, hogy a nemi jellegű szitkok is több teret nyertek, de még mindig gyakran extrémnek vagy akár egzotikusnak hatnak a svédben. Ezen sajnos változtatni nem tudtunk, és természetesen vannak olyan árnyalatok, amiket nem sikerült megtartani a svéd szövegben. Ez érdekes módon még inkább az enyhe, mint a durva szitkokra vonatkozik: mit nem adtam volna, ha “az anyja büdös oltári hétszentségét” sikerült volna a svéd nyelvbe átültetni, nemcsak a szó szerinti jelentésével, hanem a hangulatával együtt. Egyszóval nagyjából hűek maradtunk a svéd káromkodások világához, de igyekeztünk variálni és talán tágítani is, amennyire tudtuk. Próbáltunk arra ügyelni, hogy a káromkodások súlya, valőrje ne térjen el túlságosan az eredetitől, az olvasó szempontjából tekintve. Ha meg egy durvább káromkodást enyhítenünk kellett (hogy svédül ne hasson kifejezetten extrémnek vagy épp nevetségesnek), esetenként kicsit máshol durvítottunk.
Még mindig ugyanennél a témánál maradva. Érdekes, hogy nem csak a svéd recenzensek, hanem ezidáig valamennyi idegen nyelvű kiadás recenzenseit annyira leköti a káromkodás és a szitkozódás fenoménja, hogy teljességgel elkerüli a figyelmüket, hogy könyvnek ezen kívül is van még másik négy beszédmódja és nyelvi rétege (az arisztokrata és polgári hölgyek konverzációs módszere, amely a kényesebb témákat úgymond titkosítja; a tudományos-pszichológiai nyelvhasználat, amely az érzelmi és indulati késztetések szempontjából ítéli meg a beszélőt és a nyelvhasználatát; a protestáns teológián csiszolt egyházi beszédmód; a katolikus teológián csiszolt egyházi beszédmód) és főleg ezeknek a nyelvi rétegeknek és szinteknek a találkozása, az egymásba való lefordíthatóságuk nehézsége. Azaz a különböző nyelvi szinteken egymással beszélők megértési gondjai. A szerzőt ugyanis leginkább a különböző beszédmódok békés vagy békétlen találkozása érdekelte. Magyarán az érdekel, hogy ezekkel a szintekkel és szintváltásokkal mit tettetek.
Itt újból hangsúlyoznom kell a meggyőződésemet, hogy a fordító legfőbb feladata jó olvasónak lenni. Mivel az eredeti szövegben világos volt a nyelvi szintek közti különbség, ezt mondhatni ösztönösen követnünk kellett (de természetesen tudatában is voltunk a jelentőségének).
Annyira összefüggnek a szereplők személyével, személyiségével, hogy nem is lehetne kikerülni.
Be kell vallanom, nemigen gondoltam konkrétan a katolikus vagy protestáns teológia jelentőségére, de a Tölösy és Jónás atya közti nyelvi, sőt alkati különbség mindig világos volt számomra.
Persze sokat olvasunk svédül, Daniel is, én is, és ezen felül is sokféle nyelvi tapasztalattal rendelkezünk, aminek biztos van jelentősége, mikor akár számunkra bizonyos mértékben idegen vagy ismeretlen nyelvi stílust kell eltalálnunk.
Az eredményt ugyan Katarina Wikars a Sveriges Rádiónak írt recenziójából látom, miszerint a könyv nyelve mint a megáradt folyó sodorja őt magával, s még a nyárfák is beszélnek. Holott a könyv világa annyira ellenére van, hogy nem akarja olvasni. Ami megint azt jelenti, hogy a fordítók munkájának intenzitása nem lohad, koncentrációjuk egyenletes. Ami a szerző szempontjából nagyszerű. Kérdésem az, milyen a jó szöveg. Ha intenzitása változó, alkalmat ad a megpihenésre is, maga is pihen, s akkor a saját koncentrációjának intenzitására bízza az olvasót. Vagy fordítva. Nem engedhet az intenzitás erejéből, hanem az olvasó koncentrációs készségére és képességére kell inkább ügyelni, hol engednie, hol megfeszíteni.
Ez egy roppant érdekes és nehéz kérdés, amire csak nagyon szubjektíven tudok válaszolni. Az az érzésem, ez inkább az író, mint a fordító szakértelméhez tartozik. De talán az intenzitás változásaitól függetlenül is kell legyen sodrása a szövegnek, hogy akár feszülten, akár nem, de megtartsa az olvasó figyelmét, érdeklődését. Ez lehet akár rejtett vagy vízszint alatti áramlás is.
A Rémtörténetek esetében olyan érzése van az olvasónak, mintha egy adott pont után egyre sűrűsödne a légkör, és mindennel együtt, ami történik, egyre meredekebben ereszkedne minden a mélybe.
Itt talán nem is az intenzitásról van szó, hanem a tempóról, hiszen a könyv olvasása bizonyos értelemben elejétől végéig intenzív élmény.
Fotó: Valuska Gábor
