Mit tehet egy férfi, ha a hétköznapok kihívásai mellett még a szakmai féltékenység kellemetlen érzésével is meg kell küzdenie? P. Szathmáry István első regényének hőse már évek óta olcsó akciókrimiket ír, amikor legjobb barátja hirtelen átütő sikert arat Vércsetánc című könyvével. Nem marad sok idő azonban az irigységre, hiszen a szerzőt egy nap holtan találják, a főszereplő pedig egy nyomozás kellős közepén találja magát.
Baleset történt, vagy valami egész másról van szó? A Bánatos férfiak kézikönyve lapjain sötét titkok tárulnak fel, miközben a kulturális élet működésébe is betekintést nyerhet az olvasó.
P. Szathmáry István: Bánatos férfiak kézikönyve (részlet)
Rendőrnyomozó: Akkor itt állítanám le először a felvételt. (Kattanás hallatszik) Így is elég régóta megy már. (Valaki megköszörüli a torkát) Ismét szeretném megköszönni, ahogy az elején is mondtam… tehát ez az egész nem hivatalos. Velem nem is fordult elő még ilyen… úgyhogy nagyon hálás is vagyok a százados úrnak, hogy belement, meg persze maguknak is.
Roland: Én, ha a maga főnöke, a százados úr kér valamit, szóval nyitott kapukat döngetett. Olyan régóta ismerem, hogy szinte barátok vagyunk.
Mondjuk nem egészen értem, mi szükség van erre.
Rendőrnyomozó: Igen, és tényleg, én már nem is akarok itt, hogy is mondjam csak… sebeket tépni, meg az akta is le van azzal zárva, hogy baleset volt. Csak a magam kíváncsiságára (fészkelődés zaja, egy pohárba folyadékot töltenek). Szóval azért itt állítottam meg a felvételt, mert nekem nagyon egyértelmű, ez az egész, hogy hát itt már mintha elveszítette volna a kontrollt. Ezt azért látni kellett volna. És akik itt ülnek (kis csend, lehet, hogy körbemutatott), azok ismerték őt legjobban.
És hogy ennek, az összeomlásról beszélek, hogy ennek volt-e bármi előzménye?
Ezen gondolkodtam. Ez a szappanos dolog is… Beszéltünk természetesen a kulcsmásolóval, és ő is azzal mentegetőzött, hogy egyértelműen bolondnak nézte az illetőt.
Nő: De mi erről mit tudhattunk ekkor még?
Rendőrnyomozó: Persze, nem is azért. Meg hogy az előzőre válaszoljak. Én valamiért azt is érzem, hogy baleset ide, baleset oda, itt valami nagyon rossz dolog történt. Nem tudom ezt jól elmondani.
Kicsit kínos is nekem, mégiscsak maguk ilyen könyves emberek (zavartan felnevet).
Roland: Na, én aztán nem, kikérem magamnak (öblösen nevet).
Rendőrnyomozó: Én bevallom, hogy ez engem valamiért nyugtalanít. Szóval nem volt furcsa, hogy… nem látszott, hogy miben van ez az ember? Nem is bűnügyileg. Mert az eset le van zárva. De olyan érzésem van… olyan furcsa gondolat ez... Jaj, hogy mondjam…
Helpál: Adjon időt magának, szedje össze nyugodtan a gondolatait.
Rendőrnyomozó: Azon vagyok. Köszönöm! Szóval én azt hiszem, hogy lehet, hogy itt nem történt bűntény…
Roland: Biztosan nem! Már elnézést kérek!
Rendőrnyomozó: Nincs bűntény, nincs gyilkosság, de mégis…
Valami nagyon rossz dolog történt itt.
És van még valami… nem is tudom, hogy mondjam (ideges sóhaj). De nehéz ez… Meghallgatja az ember ezeket a felvételeket, és… és egyszerűen már nem tudom csak úgy nézni… szakmailag. Professzionálisan engem nem kéne, hogy érdekeljen, mi van ezzel az emberrel, de komolyan, ne nevessenek ki (ő maga kicsit felnevet), de olyan közel került valahogy hozzám, ahogy így mesél… (Hosszas csend)
Rendőrnyomozó: De persze lehet, hogy csak én gondolom ezt most így túl.
Nő: Kicsit, persze, de azt is látni kell, hogy… Hisz a férjemről beszélünk, úgyhogy, ha valaki, akkor én…
Helpál: Bocsánat, hogy közbevágok… ne haragudj. Az a nagy helyzet, hogy egyszerűen fogalmunk se volt, ez az egyik; a másik, meg már elnézést, amiért én ezt így kimondom, de egy ideje már nem volt a legjobb formájában, ez van. Ki kell mondani. Te is mondtad ezt nekem néha… (Sóhaj hallatszik)
Nő: Meg ugye az alkohol…
Helpál: Na, igen, a pia…
Nő: Igen, hát láttuk ezt mi mind. A közelállók. Napok tűntek el az életéből szerintem. Amennyire követni tudtam, mármint. Hiszen nem engedett már magához nagyon közel.
Sokszor összevissza beszélt. Ugrált ide-oda, múlt, jelen, megint a múlt. Jövő sehol.
Hogy mi mikor ment félre. Szörnyű volt, tényleg szörnyű… Nem panaszkodni akarok, de mégis. Én azt hittem, hogy ilyen életközépi válság. Géza, te is mondtad egyszer, emlékszem, hogy a munkáját is egyre kevésbé. Csak nekem is ott volt minden, a gyerek, a munka… Roland tudna erről mesélni.
Roland: Hát, ja.
Rendőrnyomozó: Értem én ezt. Nincs is ezzel baj. Csak ugye itt már arról van szó, hogy valaki egyszer csak nyomozni kezd. Ez azért nem annyira mindegy. Valamiért a fejébe vette, hogy van egy bűntény, és neki azt ki kell nyomoznia. Azért ez nem annyira gyakori.
(Valaki nagyot sóhajt)
Helpál: Jó, akkor én kimondom. Ismertem őt már nagyon régóta. Még egészen fiatal gyerek volt, amikor már ismertem. Az apjával voltam jó viszonyban, aztán úgy lett ez az ismeretség vele is.
Tehetséges gyerek volt, okos, tudott szellemes is lenni, csak valahogy nem bízott eléggé magában…
Nő: Az ő tudásával, hát te is tudod, Géza, akármi lehetett volna…
Helpál: Igen. És te támogattad is. Ahogy én is. Mindannyian. Te tényleg mellette voltál. Minden ötletét. Ha színdarab, akkor azt, ha majd elkészül végre a nagy mű… az a hülye című. Hát én láttam azért, hogy ez nem fog neki menni. Nem az esze hiányzott. Meg írni is tud. Tudott. Csak túlbonyolított mindent. De tényleg mindent. Egy nadrágvásárlásból is erkölcsi ügyet tudott kreálni.
Roland: Attól még írhatott volna regényt… a te szerzőid se egyszerűek (Roland nevetése).
Helpál: Igen, csak benne volt egy ilyen… hogy is mondjam… először írd meg azért azt a kurva regényt, jöjjön ki a nyomdából, aztán utálkozhatsz a közegre, meg jöhet a megsértődés.
Nő: A pszichológusa is mondta nekem, mert oda is járt, tudjátok, ne nézzetek úgy… A belső kritikus énje, azzal volt neki baja, ilyen sémadolog, rossz megküzdési stratégia (valaki halkan felnevet). De mindegy is ez…
Azért az is van, hogy nem volt nagyon támogatói közege.
A szülei… hát azok el voltak foglalva magukkal, rossz bohózat volt az a házasság, nekem elhiheti mindenki… Az anyja… Igazi úrinőnek gondolta magát. De hogy mire? Közben meg hagyta, hogy a gyereke apja úgy éljen, nem is mondom inkább ki… A nevelőapja is ivott. Ezt látta. Én nem azért, meg nem felmentés, de tényleg próbáltam támogatni… Ez a végén, ez sok volt…
Rendőrnyomozó: Nagykef…
Nő: Jaj… (nagyot sóhajt). Nagykef… folyton ezzel a Nagykeffel jött…
Helpál: Ez ilyen kényszeres dolog…
Roland: Maguknál ott bent, az őrsön vagy mi a neve, ott biztos van egy ilyen vasalt hajú kishölgy, frissen diplomázva, aki ennek a dolognak megadná, úgymond, a pszichológiai hátterét…
Freud meg minden. Vagy lehet Hamvas Béla is, nekem édesmindegy…
Helpál: Kitalációk. Munkaköri ártalom (rövid nevetés). Téveszmés kezdett lenni, erről beszéltünk is, ugye? (Helyeslő moraj)
Rendőrnyomozó: Igen, de azért azzal mit kezdjünk, hogy azért én, biztos, ami biztos, csak lefuttattam egy keresést a névre, és hát nem mondhatnám, hogy nem létezik ilyen nevű ember… (Itt hosszasabb csend következik) Jó, erre még visszatérhetünk, azt javaslom, hallgassuk tovább az anyagot.
2.
Nehéz megmondani, mikor vált végérvényesen és visszavonhatatlanul a részemmé a felismerés, hogy vigyáznom kell majd magamra, folyton folyvást, nem engedve a kísértésnek, hogy elhiggyem, lehetek én is erős, vagy néha könnyed is akár. Nincs felmentés, nincs kifogás. Valamikor megjelent bennem egy apró, gomolygó érzésmag, ami végül ágakat növesztve, szétterjeszkedve rajzolta ki érzelmeim vízrajzát, a szorongások, kényszeres gondolatok és időnként paranoid gyanakvásba hajló túlzott éberség lelki tájképét. Több évtized telt el, mire eljutottam az alapvető felismerésig, hogy senki másra nem számíthatok, csak magamra, ha legalább az alapvető sérülésektől meg szeretném kímélni magamat.
Valami már nagyon korán azt súgta, hogy engem ezek bántani fognak.
Hogy bárki bánthat. Mégis jócskán el kellett telnie az időnek ahhoz, hogy végre bizonyossá váljon, hatalmam csupán annyiban áll, hogy megválogassam azokat, akik elkerülhetetlenül bántani fognak.
Egy esetre azért emlékszem, ami az önfelismerés élményével járt, és amit világosan, a részletek kopása nélkül vagyok képes felidézni.
Szerettem gyerekként nagyanyám tanyáján lenni. A vályogból épült, sárgára festett háznak, amiben egyedül lakott, nyitott tornáca volt, az oszlopsorok mögül lehetett belebámulni a nyáron aranyfényben rezgő levegőbe. A mező mintha egészen a küszöbig merészkedett volna a mindig gazos, folyton a kiszáradás határán senyvedő udvari növényzet álcája alatt. Még jobban szerettem a házra merőleges istállóépületet a maga titkaival.
Sokszor osontam be ide nyaranta, az erős szagokkal teli félhomályba.
A vastag, hideg falhoz tapasztottam átizzadt ingemet, és csak néztem, sokszor órákon át, ahogy a tehenek hatalmas oldala emelkedik és süllyed, mintha egy unatkozó karmester intéseinek engedelmeskednének.
Emlékszem arra is, hogy a faluba vezető főút túloldalán, szinte közvetlenül a tanyával szemben, nyílegyenes betoncsík tört előre a szántóföldeken. Gyerekként a végtelent sejtettem a magas fákkal szegélyezett, árnyas bekötőút végén. Elképzeltem nem egyszer, hogy csak úgy nekiindulok, megyek egész nap előre a repedezett, hepehupás úton, addig megyek, amíg egy másik országba nem érek. Ott is magyarul beszélnek az emberek, gondoltam, de barátságos mind, és ragyog minden ház, mintha aranyból lenne.
De az út végén nem volt más, csak a téesz hosszú, fehér csíkokként sorakozó épületei.
Az unokatestvéreim ezen az úton tanultak meg motorozni. Bátor és erős fiúk voltak. Ha százas szögbe léptek apjuk szerelőműhelye előtt, csak röhögtek. A macskák nyakszirtjét olyan erővel kapták el, hogy a szívem egyből erősebbet ütött. De a szőrös kis állatoknak soha nem lett semmi baja, csak lógtak ernyedten, lábaikkal kalimpálva a szutykos tenyerek szorításában. Ha verekedtünk, mindig alulmaradtam, azok meg kiröhögtek, vagy homokot rugdostak rám, amíg a fájdalomtól összegörnyedt testtel hevertem a földön.
Egyik nap találtunk egy madárfészket a földön.
Az istálló oldalfalánál. A tetőről eshetett le. Egyetlen tojás volt benne. Ez már záptojás! Ezt mondta az egyik unokatestvérem. Romlott, így mondta. Aztán őket elhívták ebédelni, én meg ott maradtam a kezemben a ronda, szürke tojással. Szaga nem volt. Akkor miért rohad? Ezt gondoltam. És ledobtam a földre. Ott volt benne egy halott kismadár. Csukott szemmel. Napokig rosszul voltam. Hányinger kerülgetett. Nem tudták, mi bajom van. Én meg azt éreztem, hogy gyilkos vagyok, hogy Isten felülről néz, és valami baj fog történni velem. Ha nem tereltem el valahogy a gondolataimat, egyből a furcsa, groteszk kis testet láttam, ami valahogy furcsa módon öregnek tűnt. Féltem. Mert megöltem egy ártatlan kis állatot.
Az azt követő hetekben nagyon sokat imádkoztam, hogy Isten bocsássa ezt meg nekem.
Sokáig tartott, mire a gondolat halványodni kezdett. De az érzés, ami akkor eltöltött, attól kezdve visszatérő társam lett. A hűvös belső bénultság.
Fotó: Cser Kiadó/Facebook
