Azon a vidéken, ahol Anequs és a népe él, már régen nem láttak sárkányt. Aztán egy napon a 15 éves lány előtt felbukkan egy vad példány és rábízza az utódját. A kis sárkány és Anequs között pedig életre szóló kapocs születik.
A (fiktív) masquisit nép túlélte a gyarmatosítás hatásainak első hullámait, a vérengzéseket, a betegségeket, és kitart az erőforrásokat felemésztő iparosodás idején is, ám a kis sárkány érkezésével új fenyegetéssel kell szembenéznie.
A regényben ánglisként emlegetett hódítók ugyanis szigorúan szabályozzák, kinek lehet sárkánya, és Anequs választásra kényszerül: vagy elmegy a fehérek sárkánylovas akadémiájára, hogy megtanulja formázni a sárkány leheletét, vagy az ánglisok elpusztítják az állatot. Az iskolában aztán azzal szembesül, hogy még akik nem is ellenzik nyíltan, hogy sárkánylovas legyen belőle, azok is jobbnak látják őt „civilizálni” a 19. század második feléből származó irányelv szellemében:
„Öld meg az indiánt, mentsd az embert”.
Moniquill Blackgoose alternatív történelmi fantasyjében (itt beleolvashatsz) a vikingek hódították meg Európát, a Római Birodalom és a kereszténység nem történt meg, az 1840-es évek Amerikájában pedig (még) nincsenek telepesek a Mississippitől nyugatra.
A Sárkánylehelet egyszerre beszél kulturális találkozásokról és ütközésekről, barátságról és szerelemről, rasszizmusról és szexizmusról, a történetek és a tánc erejéről egy olyan univerzumban, ahol a sárkányok lehelete formálja az anyagot és a világot. A regény ifjúsági kategóriában a legjelentősebb fantasztikus irodalmi elismeréseket, az Andre Norton Nebula-díjat és a Lodestar-díjat is elnyerte. A szerzőt e-mailben kérdezhettük.
Hogyan jelennek meg a sárkányok az észak-amerikai keleti-parti népek hagyományában? Ezek miben hasonlítanak és miben térnek el az olyan, európai sárkányoktól, mint amilyennek például Tolkiennél vagy a Trónok harca világában látjuk őket?
Sárkányok és sárkányszerű lények az északkeleti erdőségek és a Nagy-Tavak vidékének kultúráiban
a Piasa-madár, a szarvas kígyó és a víz alatti párduc
– ezek mindegyikét belevettem abba, ahogyan a regényben a sárkányokat ábrázoltam mint mesés/fantasztikus/spirituális/idegen teremtményeket. A hagyományokban ezek a lények általában a vízzel és a vízben rejlő veszéllyel kapcsolatosak, megfullasztják és megeszik az embereket. A hősök gyakran okosan, fortélyosan szállnak szembe velük, hogy kincseket szerezhessenek (például rezet, ami nagyon hasznos fém).
A sárkányok az európai hagyományokban különbözőek: lehetnek öntudatosak, értelmesek vagy állatszerűek, gonoszak vagy jók. Tolkien sárkányai emberhez hasonló (vagy még nagyobb) intelligenciával rendelkeznek, és nagybetűs Gonoszak az adott világ kozmológiájában. Martin sárkányai sokkal inkább állatszerűek, hasonlóan az én sárkányaimhoz. Hátasok, és egyben társadalmi, illetve politikai hatalom forrásai is azok számára, akik elég szerencsések és jó képességűek ahhoz, hogy meg tudják lovagolni őket.
Olyan alternatív történelmi regényt írt, amiben a Római Birodalom nem történt meg, hanem a vikingek hódították meg Európát. Miért döntött úgy, hogy kihagyja a kereszténységet?
Őszintén szólva egyszerűen nem akartam foglalkozni vele. A kulturális népirtással, amit a keresztények világszerte elkövettek az őslakosok ellen, azzal, hogy sok őslakosnak milyen bonyolult a viszonya a saját vagy a rokonai kereszténységével. Ezt a témát egyszerre találom unalmasnak és fájdalmasnak, és nem akartam feldolgozni a regény univerzumában.
A regény fontos eleme a sárkányok hasznosítása a természettudományokban, az iparban, a termelésben. Az ánglis tudományt viszont ön az őslakos tánccal is összekapcsolja a könyvben. Hogyan jött az ötlet, hogy egymáshoz köti ezt a két, látszólag ellentétes dolgot?
Szerintem a tudomány és a művészet nem ellentétes egymással. A művészi kifejezés az egyik alapvető viselkedésünk, ami emberré tesz minket. Nem hiszem, hogy bármilyen témát igazán meg lehetne érteni vagy be lehetne építeni az emberi életbe a művészet bevonása nélkül.
Az őslakos kultúrákban a tánc az információ kódolásának eszköze:
történeteket mesél, tiszteleg a történelem előtt, tanít a szellemek világáról és a túlvilágról.
Természetesnek tűnt számomra, hogy a tánc az a médium, amelyet az őslakos sárkánylovasok használnak az információk kódolására, illetve közvetítésére a sárkányaik felé és a sárkányaikkal.
A regényben egész fejezeteket kapnak szereplők, hogy elmeséljenek egy mítoszt, egy hagyomány eredetét, egy történetet. Ön számára a közösségben mi a történetmesélés szerepe?
A történetmesélés az egyik olyan művészi megnyilvánulás, amely emberré teszi az embert; valószínűleg ez a legegyedibb az emberi viselkedések közül.
A történetekből sokat megtudhatunk egy kultúra világképéről, attitűdjeiről, eszményeiről, értékeiről,
hogy kik a hőseik és a gonosztevőik, hogyan viszonyulnak a természeti világhoz, hogyan látják, valamint oldják meg a konfliktusokat és a problémákat. A történeteknek ezt a tulajdonságát akartam felhasználni arra, hogy összehasonlítsam és szembeállítsam a különböző kultúrák viszonyulásait ebben az univerzumban, hogy bemutassam, hogyan látják magukat és másokat.
A regénybeli akadémiára két őslakos fiatal jár: a főhős Anequs nagyon talpraesett, önazonos, következetesen ellenáll az asszimilációs törekvésnek. Theod alakjában mintha a Carlisle-típusú bentlakásos iskolák diákjait és a családjuktól elvett gyerekgenerációkat idézné meg, akiket megfosztottak az identitásuktól, a kultúrájuktól. Mit jelentenek önnek ezek a szereplők? Milyen utak nyílnak meg előttük a regényben?
Anequs mélyen beépült a saját kultúrájába. Elég szerencsés volt ahhoz, hogy nagymértékben védve maradjon a gyarmatosítók ítéleteitől, és attól, ahogy kitartóan hangsúlyozzák, hogy a népe és az ő életmódja rossz és alacsonyabb rendű.
Durva ébresztő számára, hogy a gyarmatosítók körében mennyire általános vele és a kultúrájával kapcsolatban a félreértés és a tévedés, majd ezek terjesztése.
Theod a kulturális eltörlés áldozata: úgy nőtt fel, hogy azt mondták neki, valami alapvetően nincs rendben az őseivel és ennek következtében vele sem. Sok ilyen káros üzenetet épített be a személyiségébe. Anequs és a népe viszont megtaníthatja Theodnak az őslakosok életének valóságát, hogy segítsenek neki begyógyítani az asszimiláció és az eltörlés okozta sebeket.
Az éretten gondolkodó, de az ánglisok világát nem ismerő Anequs folyton küzd azzal, hogy gyerekként kezelik, miközben a saját népe szemében már nő. A regény középpontjában is egy kulturális ütközés áll: két attitűdöt, a világhoz való két viszonyulást látunk. Ön szerint feloldhatóak ezek az ellentétek? Lehet közös nevezőt találni? El lehet érni, hogy ne a konfliktus, hanem inkább a párbeszéd irányába terelődjenek ezek a találkozások?
Ez a kérdés már spoileres a tervezett folytatásokra nézve, hiszen a kulturális konfliktus, az együttélés és a szintézis témája a tervezett trilógia velejét adja. Nem hiszem, hogy a „feloldás” kifejezés alkalmazható kultúrák esetén.
A nézetkülönbség olyasvalami, amivel minden generáció küzdött és küzdeni fog.
Igen, lehet találni némi közös alapot, és igen, e konfliktusok kezelésének a párbeszéd és a kultúraközi kommunikáció lenne az ideális módja, ám az ellentétek gyakran a történelemben és a fikcióban is erőszakba torkollnak. Ebben a történetben a dolgok sokkal rosszabbra fordulnak, mielőtt javulna a helyzet.
Az előző kérdéshez hozzátartozik, hogy ön Ousamequin Massasoit egyenes ági leszármazottja. Ő a Wampanoag-konföderáció vezetője volt a 16-17. század fordulóján, és szövetséget kötött a Plymouth-kolónia vezetőivel. Ennek is köszönhető, hogy a puritánok túlélték az első teleket és az éhezést az Újvilágban. Mit jelent önnek az ő öröksége?
Ousamequin Massasoit a tizedik ükapám, az öröksége így számomra nagyon távoli. A mai Rhode Island és Massachusetts területének első gyarmatosítóival kötött megállapodást, és az élete során sikeresen megtartotta a békét – Fülöp király háborúja nem sokkal az ő halála után tört ki.
Az én személyes kapcsolatom az őseimmel közös kultúrával az anyám családjának köszönhető: a nagyszüleimnek, az anyámnak, a nagynénéimnek, a nagybátyáimnak és az idősebb unokatestvéreimnek.
Az Ousamequin óta eltelt tíz generáció mindegyikében voltak olyanok, akik figyeltek a kultúránk megőrzésére és túlélésére,
így a tanítás és a tanulás láncolata töretlen maradt.
Egy törzsi közösség részeként nőttem fel, és a kilencvenes évektől napjainkig jelen vagyok és részt veszek azokban a jogi csatározásokban, amelyeket az elismerésért vívunk a gyarmatosító kormánnyal és hatóságokkal (a Seaconke Wampanoag törzset hivatalosan nem ismeri el sem a szövetségi állam, sem lokálisan Rhode Island vagy Massachusetts – S.A.).
Néhány őslakos szerzőtől magyarul is olvashatunk (például Louise Erdrich, Tommy Orange, Sherman Alexie), de Magyarországon nem sokat tudunk az őslakos spekulatív irodalomról. Ön gyerekként már tudott őslakos szerzőtől olyan fantasyt vagy sci-fit olvasni, amiben az őslakos szereplők és kultúra van a középpontban – vagy ez inkább újabb fejlemény? Egyáltalán szerepeltek korábban őslakosok spekulatív könyvekben?
Gyerekként nem tudtam olyan sci-fi-ről vagy fantasyről, amit őslakos szerzők írtak – nem is létezett ilyen. Ha egyáltalán szerepeltettek őslakosokat, akkor kívülállók ábrázoltak minket, gyakran sértő módon: sztereotipizálva, egzotikusnak beállítva és elemien félreértve. Nagyon ajánlom a Reel Injun című dokumentumfilmet azoknak, akik többet szeretnének tudni az őslakosok ábrázolásának történetéről a tömegkultúrában.
A 2010-es évektől ugyanakkor elindult egy jelentős őslakos irodalmi hullám, amiben a spekulatív zsánerek is képviseltetik magukat. Pár példa:
Walking the Clouds: An Anthology of Indigenous Science Fiction (szerk. Grace L. Dillon; 2012)
Love Beyond Body, Space, and Time: An Indigenous LGBT Sci-fi Anthology (szerk. Hope Nicholson; 2016)
Love After the End: An Anthology of Two-Spirit and Indigiqueer Speculative Fiction (szerk. Joshua Whitehead; 2019)
Louise Erdrich: Future Home of the Living God (2017)
Waubgeshig Rice: Moon of the Crusted Snow (2018)
Stephen Graham Jones: The Only Good Indians (2020)
Cherie Dimaline: The Marrow Thieves (2017), Hunting by Stars (2021), Empire of Wild (2019)
Darcie Littlebadger: Elatsoe and A Snake Falls to Earth (2021)
Rebecca Roanhorse: Trail of Lightning (2018); Storm of Locusts (2019)
Olyan SOK kiváló spekulatív fikció jelent meg őslakos szerzőktől az elmúlt tíz évben, és nagyon örülök, hogy része lehetek ennek a hullámnak! Nekem gyerekként nem adatott meg ez a fajta irodalom, bárcsak találkozhattam volna vele. De boldoggá tesz, hogy a jövő generációi számára már elérhetőek lesznek a történeteink, a hangunk, hogy rabul ejtse és inspirálja őket.
