Ha valamit jól megtanultunk a 21. században, az az, hogy ha az univerzum bármilyen bajba sodródik, az biztos, hogy hatalmas űrhajókat, galaktikus csatákat, emberi léptéket felülmúló távlatokat fog jelenteni – pedig A Hail Mary-küldetés szerint elég lenne csak barátokat szereznünk. A március 19-én megjelenő film Andy Weir azonos című sci-fi regényét viszi színre egy szerethető, egyedi űrlénnyel és egy szedett-vedett, de valójában zseni Ryan Goslinggal.
Weir neve valószínűleg sokaknak ismerősen cseng. Az amerikai szerző a 2010-es években robbant be a köztudatba, amikor az interneten futó sci-fi történetét közösségi finanszírozással megjelentette, ami rövid időn belül sikerkönyv lett. Ez volt A marsi című regény, amelyben egy űrhajós egy hiba következtében a Marson ragad és saját eszére kell támaszkodnia, hogy hazajusson. A kötetből egy szintén nagysikerű mozifilm készült Matt Damonnal (korábban interjúban is beszélgettünk a szerzővel).
A történet most is nagyon hasonló: egy optimista és felemelő sci-fivel van dolgunk, ami nem fél a jól ismert zsánerelemekhez nyúlni.
A film alapjául szolgáló A Hail Mary-küldetés című könyvről korábban itt írtunk bővebben.
Az egész univerzum egy csetlő-botló, önbizalomhiányos tudós kezében
A Hail Mary a már jól bevált alaphelyzettel indul: főhősünk, Dr. Grace váratlanul felébred a mesterséges kómából, nem emlékszik semmire, és minél hamarabb szeretné megtudni, mit keres egy űrhajón a semmi közepén. A legénység többi tagja halott, a Földdel nem lehet kommunikálni, de még egy használható mesterséges intelligencia sincs az űrhajón, ami segítene főhősünknek vagy nekünk megérteni, hogy mi is történik.
Pár szórakoztató jelenet után, ahol például azt látjuk, hogy Gosling furcsa ruhákban vodkát szürcsöl, miközben próbálja feldolgozni a helyzetet, megkapjuk az első visszaemlékezést, amelyben egy ugyancsak szerencsétlen, hétköznapi tanár jelenik meg előttünk.
Ezután felgyorsulnak az események: megismerjük a Földet, sőt, az egész univerzumot fenyegető intergalaktikus „vírust”, ami minden Napot lassan elpusztít, belelátunk a világ minden tudósát megmozgató kutatásba, de annak is tanúi lehetünk, hogy Gosling karaktere bár nagyon okos, de szétszórt, túl sokat beszél és igazából senki sem kedveli.
De mégis ő az egyetlen ember, aki képes megmenteni a világot.
Annak ellenére, hogy már sok, „mindent elpusztító fenyegetést” láttunk a különböző történetekben, Weir megközelítése pont annyira egyedi és földhözragadt, hogy a néző gyorsan felfogja: cserébe látványos és valós félelmekre épít. Hiszen a nagy, gonosz űrlényeknél már csak az a fenyegetőbb, hogy lassan halálra öljük egymást a megcsappant nyersanyagok miatt a Nap fogyatkozó sugaraiban.
Nem vagyunk egyedül a világűrben
Míg A marsi egy jó robinzonád módjára a magányos űrhajós MacGyver-i ügyességére és mindent felülmúló szellemi képességére koncentrált, a Hail Mary-ben a zseni főhős mellé egy társat is kapunk egy idegen lény formájában.
És valószínűleg nem leszek egyedül azzal, hogy amikor először feltűnt a lény űrhajója, szinte azonnal megfordult a fejemben, hogy az emberszerűen ábrázolt idegen lények (főleg egy rossz CGI-jal megáldva) mindent tönkre fognak tenni, pedig még csak 20 perc telt el a filmből.
De ennek pontosan az ellenkezője történik.
A már unalmassá vált antropomorf idegen lények helyett, akik általában még a majmoknál is jobban hasonlítanak az emberekre, itt egy pókszerű, többlábú szikla tűnik fel. Az ábrázolás pedig hozza is az elvárt hatást: az elsőre fenyegetőnek ható lény hamar a Star Warsból ismert kicsi droidok jellemét veszi fel – naiv, aranyos, mindenre kíváncsi és végtelen segítőkész.
Ha pedig a film filozófiáját nézzük, meglepő, hogy ma már jobban félünk attól, hogy a csökkenő nyersanyagok miatt megöljük egymást, mint az idegen lényektől, akik az embereknél is barátságosabbak.
De a Star Wars-hasonlatok itt véget is érnek, szerencsére nincs több űrlény, idegen bolygó, galaktikus tanács, csupán egy ember és egy furcsa szerzet, akiket a véletlen pont egy helyre sodort.
Az ilyenkor megszokott problémákon is hamar túllép a film; a páros hamar megtanulja a közös kommunikációt, felfedezik, hogy mindkettejük Naprendszerét ugyanaz a vírus fenyegeti, sőt, idővel egymás űrhajóját is bejárják. Attól pedig végképp nem kell félteni az adaptációt, hogy az idegen lény csupán egydimenziós látványelem, árnyalt és szerethető szerepet kap, amely a mozgásától kezdve a beszédén át egészen a testének és űrhajójának anyagát tekintve egyedi –
de mégsem annyira távoli, hogy ne legyen hamar Gosling karakterének legjobb barátja.
A világ megmentése egyetlen barátságon múlik
A Hail Mary a látványos űrhajók, idegen égitestek, az egész emberiséget fenyegető napevő intergalaktikus lények ellenére nem a sci-firől, hanem a barátságról szól.
Bármennyire is banálisan hangzik, ez a film két teljesen magára maradt, a fajukat egyedüliként képviselő egyed váratlan és felemelő barátságának története, ahol a világ megmentése valójában csak okot biztosít ennek a kibontakoztatására.
És megannyi animációs- és rajzfilmhez hasonlóan itt is a páros kalandos cselekményeit láthatjuk az egész film során, a szokásos letargikus és örömteli pillanatokkal kiegészítve.
Ezek a pillanatok pedig megannyiszor látványos elemekkel vannak teletűzdelve, az Interstellart idéző végtelenül pörgő űrhajók, mindenféle funkcióval felszerelt belső terek, űrlény-tárgyak, kozmikus Napevő lények – talán a leglátványosabb mind közül, amikor Gosling karaktere egy zuhanó űrhajó hátán „lovagol”.
A sajtóvetítésről kifele menet az első dolog, ami megcsapta a fülemet, az volt, hogy: „végre egy optimista sci-fi, erre már nagyon szükségem volt”.
A Hail Mary nem fogja megváltani sem a zsánert, sem a filmipart, viszont valóban egy jó élményt nyújt azáltal, hogy a világok elpusztulása helyett végre egy szeretetteljes és feltételek nélküli barátságot jelenít meg. Sokaknak persze túl mézes-mázos lehet majd a film, főleg a végét tekintve, de ha csak a világ jelenlegi eseményeire gondolunk, akkor nem csoda, hogy inkább az elsőre ijesztő, kőformájú pókokkal barátkoznánk, ha lenne rá lehetőségünk.
Fotó: Intercom
