Colorado, 1864. Star túlélte a Sand Creek-i mészárlást. A Fort Marion börtönébe viszik, és arra kényszerítik, hogy angolul tanuljon és keresztény módra imádkozzon. Egy nemzedékkel később Star fiának, Charlesnak a Carlisle Indián Iskolába kell járnia. Az intézmény célja, hogy eltörölje az őshonos történelmet, kultúrát és identitást. Charles akaratát viszont nem tudják megtörni a kíméletlen bánásmóddal, és diáktársával, Opal Violával a közös jövőjüket tervezgetik.
Oakland, 2018. Opal Viola Victoria Medvepajzs azért küzd, hogy összetartsa családját a lövöldözés után, ami majdnem az unokaöccse, Orvil életébe került. Attól a pillanattól, hogy felébred a kórházi ágyban, Orvil kényszeresen iskolai lövöldözésekre keres rá a YouTube-on. Emellett függővé válik a fizikai traumáját enyhíteni hivatott, vényköteles gyógyszerektől. Kisebbik testvére, a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő Lony úgy próbálja feldolgozni a lövöldözés során látott vérengzést, hogy titokban vagdossa magát és véres rituálékat hajt végre, amelyektől azt reméli, hogy összekötik őt cheyenne örökségével.
Tommy Orange: Tévelygő csillagok (részlet)
Fordította Pék Zoltán
Előszó
Az indián civilizációban baptista vagyok, mert hiszek abban, hogy az indiánokat alá kell meríteni a mi civilizációnkba, és miután alámerítettük, addig lent tartani, amíg teljesen magukba nem szívják.
Richard Henry Pratt
Voltak gyerekek, és aztán voltak az indiánok gyerekei, merthogy ezeknek az amerikai földeknek a kegyetlen barbár szülöttei nem gyerekeket csináltak, hanem serkét, a serke pedig tetűt, legalábbis ezt mondta az az ember, akinek az volt a feladata, hogy a Sand Creeknél történt mészárlást úgy állítsa be, mintha bogarakat öltek volna, és aztán szinte napra pontosan négy év múlva ugyanúgy a Washita folyónál, ahol utána hétszáz indián lovat tereltek össze és lőttek fejbe.
Az efféle eseményeket csatának, majd később – néha – mészárlásnak nevezték Amerika leghosszabb háborújában. Több évig háborúztak az indiánokkal, mint amennyit nemzetként töltöttek. Háromszáztizenhármat. Miután az indián lakosokat legyilkolták és áttelepítették, szétkergették és összeterelték, hogy rezervátumokba dugják, és miután a vadon élő bölénypopulációt nagyjából harmincmillióról pár százra csökkentették azzal az elgondolással, hogy „Minden leölt bölény eggyel kevesebb indiánt jelent”, újabb kampányszlogent találtak ki az indiánproblémára:
„Öljük az indiánt, mentsük az embert.”
Amikor az indiánháborúk kezdtek kihűlni, a föld és a törzsi önállóság elrablása pedig bürokratikusan zajlott, eljöttek az indián gyerekekért, bentlakásos iskolába kényszerítették őket, ahol ha nem haltak bele abba, amit ők fogyasztásnak neveztek, noha rendszeresen éheztették őket; ha nem temették el őket kötelességekkel azzal, hogy betanították mezőgazdasági vagy ipari munkára, vagy szerződéses szolgaságra adták, nem temették el gyerektemetőben vagy jeltelen sírban, nem vesztek el az iskola és az otthon között, mert elszöktek, temetetlenül, fellelhetetlenül, örökre elveszve, vagy nem vesztek el száműzetés és menedék között, iskola, törzsi szülőföld, rezervátum és város között; ha túlélték a rendszeres verést és nemi erőszakot; ha életben maradtak, életet és családot és otthont alapítottak, akkor csak és kizárólag azért, mert az ilyen indián gyerekekkel többet cipeltettek, mint amit cipelniük szabadott volna.
De még a bentlakásos iskolák előtt, 1875-ben hetvenegy indián férfit és egy indián nőt hadifogságba ejtettek Oklahomában, és vonattal elvittek a floridai St. Augustine-ba, ahol börtönbe kerültek egy csillag alakú börtönvárban – egy csillagerődítményben. Ez volt a legrégebbi kőépítmény az országban, az első európai telep a majdani Egyesült Államok kontinensén, indián emberekkel építtették spanyol parancsra az 1600-as évek végén kagylós mészkőből – olyan ősi kagylóból, amely idővel megkövesedett. A csillagerődöt, melyet azért építettek, hogy védje az atlanti-óceáni kereskedelmi útvonalat, a spanyolok Castillo de San Marcosnak nevezték el Szent Márk után, aki többek között a foglyok védőszentje, majd az Egyesült Államok uralma alatt Fort Marion lett, az amerikai forradalmi háború hőse, Francis Marion után, aki a Mocsári róka becenevet viselte, és köztudottan megerőszakolta a rabszolgáit és indiánokra vadászott sportból.
A fogláruk, Richard Henry Pratt parancsba adta, hogy vágják le a hajukat, és adjanak rájuk katonai egyenruhát.
Pratt azt is megparancsolta, hogy az indián hadifoglyok Fort Marionban kapjanak főkönyveket, amibe rajzolhatnak. Az egyik déli csejen, Vonító Farkas vette a legnagyobb hasznát, mert jóval azelőtt is azt csinálta: bölénybőrre rajzolt történeteket. A főkönyvekbe is rajzolt, messze régről és magasan fentről. Madártávlatból. Ezt korábban a bőrökön nem csinálta. Csak miután megtette a hosszú vonatutat Oklahomából Floridába vaslánccal a csuklóján és a bokáján, Vonító Farkas akkor kezdett úgy rajzolni, ahogyan a madarak látják a dolgokat. A madarak látnak a legjobban az összes gerinces lény közül, és szent állatok, mivel a mennybolton szállnak, és elég csupán egyetlen tolluk meg némi füst, hogy az ima eljusson Istenhez.
Az indiánoknak megengedték, hogy eladják rajzaikat a fehéreknek, akik eljöttek megnézni a hadifoglyokat – a kiowa, komancs, déli csejen, arapahó és kaddó embereket –, hogy lássák őket táncolni és felöltözni indián viseletbe, lássák az eltűnő fajt, mielőtt kihal, és hazavigyenek egy rajzot, egy csiszolt tengeri követ vagy íjat-nyilat, valami kuriózumot, ahogy ők nevezték, mintha szuvenír lenne egy vidámparkból vagy emberi állatkertből – ami népszerű volt akkoriban és sokszor indiánokat is tartottak benne. Az indiánok által ábrázolt indián élet rajzait, olyan lapokon, amiket eredetileg adásvételek összeírására szántak, az indián művészet első példányaiként árulták. Pratt a börtönvárban szerzett tapasztalatai alapján hozta létre aztán a Carlisle Indián Iskolát, amely alig egy évvel azután nyílt meg, hogy az indián hadifoglyokat szabadon engedték.
1879-től kezdődően az indián szülőket bátorították, kényszerítették és börtönbüntetéssel fenyegették, hogy gyermekeiket iskolába küldjék.
Egy esetben arizonai hopi szülőket, akik ezt megtagadták, büntetésül kilenc hónapra a kaliforniai Alcatrazba küldtek. A foglyokat megfosztották ruháiktól, katonai egyenruhát adtak nekik, és közölték velük, hogy addig lesznek ott, amíg minden kétséget kizáróan meg nem értik, hogy rossz útra tévedtek. Fadobozokban tartották őket, amelyek kisebbek voltak, mint azok a magánzárkák, amiket később a hírhedten drákói börtön számára építettek. Napközben arra kényszerítették őket, hogy nagy fatörzseket fűrészeljenek kis darabokra, mint valami rajzfilmálomban. Amikor kiengedték és visszavitték őket Arizonába, továbbra is ellenálltak annak, hogy a gyermekeiket iskolába adják, ezért újra börtönbe zárták őket.
Néhány indián szülő megértette, hogy a gyermekeiket túszként tartják fogva, hogy ezáltal ösztönözzék jobb viselkedésre a problémásabb indián törzseket. Másokat erőszakkal vittek el otthonukból, az akkoriban egyes indiánok által vasparipának nevezett dörgő-zörgő vonatokon, ismeretlen földeken át egy iskolába, ahol ki voltak téve betegségeknek és éhezésnek, és ahol azt tanították nekik, hogy az indián lét úgy, ahogy van, rossz. Törvénybe iktatták, hogy az indián gyerekek ezekben az iskolákban tanuljanak, s ezzel párhuzamosan az indián orvosságokat és szertartásokat, rítusokat és rituálékat betiltották.
A Carlisle-ban azt tanították nekik, hogy carlisle-i indiánokká kell válniuk. Egy új indián törzzsé, amely sok törzsből állt össze, de egyikhez sem tartozott, az iskolához tartozott, amely az amerikai kormányhoz tartozott, és amelyet az amerikai kormány finanszírozott.
Amint megérkeztek az iskolába, hosszú hajukat levágták, ruháikat elvették, és a katonai egyenruhával új nevet is adtak nekik – azaz a háború azonnal elkezdődött.
Mindennap gyakorlatoztak, és úgy meneteltek, mintha önmaguk ellen menetelnének a napi csatákban, amelyek először kívülről befelé, majd belülről kifelé zajlottak, mint egy betegség. Ha az indián gyerekek angolul beszéltek az őslakos nyelvük helyett, eleinte megjutalmazták őket, de nem csak jutalmazással érték el, hogy valaki ne indián dolgokat csináljon. A verés, a börtönbüntetés és a bántalmazás számtalan más fajtája rutinszerűvé vált. Az egész indiánt meg kellett ölni, ha meg akarták menteni. Később azt mondták, hogy a bentlakásos iskolákban az indián gyerekeknek ugyanolyan esélyük volt meghalni, mint bármelyik világháborúban.
Minden indián gyerek, aki valaha indián gyerek volt, indián gyerek is maradt, és nem serkét nemzett, hanem indián gyerekeket, akiknek indián gyerekei indián gyerekeket szültek, akiknek indián gyerekei amerikai indiánok lettek, akiknek amerikai indián gyerekei amerikai őslakosok lettek, akiknek amerikai őslakos gyerekei őslakosnak nevezték magukat, vagy bennszülöttnek, vagy a szuverén nemzetük nevén, vagy a törzsük nevén, és rendszeresen mondták nekik, hogy nem a megfelelő indiánok, hogy igazi indiánoknak tekintse őket az a rengeteg amerikai, akiket egész életükben arra tanítottak az iskolákban, hogy az igazi indiánok a régmúlt hálaadáskori indiánok, akik annyira szerették a zarándokokat, hogy belehaltak.
A Carlisle-hoz hasonló bentlakásos iskolák az egész országban léteztek, és közel száz éven át ugyanazon elvek szerint működtek, mint a Carlisle. Az őslakosok lemorzsolódási aránya évtizedek óta az egyik legmagasabb az országban. Ma kétszerese az országos átlagnak.
Nem indiánná válni, ahogy ezt a Carlisle-ban értették, azt jelentette, hogy megölöd az indiánt, hogy megmentsd az embert, mint az iskola létrehozója fogalmazott, ami pedig azt jelentette, hogy az indián gyerekeknek kellett elszenvedniük azt a sok halált.
