Az arkansasi Little Rockban egy csapat fiú ült be a moziba az aktuális westernre, amiben a kor szokásainak megfelelően a hős cowboyok és katonák ellátták a gonosz indiánok baját. A srácok őslakosok voltak, a szüleik a közeli olajfúrótornyoknál dolgoztak, de jött velük a fehér barátjuk, Dee Brown is. A film után Brown megkérdezte az egyik krík/maszkagí fiút, mit szól a filmbeli indiánokhoz, mire azt a választ kapta “á, ezek nem igazi indiánok”. Brown nem értette, miért ábrázolják olyan gyakran gonosztevőként az őslakosokat, ezért olvasni és kutatni kezdett, aminek nyomán
a kor uralkodó narratívájától eltérő történet bontakozott ki előtte.
Mire Brown 1970-ben megjelentette a Wounded Knee-nél temessétek el a szívem című könyvét, már megírt számos, jobbára az amerikai vadnyugatról szóló tényirodalmi kötetet és regényt. Az illinois-i egyetemen dolgozott történész és könyvtáros végzettséggel, azt pedig, hogy mennyire empatikus és képes elrugaszkodni a bevett szempontoktól, az is jelezte, hogy a hatvanas évek feminista hulláma előtt, már 1958-ben kiadta The Gentle Tamers: Women of the Old Wild West című könyvét, amiben a vadnyugat elfeledett, de nagyon is aktív formálóinak, a nőknek állított emléket. (Betty Friedan A nőiesség kultusza című, forradalmi hatású szociológiai munkája csak 1963-ban jelent meg. Itt beleolvashatsz.)
Dee Brown (1908-2002)
A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem a korban megdöbbentően újszerű és friss fordulattal élt: visszaemlékezésekre, naplókra, szerződésekre, a katonaság és az állam tisztviselőinek feljegyzéseire, jelentéseire támaszkodva tényszerűen, de az őslakosok nézőpontjából mesélte el a vadnyugat három meghatározó évtizedét, az amerikai polgárháborútól a dél-dakotai Wounded Knee pataknál történt mészárlásig, amikor a katonák mintegy 300 lakota férfi, nő és gyerek meggyilkolásával pontot tettek a 19. századi őslakos ellenállás történetére.
Mintegy száz évvel később a könyv az indián polgárjogi mozgalmak kellős közepébe robbant - és hatott is rá. 1973-ban mintegy 200 oglala lakota fiatal és őslakos aktivista 71 napra fegyveresen elfoglalta a Pine Ridge rezervátum területén található Wounded Knee-t, amiből időközben statisztikai település lett. Kritizálták, hogy az amerikai kormányok nem tartották be az őslakosokkal kötött megállapodásokat, és a méltányos és egyenlő bánásmód jegyében új tárgyalásokat követeltek. (A tiltakozók egyik vezetője az az oglala lakota Russel Means volt, aki Csingacsgukot alakította Az utolsó mohikán 1992-es feldolgozásában.) Részben az indiánok filmes ábrázolására, részben viszont az éppen zajló Wounded Knee-i ellenállásra hivatkozva utasította el Marlon Brando a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart A keresztapáért, és küldte maga helyett a gálára az apacs polgárjogi aktivista Sasheen Littlefeathert:
Brown könyve hatalmas siker lett, és a Száll a kakukk fészkére mellett ezt tartják a másik kötetnek, ami hozzájárult, hogy a nem-őslakos olvasók megértsék az őslakosok követeléseit, amiknek Brown történelmi hátteret adott. Számos kritikus nem hitte el, hogy a könyvet nem őslakos írta, és hogy Brown fehér ember, mivel a könyv nézőpontja annyira hiteles volt. A sikerhez hozzájárult a szerencsés időzítés is, az amerikai történelemben az ellenkultúra képviselői, a hippik voltak az elsők, akik nagy számban kezdték fel- és elismerni az őslakos kultúra értékeit, például a fehér-európaihoz képest gyökeresen más kapcsolatukat a természettel.
A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem bevezetőjében a felütés, a Kolombusz-féle első találkozás a fehér emberrel nagy vonalakban tulajdonképpen megjósolja a későbbi Egyesült Államokban élő népek kapcsolatát a fehér hódítókkal, a keletről egyre ömlő telepesekkel, az aranyásókkal, a hadsereggel és a kormányokkal: kizsákmányolás, újra és újra megszegett szerződések, népirtás és természetpusztítás. Brown egy 1971-es interjúban azt mondta a New York Postnak, hogy kutatásai során a legjobban az lepte meg, hogy az indiánok újra meg újra hittek a fehér embernek:
“Mintha nem tudták volna elhinni, hogy valaki hazudhat.”
A könyv 19 fejezetben meséli el az egyes népek történetét az 1860-90 közti időszakban, azaz a vadnyugat hőskorában. Brown tárgyilagosan, de érzékletesen ír, vérbeli történetmondó. A vaskos kötet így jó ritmusban olvastatja magát, legyen szó az itthon alig ismert epizódoktól a Tommy Orange Sehonnaijában is szereplő arapahó-csejen (vagy sájen) tragédián át a legendás hunkpapa lakota főnök, Ülő Bika harcos, majd kitartó politikai ellenállásának történetéig. Ülő Bika mai szemmel is elismerésre méltó húzása volt, hogy amikor felismerte a nyilvánosság erejét, hírességként újságírókat fogadott a rezervátumban, és Buffalo Bill-lel turnézott az Államokban és Kanadában - haláláig szálka maradt a kormányzat szemében.
A fejezetek elején Brown egy-egy rövid listával kontextusba és perspektívába is helyezi az évet, hol járunk éppen a fehér történelemben: Edison bemutatja első szabadalmát, megrendezik az impresszionisták első kiállítását, elkészül a párizsi Eiffel-torony vagy bemutatják Ibsen Babaházát - miközben navahók/dinék tömegei halnak éhen egy kietlen völgybe terelve, a kajovák és a komancsok a féktelen bölényvadászat ellen küzdenek, a nyomorgó lakoták pedig elkezdik járni kétségbeesett szellemtáncukat, amitől az ősök szellemeinek visszatérését és a fehérek eltakarodását remélik.
Bölénykoponyák várnak ipari felhasználásra Detroit határában (1892)
A siker mellett a kötetet több tudós kritizálta a hiányos forrásmegjelölésért, valamint azért is, hogy nem elég kiegyensúlyozott, és a kormányzati-indián kapcsolatokhoz kötődve nem mutatja be, hogy adott pillanatban még mivel kellett boldogulnia a szövetségi kormánynak. Felrótták azt is, hogy revizionista, azaz azt az alcímben is vállalt (A Vadnyugat története indián szemmel) pozíciót, hogy az eurocentrikus olvasat helyett a másik oldalról is értelmezi a történteket. A kritikák ellenére a könyv több mint egy évig bestseller volt, az elmúlt 40 évben újabb kiadásokat ért meg, több mint négymillió példányban kelt el. Az HBO az utolsó két fejezet és a szanti/dakota Charles Eastman, az első nyugati végzettségű őslakos orvos élete alapján (Eastman látta el a Wounded Knee-mészárlás túlélőit) készítette el az azonos című feldolgozást:
A könyvet 17 nyelvre lefordították, köztük magyarra. Sőt, először 1973-ban jelent meg itthon, Tandori Dezső fordításában. A bővített és javított kiadást (a 15. és 16. fejezetet Weisenmayer Teodóra ültette át magyarra) 2011-ben adták ki, a mostani pedig nem sokkal a PIM tavalyi indiánozós kiállítása és antológiája után érkezett.
A Magyarországon is népszerű indiánromantikán és a hazai ellenkultúra részévé váló indiánozáson túl persze kérdés, hogy az időbeli és földrajzi távolságok tükrében mi indokol három kiadást, illetve aktuálissá teszi-e bármi most itthon Brown könyvét. A válasz viszont egyértelmű igen - főleg az elmúlt másfél hónap után. Az indián történet ugyanis nem amerikai történet, hanem emberi történet, ahogy a roma és zsidó holokauszt, az örmény népirtás vagy a vörös khmer terrorja - és nagyon észnél kell lennünk, hogy meg ne ismételjük őket, mert nem szörnyetegek követték el, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Ha nem is az aktív gyilkolással, de végső soron támogató érdektelenséggel, beletörődéssel, pláne helyesléssel.
A pszichológusok egyértelműen meghatározzák a bántalmazó, azaz agresszor gondolkodás három alapvetését, ezek
a jogosultságtudat, a birtoklási vágy és a mások felett gyakorolt hatalom.
Brown könyve azt is nagyon világosan illusztrálja, hogy ez az attitűd hogyan tud megjelenni a politikában, a kormányzat döntéseiben és általa a végrehajtó személyek viselkedésében - illetve a mindenkori propagandát is meghatározó narratívaképzésben.
Az 1830-as években az öt nagy dél-keleti népet előbb táborokba zárták, aztán a Mississippitől nyugatra hajtották őket (ez volt a Könnyek útja, amibe ezrek haltak bele). Csakhogy 1848-ban aranyat találtak Kaliforniában, így kellett egy ideológia, amire hivatkozva megindokolhatták a szerződésekben foglalt “örök indián határ” újabb és újabb megsértését, és az őslakos népek egyre terméketlenebb földekre űzését.
A “Manifest Destiny” lenyűgözően egyesítette magában a jogosultságtudatot a birtoklási vággyal és a hatalomgyakorlással. Az először John O’Sullivan újságcikkében felbukkanó “nyilvánvaló elrendeltetés” lényege, hogy “a Gondviselés világosan elrendelte az amerikaiaknak az egész észak-amerikai földrész meghódítását” (30.o.). Része volt ennek, hogy mivel a fehéreké az uralkodó faj, ezért ők felelősek az indiánokért is, és menedzselniük kell az őslakosok földjét, erdőit, ásványkincseit is. A Sors-manifesztum valahol a John Locke-féle “azé a föld, aki megműveli”-filozófia kevésbé kifinomult változata, és sikerrel, igazi kenetteljes cinizmussal alkalmazták az őslakosok elleni agresszió indoklására.
Wounded Knee 1890. A mészárlás után hóvihar kerekedett, ezért a túlélőket a Pine Ridge-i kormányhivatalhoz szállították. A holtak márnapra a fagyban "groteszk alakzatokká" merevedtek.
Bár a könyv Wounded Knee-vel zárul, az észak-amerikai indián történetnek nincs vége, amit az a sokk is tükrözött, ahogy a kanadai társadalom mellett a fél világ rácsodálkozott tavaly, hogy az erőszakos asszimilációs céllal működtetett kanadai bentlakásos iskolák temetőiből százával kerültek elő a gyerekmaradványok (ezekről az iskolákról magyarul Németh Tibor Gyarmatosítás és kiengesztelődés című könyvében olvashatsz részletesen) - ezért a pápa éppen pénteken kért bocsánatot az őslakosoktól. A helyzet az Államokban sem volt jobb, a fizikai népirtást a kulturális népirtás kísérte és követte:
állami erőfeszítések az indián mint identitás és kultúra felszámolására.
Az amerikai társadalom zöme számára az őslakosok a múlt mementóivá váltak, eltűntek (‘vanishing indian’), arról pedig az amerikai iskolákban ma sem esik túl sok szó, hogy ki és hogyan tüntette el őket. Ezt a hiányt pótolta Brown könyve - angolul olvasók pedig ma már őslakos akadémikusok tolmácsolásában is megismerkedhetnek az Egyesült Államok indiánokkal közös történetével, a Magyarországon is kutató, mohawk Scott Manning Stevens a kollégáival például kifejezetten iskolai használatra írt könyvet a témában.
A Brown fiatalkorában uralkodó vérszomjas, gonosz indián képét mára felváltotta a mélyszegénységben élő, lusta, alkoholista indián képe, aki nem akar dolgozni, csak a segélyt követeli és képtelen beilleszkedni a társadalomba. Eközben, a nagyon is valóságos gondok mellett, a városi indiánok körében és a rezervátumokban is egyre erősödő közösségi és kulturális reneszánsz tanúi lehetünk. Kellene Brown könyvének egy itthon is olvasható folytatás, ami hasonló sikerrel magyarázza el a kulturális népirtás/elnyomás, az öröklődő traumatizáltság és a szocializációs folyamatok törvényszerű következményeit. És persze kellenek olvasók, akik nyitottak a narratívaváltó megközelítésekre.
