A pozitív diszkrimináció terméke vagyok. Olyan világból jövök (határmenti falu, cigány és nemcigány lakosság), ahonnét ma már hírvivők sem, vagy alig érkeznek, mert Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a mobilitás. A jelentős egyetemeken kimutathatatlan az alulról jöttek aránya, a mai végeken élők képzettsége messze alatta marad a nagyapáik és apáik, az én korosztályomhoz tartozók képzettségének. „Ahová estél ott maradsz.” A más, netán jobb életre már születésedkor sincs esély. Az esélyegyenlőség, mint pozitív társadalomépítési elv, megszűnt létezni. Kasztosodás és bemerevedett társadalomstruktúra vesz körül, s mintha mindenki, köztük a döntéshozók is, elfogadnák ezt az állapotot. Holott ez nem állapot. Paloták és viskók, pöffeszkedő gazdagság és nyomor, az egyik oldalon minden (lehetőségben és pénzben is), a másik oldalon jószerével semmi, nem ezért akartuk a változást 1990-ben.
Tavaly jelent meg Háy János Mamikám című regénye (olvass bele ITT), amelynek elbeszélője egy vidéki, mélyszegénységben élő cigány nő. A könyvvel mi is sokat foglalkoztunk, év végi top50-es listánkra is felkerült. Kritikánkban felvetettük, hogy bár a regény izgalmas írói vállalkozás, nem mindegy, ki és hogyan jeleníti meg egy etnikai, vallási vagy akármilyen kisebbség szempontjait, főleg, ha maga a kisebbség kevés teret és lehetőséget kap arra, hogy a saját nézőpontjából és hangján mondja el a történetét. Háy Jánossal akkor interjút is készítettünk, aki amellett érvelt, hogy nem volt célja egy kisebbséget reprezentálni, egy írónak a szereplők, az ábrázolt sorsok igazságát kell képviselnie (ezek a kérdések a könyv margós bemutatóján is felmerültek, amiről ITT írtunk). Az utóbbi hetekben a Józsefváros Újságban bontakozott ki vita a Mamikámról, Kalla Éva véleménycikkére Háy János is reagált, később pedig Parászka Boróka is írt a könyvről. Most Márton Joci roma aktivista írását közöljük a regényről. (Háy János válasza ITT olvasható.) Fotó: Végh Dániel/ CEU
A Mamikám elbeszélője, a jánka, tipikus szereplője ennek az elhagyatott világnak. Az apa, aki cigányként a falu pékje lett még hisz egy jobb világban, de a halálával megszűnik ez a lehetőség a gyerekei számára. Marad az elhanyagoló anya, akivel nem alakulhat ki valódi kötődés. A világba való beleilleszkedés első lépése az a kötődés, ami gyerek és anya között létrejön. Az anya tenyere, mondhatjuk úgy, belesimogat a világba. A jánka számára ez nem adatik meg. A pozitív érzelmi minták helyett az apa halálát követően rögvest az agresszióval találkozik, és a szexualitással, amire még teljesen felkészületlen. Ezzel találkozik a nevelőapa, az intézeti alkalmazottak és később a nevelőszülők és a szomszédok részéről is. (Félreértés ne essék, nem minden felnőtt viselkedik így, nem minden mélyszegénységben élő embert vesz körül ilyen világ, ahogyan nem csak a mélyszegénységben élők szenvednek anyai szeretethiányban.) Olyan helyen él, amit nem érnek el a felügyeleti szervek. Nincs kihez forduljon, s persze nem is tudja, hogy lehetne, mert mindenkinek az a világ, a világ, amiben van, s ez a világ nincs becsatornázva oda, ahonnét óvás volna várható. Mint többször kifakad, hiába is mondaná, neki nem hinnének, mert ő cigány, de akkor sem hinnének, ha nemcigányként mondaná, mert
mindig annak van hitele, aki társadalmilag magasabb pozícióban van.
Hisz pontosan tudjuk, hogy csak jogilag van törvény előtti egyenlőség. És azt is tudjuk, hogy a családon belüli erőszak feltárásában iszonyatos hiányosságok vannak.
A jánka egyetlen kötődése a Mamikám, aki mintaként és szerethető anyaként is a példaképe. Ki akar törni abból a világból, amibe született, de felnőve azt kell tapasztalnia, hogy a kitörés ösvényeit örökösen elállja valami, a társadalmi korlátok, a többségi társadalom nemtörődömsége, ellenségessége, vagy csak a férje (nem cigány), aki naplopó és koloncként lóg a nyakán, vagy a szeretője (nem cigány), aki csak kihasználja, holott ő szeretésre, szerelemre vágyik. Hiányzó érzelmi talapzat, hiányzó képzettség, diszkrimináció és családi alávatettség, körülírtuk a lehetetlent, hogy megint Pilinszkyt idézzem, neki innét kell elrugaszkodnia, és ő megpróbálkozik a lehetetlennel.
Az utóbbi hetekben heves vita alakult ki Háy János tavaly ősszel megjelent regénye, a Mamikám körül (kritikánk ITT, interjúnk ITT, a könyv bemutatójáról pedig ITT írtunk). A Józsefváros Újságba Kalla Éva írt véleménycikket a könyvről, később Parászka Boróka is csatlakozott a vitához. A Könyves Magazinon Márton Joci roma aktivista írását közöltük a témáról, most Háy János válaszlevelét adjuk közre. 
Az egyetlen érzelmi biztonság számára a Mamika, s amíg ő van, megszelídül számára a világ, s amikor elveszíti végérvényesen bebizonyosul, hogy nincs kiút. A Mamika volt az első és egyetlen biztonság, amit életében megtapasztalhatott, az első minta, amivel érzelmileg azonosulni tudott, s ez a biztonság, ez a minta megszűnt. A könyvben valójában itt történik meg a tragédia. Az, hogy a Mamika halálát a nyakába akarják varrni, logikusan következik abból, amilyen társadalmi helye volt, amely helyen csak a Mamika tudott módosítani. A haláleset felszítja a környezetében az ellenséges és előítéletes hangokat, amit végül a naplopó férj, mint szócső megismétel. Ez az a pont, ahol megtörténik a végső összeomlás. A rendőrségen még tudja tartani magát, a vádakat utánakiabáló parasztokkal szemben még tudja tartani magát, de az, hogy a saját férje olvassa a szemére a vádat, ez már sok volt és megtörténik az, amit nem akart volna soha megtenni, mert volt tapasztalata, hogy milyen intézetben lenni, mégis megtörténik, az elkerülni akart sors lesz a sorsszerűség.
"A Mamikám olyan nézőpontot kínál, amely nemcsak Háy János prózájában új, hanem a kortárs magyar irodalomban is realatíve egyedinek számít. A könyv egy olyan témát és narratívát nyit meg, amellyel ritkán találkozni a hazai kulturális térben, miközben társadalmi szinten nagyon is meghatározó" - írtuk a Mamikám recenziójában, amikor a hét könyvévé választottuk. Most itt az alkalom, hogy beleolvass a könyvbe!
A jánka élete számomra a legtragikusabb sorsok egyike, azoknak az embereknek a hangja, akik képtelenek kitörni abból a bugyorból, amibe születtek, akiknek az életéről sokszor csak akkor hallunk, amikor családon belüli erőszakról ír a sajtó. Sokan, akik nem olvasták a könyvet, csak kommenteket látnak, nem tudják, hogy valójában erre a valóságra épül a regény világa, és ezt a valóságot kétségbevonni, a társadalmi gond elfedését jelenti. Ennek a regényvilágnak két nagyon szerethető főhőse van a jánka, aki egyben elbeszélő is, és a Mamika. Két szeretetre vágyó ember, akik egymásban otthonra találnak. Olyan érzelmi történés épül fel, amit oly sokan átélünk, akik szeretetdeficitből akarnak kikapaszkodni. Ez az a folyamat, amihez a legkönnyebb az olvasónak érzelmileg csatlakozni és érintetté válni akkor is, ha a szociológiai háttér nem közvetlen tapasztalat, netán idegenség.
Nem tudom, hány jánka szaladgál még kislányként az elfeledett falvak utcáin, hányan nőttek fel és vesztették el a hitüket, hogy képesek a gyerekeiknek nagyobb szeretetet és jobb minőségű életet biztosítani, nem tudom mennyi közülük a cigány és mennyi a nemcigány, de vétek várni a cselekvéssel, hogy akinek még lehet, legyen jobb élete.
Van egyéni és közösségi felelősségünk is, cigányoknak és nemcigányoknak, de ez a szándék társadalmi erő híján nem tud megvalósulni.
A társadalmi erőnek és akaratnak sokhelyen, de főleg az oktatásban kell megjelennie, mert ez az egyetlen csatorna, ami még jószerével mindenkit el tud érni az országban. Minőségi és célirányos oktatás kell minden eldugott szegletbe, mondom, akkor is, ha ezt valaki demagógiának tekinti, mert ránk fog ömleni a nemtörődömségünk sara. Úgy hiszem, mindenki azt szeretné, ha kevesebb jánka és több Mamika lenne körülöttünk, ha minden jánkából lehetne mamika.
