Masquapaug szigetén egykor a sárkányok együtt éltek az őslakosokkal, ám már több nemzedék óta eltűntek a vidékről. Amikor azonban a tizenöt éves Anequs rábukkan egy sárkánytojásra, és a kikelő fióka őt választja társául, ismét feltámad népében a remény, hogy jóra fordul a sorsuk.
Az ánglis gyarmatosítóknak azonban határozott elképzeléseik vannak arról, hogyan kell egy sárkányt nevelni és kinek van joga ahhoz, hogy sárkánylovas lehessen. Anequs egyik előírásnak sem felel meg, és miután végre megkezdheti tanulmányait az ánglisok sárkánylovas akadémiáján, rá kell ébrednie, hogy világok választják el a többiektől. Ha pedig nem bizonyítja rátermettségét, a sárkányát kivégzik. Az iskolázatlan, de talpraesett Anequs szinte bármit megtenne azért, hogy megóvja a sárkányát a fenyegető ítélettől. Hamarosan azonban az ő élete is veszélybe kerül, ahogy kiéleződnek az ánglisok és az őslakosok közti konfliktusok. Az akadémián nemcsak a sárkányok leheletének titkáról tud meg egyre többet, de arra is ráébred, hogy a világnak változnia kell, és talán éppen ő hozhatja el ezt a változást.
Moniquill Blackgoose bemutatkozó regénye egy különleges és kevéssé ismert kultúrát emel be a fantasy zsánerébe. Számos díjra jelölték, és ifjúsági kategóriában a legnevesebb fantasztikus irodalmi elismeréseket, az Andre Norton Nebula-díjat és a Lodestar-díjat nyerte el. A regény a Gabo Kiadó gondozásában jelent meg október végén.
Moniquill Blackgoose: Sárkánylehelet (részlet)
Fordította Márton Zsófia
MIELŐTT REGGEL LETT, ELŐTTE ESTE VOLT
Épp feketekagylót gyűjtöttem a Slipstone-szigeten, amikor megpillantottam a sárkányt.
Még soha nem láttam korábban valódi sárkányt, de lehetetlen lett volna bármivel is összetéveszteni. A szentélydomb lábánál csenevész facsoportot alkotó fenyők közül bukkant elő, és a sziklás domboldalon állva elnézett a tenger felé.
A háta mögött épp lebukó nap fényében vörösen és aranyszínben ragyogott, akár egy őszi erdő. Az orra hegyétől a farka végéig kétszer olyan hosszú volt, mint a kenum, szárnycsúcstól szárnycsúcsig pedig háromszor. A fején harmincpontos vagy még nagyobb agancs. Kiterjesztette a szárnyát: ahogy a fény áttűzött rajta, láthatóvá vált az azt átszövő erek skarlátvörös hálózata. Teste hosz szan kígyózott, akár a vidráé vagy a halásznyesté, a nyaka pedig úgy hajlott, mint a gémé. Sörényét fekete hegyű, vérvörös tollak alkották, és fekete mintázat látszott a szeme környékén, a pofáján és szarvasokéra emlékeztető fülének külső peremén is.
Jó darabig meg sem moccant. Mozdulatlanul, szárnyait széttárva ült a napfényben, én pedig csak bámultam, és szinte levegőt sem vettem közben. A nagy pusztulás óta nem járt sárkány Masquapau gon. A Catchnet-béli ánglis és vaszk sárkányokat nem számítottam ide, ők később érkeztek. Ez egy… nampeshiwe volt. Ez rá a jó szó. Idevalósi sárkány.
Sirályvijjogás hallatszott: két madár csapott le az őrizetlenül hagyott kagylós kosaramra. Odafordultam, hogy elhessentsem őket, és amikor visszafordultam,
a sárkány egyenesen rám nézett.
A tekintete merő bánat volt. Aranyszínű, metszően intelligens pillantásából olyan üvöltően mélységes szomorúság sugárzott, hogy elszorult tőle a torkom. Hátrapillantott a válla fölött, vissza a fák irányába. A romos szentély felé. Ahogy megint rám nézett, mintha csak mélyet sóhajtott volna. Elfordult, és elrugaszkodott a földtől. Elég volt hatalmas szárnyának néhány csapása, és máris az óceán fölött siklott kelet felé, bele az alkonyat sötétjébe.
A hátam mögött, a távolból felcsendült Sigoskwe hangja: a nevemet kiáltotta.
– Anequs! Anequs, mit csinálsz?
Egy perccel később már hallottam is léptei dobbanását a nedves homokon.
– Mi történt? – kérdezte lihegve, amikor odafordultam hozzá. – Mit láttál?
– Egy sárkányt – mondtam halkan. – Ott fent, a dombon – in tettem a fejemmel arrafelé, ahol a sárkány állt. – Elrepült. – Milyen fajtájú volt? Ánglis vagy vaszk? Ki ült a hátán? – kér dezte Sigoskwe.
– Nem ánglis sárkány volt. Hanem egy… igazi. Egy nam peshiwe. Nem ült rajta senki.
Sigoskwe a fejét felszegve rám nézett, és összefonta a karját.
– Nincsenek már nampeshiwék.
Megráztam a fejem, és elnéztem a víztükör felé, amerre a sárkány elrepült. A Slipstone-sziget volt a partvidék legkeletibb pontja. Azon túl nem akadt már más, csak pár nedves, fókáknak való szikla, és a végtelen óceán. Mégis hova mehetett?
– Ugye nem tréfálsz? – kérdezte hosszú hallgatást követően Sigoskwe.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Láttam.
– Láttad, vagy, tudod… úgy láttad? Mint egy álmot vagy ilyesmi? – Úgy tűnt, nagyon tetszik neki a gondolat, hogy a sárkány esetleg egy látomás lehetett. Egy nővér, aki álmokat lát – ez lenne csak az érdekes téma.
– Azt hiszem, valódi volt – mondtam kicsit bizonytalanul. – Még soha nem volt látomásom…
– El kell mondanunk nagyanyának. Akár álom volt, akár nem, valószínűleg fontos, nem?
– De, valószínűleg az – feleltem, és elszakítottam tekintetemet a hullámokról. – Teleszedted a kosaradat?
– Már rég. Fél tucat foltos rákot is találtam.
– Ha foltos rákra bukkantál, akkor túl messzire gázoltál a parttól.
– Nem muszáj enned belőle, ha nem akarsz – vonta meg a vállát az öcsém. – Különben sincs hideg.
– Még nincs június – fontam karba a kezem. – Ha elkap egy áramlat, és kisodor a fókák szikláihoz, mit mondok anyának? Sigoskwe megint megvonta a vállát. Lesütött szemét a lábára szegezte, amellyel kicsiny dombot túrt össze homokból. Felkaptam és a csípőmre támasztottam a kosaramat, a szíját pedig átvetettem a vállamon. Elindultunk arra, ahol a kenunkat hagytuk. Gyalogoltunk már néhány perce, amikor Sigoskwe a kezembe csúsztatta a kezét. Vajon az ő esze is a sárkányokon járt? Nagyanya azt mesélte, a nagy pusztulás előtt ezrével éltek sárkányok. Akkor még város állt Masquapaug szigetén, épp olyan nagy, mint Vastergot vagy New Linvik.
A szentély a Slipstone-sziget dombján akkor még nem hevert romokban.
De aztán jött a ragály, és már nem volt hozzá elég ember és sárkány, hogy eljárja az őszi viharokat elűző táncokat, a város pedig apránként belemorzsolódott az óceánba. Jöttek az ánglisok, majd a vaszkok, és háborút kezdtek mindenki ellen, aki útjában volt épülő városaiknak. Masquapaug most Új-Ánglisföld része. Ánglisok jöttek, hogy adót szedjenek és folkográfiai vizsgálatokat végezze nek, és aki nem engedelmeskedett nekik, azt lelőtték vagy börtönbe vetették. Masquapaug egyelőre nem jutott el idáig, de Naquipaug példája komor emlékeztetőként szolgált arra, mennyire reménytelen ellenállni nekik.
Már azelőtt éreztem a sülő kukoricalepény illatát, hogy a domb ról leereszkedve odaértünk a házhoz, és hallottam, hogy Sakewa és még néhány lány egy ritmikus tapsolással kísért dalt énekel. Sigos kwe előreszaladt, hogy csatlakozzon hozzájuk, és mire utolértem, már anyánk is ott állt mellette az ajtónyílásban.
– Már kezdtem aggódni értetek – mondta. – Akadt ma valami különösen érdekes a Slipstone-szigeten?
– Anequs látott egy sárkányt! Egy rendes sárkányt, nem ánglist! Egy nampeshiwét! – robbant ki az öcsémből, még mielőtt megszólalhattam volna. Sakewa és a barátnői abbahagyták a tapsot és az éneklést, és rámeredtek. Anyánk komoly arccal Sigoskwére nézett, aztán rám.
– Igazán így volt, Anequs? Nem csak valamilyen játék kedvéért mondod?
– Nem, becsszóra – feleltem, és nyeltem egy nagyot. – Egy nampeshiwét láttam. Vörös volt és aranyszínű, hatalmas, göcsörtös aganccsal és fekete mintázattal a pofáján. Mint azon a festett pajzson, amit a sachem őriz. És olyan szomorúan nézett, anya, nem is…
– Anequs – csendült fel nagyanya hangja odabentről. – Gyere be, ülj le a tűz mellé, és mondd el a történetet úgy, ahogy azt illik. Nagyanya a tűz mellett ült, és épp osztrigahéj gyöngyöket varrt fel egy ruha vállára. Időnként végigsimított ujjával a már kivarrt részen, hogy a hüvelykujja segítségével kimérje a következő gyöngy helyét. Anya betessékelte utánam Sigoskwét és Sakewát is. Sakewa barátai valószínűleg hazamentek, bár ezáltal nem távolodtak egy kiáltásnyi távolságnál messzebb. Biztosan elmesélik otthon, mint mondott Sigoskwe.
Anya leültette a testvéreimet kagylót bontani, én pedig leírtam nekik a sárkányt, amit láttam.
– Öreg lehet, ha ilyen sokágú az agancsa – jegyezte meg nagy anya nyugodtan, miután elhallgattam. – Valahonnan a szárazföld belsejéből jöhetett, az is lehet, hogy a napnyugtán túli földekről. Lehet, hogy őt is az ánglisok űzték el a területéről, akárcsak minket. Azt mondod, nem ült a hátán senki?
– Nem volt ott senki. Csak a sárkány, és nagyon szomorúnak tűnt.
– Egy ilyen öreg sárkány… lehet, hogy meghalt az ember, aki a társa volt – sóhajtott nagyot nagyanya. – A történetekben a nampeshiwe gyakran belehal a bánatba, miután elveszíti a nam peshiweisitjét. Azt mondod, kelet felé repült? Az óceán felé?
– Igen – feleltem. Összeszorult a torkom, és könny szökött a szemembe. – Bele a sötétbe.
– Akkor valószínűleg nem látod többé. – Nagyanya behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – A napkeltén túli földek felé igyekezett. Összeszorult a gyomrom, ahogy nagyanya ezt kimondta, mintha egy hideg, kemény kődarab lapult volna benne. Ugyanezt éreztem, amikor anyám elmondta, hogy nagyapa meghalt. – Te voltál az, aki látta a sárkányt, Anequs – mondta nagyanya. – Akár valóság volt, akár látomás, jól teszed, ha felmész a dombra a Slipstone-szigeten, és dohányt meg borókát viszel a szentélyhez áldozatként.
– Indulok, amint felkel a nap – hajtottam meg a fejem. – Az én nagyanyám úgy mesélte – folytatta nagyanya –, hogy amikor ő kislány volt, a sárkányok úgy kezdtek vonzódni az emberekhez, hogy azok beszéltek és énekeltek a sárkánytojásoknak. A sárkányok már úgy keltek ki, hogy szerettek valakit. Kislány korában tucatnyi sárkány volt a tanácsházban, ott rakták le a tojásaikat. Mi után kikeltek, a sárkányok nevet kaptak, és az emberek befogadták őket maguk közé. Akár látomás volt, akár valóság, láttál valamit. Csak te láttad, így egyedül kell elmenned és köszönetet mondanod érte. Aztán gyere vissza, és mondd el nekünk, mit tudtál meg. – Meg kéne táviratoznunk Niquiatnak, hogy Anequs sárkányt látott – mondta Sigoskwe.
Anya felsóhajtott, és Niquiat elárvult szalmazsákjára pillantott. A bátyám az utolsó levelével pénzt is küldött, de az már több, mint egy hónapja volt.
Nem sokkal azelőtt, hogy apánk tengerre szállt.
Libabőrös lett a tarkóm. A kagylókra összpontosítottam, és ki zártam a tudatomból Sigoskwe és Sakewa fecsegését arról, hogy még ma este vissza kéne menni a szigetre, meg hogy azonnal indulnunk kéne a távírdába és hasonlók. Hogy azonnal tenni kellene valamit. Két éve számítottam már a nők sorába, elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, néha muszáj várni a dolgokkal. Így aztán hallgattam.
De tudtam, hogy azon az éjjelen nem alszom majd.
EZ ESTE UTÁN ELJÖTT A REGGEL
Ébren feküdtem egész éjjel, a tetőzsúpokat bámultam, és a sárkányokon járt az eszem. Még hajnal előtt felkeltem, amint az ajtó alatti résen gyenge, kékes fény kúszott a házba. A többiek még aludtak. Sakewa nagyanya mellett gömbölyödött össze, Sigoskwe pedig a saját szalmazsákján az ajtó mellett. Anyánk halkan hortyogott a függönye mögött. Szemben velem Niquiat üres szalmazsákja, akár egy foghíj.
Niquiat beköltözött Vastergotba, és a konzervgyárban dolgozott.
Apánk sírt, amikor Niquiat elment. Mert Niquiat nem fog elindulni az első bálnavadász útjára. Nem szúrja bele a lándzsáját egy bálnába, és nem nyeri el vele a tetoválását. Apa soha nem költött a pénzből, amit Niquiat hazaküldött. Az első pénzzel teli borítékot, amint kibontotta, a földre hajította és leköpte.
Anyánk vette fel, miután apa elment onnan.
A családunk általában egyedül novemberben jutott pénzhez – vagyis ánglis pénzhez, de más pénz nem is számított –, amikor apánk hazatért a bálnavadászatból, és megkapta a részét a fogásból.
Régen évente csak egyszer mentünk be Catchnetbe, hogy sózott disznóhúst vegyünk, cukrot, szövetet meg hasonlókat. De most Niquiat néhány havonta küldött haza pénzt. Anya meg én idén már háromszor bementünk a városba vásárolni.
Volt elég teánk, kávénk, lámpaolajunk és kalikónk, hogy a szomszédainknak is jusson belőle, ami máshogy nem lett volna lehetséges.
Így viszont nem volt velünk Niquiat.
Egy vidrabőr zsákba raktam a borókabogyót és a dohányt, tettem mellé egy jókora quahog kagylóhéjat, egy kovakövet és csiholóvasat. Volt egy kis, petróleummal működő kovás gyújtóm is, de az ánglis találmány volt, és nem gondoltam illőnek ahhoz, amire készültem.
Az égbolt rózsaszínből lassan aranyszínbe hajlott, amikor vízre tettem a kenut. Csak a gázlómadarak hangja hallatszott, meg a víz csobbanása a kenu oldalán, más semmi. Az evezőm könnyedén ha sított a Masquapaugot a Slipstone-szigettől elválasztó védett szoros vizének apró fodrai közé. A kenu úgy siklott a vízben, akár egy fóka.
Messze, a távoli horizonton szürke füstfelhő böffent elő egy gőz hajóból.
Jó magasra kihúztam a kenut a vízből, és elindultam felfelé a dombon. Lehetetlennek tűnt, hogy a domb emberi kéz műve, hogy valaha is elegen éltek Masquapaugon egy ekkora munkához, de a természet nem úgy formázza az anyagot, mint az emberek. Ez a domb tökéletesen gömbölyű volt, és csigavonalban futó ösvény vezetett a tetejére, akár egy kürtcsiga házának spirálja. A tetején lapos térség és négy quahog- és osztrigahéjakkal kirakott faragott gránitoszlop. Ha az ember keletről dél, nyugat, majd észak irányába végighaladt előttük, az oszlopokon kirajzolódott annak a története, hogyan hajította fel Musquasup, az óriás a tenger mélyéről a fel színre Masquapaugot az első reggelen, mikor a nap tüze fellobbant. Az oszlopok egy nagy, kerek, malomkőre emlékeztető követ fogtak közre, amelyet az évezredek alatt feketére égetett a tűz.
Ahogy felértem a dombtetőre, és körülnéztem, nem láttam a követ. Valami volt rajta, ami eltakarta.
Egy, a hűvös levegőben enyhén gőzölgő, rothadó hínárból épített fészekben egy tojás hevert.
Sirálytojásra hasonlított, halványbarna felszínét sötétebb bar na pettyek tarkították. Sima volt, hosszúkás, az egyik végén kissé kicsúcsosodott. Egy pillanatra teljesen elfeledkeztem arról, hogy dohányt és borókát áldozni jöttem ide. Odaléptem mellé, letérdeltem, és a sarkamra ereszkedve szemügyre vettem. Egy sárkánytojás. Nem is tudom, meddig ültem ott, és néztem, mielőtt megérintettem volna, hogy megbizonyosodjak róla, valóság, amit látok.
Meleg volt, és mintha valami megmoccant volna a belsejében. Mintha egy éjjeli lepke szárnyának rebbenését tapintottam volna egy levél másik oldalán. De nemcsak a kezemmel éreztem, hanem az egész testemmel, a lélegzetemmel, a gondolataimmal és a szellememmel.
– Üdv – szólaltam meg, suttogásnál alig hangosabban. – Anequs vagyok. Elviszlek magammal Masquapaugra, ahol a népünk él. Ezt mondtam, mert ezt kellett mondanom. Nem tudom, honnan tudtam ezt. Csak később jutott eszembe, hogy masquisit nyelven beszéltem, nem ánglisul.
A mélyedésben, amelyben korábban a tojás hevert, meggyújtottam a dohányt és a borókát. Levettem a kalikóblúzom, és hordozót készítettem belőle a tojásnak. Meztelen felsőtesttel ereszkedtem alá a dombról, mint egy öregasszony vagy egy kislány. A hajnali levegő hűvös volt, de nem törődtem vele. Ahogy lépkedtem, elmondtam a tojásnak egy mesét. Az egyetlent, amelyet érdemesnek tartottam elmesélni.
ITT KÖVETKEZIK ANEQUS MESÉJE
A világ első napjaiban, amikor az első emberek éltek, Nampeshiwe anyja az ellenségük volt. A Nagy Édesvíz partján élt, szokása volt elbújni a parti nádban, berángatni az embereket a vízbe, és felfalni őket. Nampeshiwe anyja elrepült az első emberek falvai fölött, leheletének formázatlan medicináját ráeresztette földjeikre és házaikra, és azok porig égtek. Sok bátor hős próbálta meg levadászni és megölni, de ő túl erős volt. Szellemteremtmény volt ő, azelőtt született, hogy a nap tüze fellobbant volna. Gyorsabb volt Sasnál, ravaszabb Pumánál és hatalmasabb Bálnánál.
Nem akadt hős, aki legyőzte volna.
Aztán Varjú, aki a napnyugtán túli nyugatról érkezett Masquapaugra, megtanította az első embereket táncolni. Nampeshiwe anyja eljött megnézni, hogyan táncolnak. Azt mondta nekik:
– Gyönyörűen táncoltok. Tanítsatok meg engem is, szeretném tudni, hogyan kell csinálni.
Az emberek pedig így válaszoltak Nampeshiwe anyjának: – Varjú tanított meg bennünket táncolni, ő, akitől a tüzet és a kukoricát kaptuk. Kérd meg őt, hogy tanítson téged!
Nampeshiwe anyja erre így felelt:
– Varjú nem áll szóba velem, mert abban az időben, mielőtt a nap tüze fellobbant volna, sok háborúság volt közöttünk. Nektek kell megtanítanotok a táncra.
Az emberek azt mondták Nampeshiwe anyjának:
– Sok társunkat megölted és felfaltad. Hamuvá égetted a földjeinket és a házainkat. Nem tanítunk meg táncolni. Nampeswive anyja ekkor azt mondta nekik:
– Van egy gyermekem. Nem látott még fényt és nem ízlelt levegőt, és nem vétett ellenetek semmit.
Őt megtanítjátok táncolni?
Az emberek sokáig tanácskoztak maguk között.
Miután a hold kitelt és újra fogyni kezdett, azt felelték Nampeshiwe anyjának:
– Ha elküldöd közénk a gyermekedet, hogy velünk éljen és megtanulja a szokásainkat, megtanítjuk őt táncolni. Nampeshiwe anyja elhozta hozzájuk a tojását, és elhelyezte a falu közepén. Aztán így szólt:
– Rátok bízom a gyermekem életét. Ha bármi baja esik, felfallak titeket az utolsó emberig, porrá égetem minden javatokat, a ha mut a földbe taposom, szétdúlom ezt a vidéket, és elpusztítok rajta mindent. Masquasup azt is megbánja majd, hogy valaha a felszínre hozta a tengerből.
De az emberek nem ijedtek meg, mert Varjú elmondta nekik, hogy énekeljenek a tojásnak, beszéljenek hozzá és táncoljanak előtte, így a teremtmény, amely végül a tojásból kikelt, nagyon különbözött az anyjától.
– Nampeshiwe a nevem – mondta. Végignézett az első embereken. Észrevett egy fiatal férfit, és megkérdezte:
– Megtanítasz táncolni?
Az így felelt:
– Megtanítalak táncolni, és Nampeshiweisit lesz a nevem… ő, aki Nampeshiwéhez tartozik.
Varjú pedig Nampeshiwe anyjához fordult.
– Lejárt az időd ezen a világon, Nampeshiwe anyja. Velem jössz a napnyugtán túli nyugatra a többi magunkfajtával együtt? És Nampeshiwe anyja, látván, hogy a gyermeke elégedett, ráállt a dologra, és többé már nem jelentett veszélyt az első emberekre.
