![Költészet napja – Ismerj meg 6 új verseskötetet és a szerzőiket! [1. rész]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/35505/fe_1180_600_kolteszet_napja_1_nyito_ok.JPG "Költészet napja - konyvesmagazin.hu")
Arra kértük a szerzőket, hogy meséljék el, mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptak, de megtudtuk azt is, mi az a szín és zene, amivel a friss könyvük a leginkább leírható. (Összeállításunk 2. része, Kerber Balázs, Láng Orsolya és Takács Nándor válaszaival ITT olvasható.)
„tizenkilenc évesen, döbbent eufóriában” – Rékai Anett
Fotó: Valuska Gábor
A Petri-díjas Rékai Anett verseire az Öbölnyi megafon című antológiában figyeltünk fel. A kevéssel a költészet napja előtt a könyvesboltokba került Menetiránynak háttal című bemutatkozó kötete egy párkapcsolat függő játszmáit mutatja be. Petri Györgyöt, József Attilát és Karinthy Frigyest is megidézik a szövegei.
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Kali Ágnes második kötete, a Megvakult angyalok. Bár ez inkább a kedvenc verseskötetem az utóbbi egy évben. Nem tudom, felfedezésnek számít-e, ha egy szerző első kötete és public personája alapján azért elég valószínű, hogy a második kötete is tetszeni fog.
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
Klasszikusan megfogalmazott tanácsokra nem emlékszem hirtelen, konkrét javaslatok inkább adott versekhez érkeztek, nem pedig a könyv egészéhez. Egy fontos dolog tűnt fel a kötet szerkesztése során: Szegő János sokszor kérdezgette, nekem melyik változat tetszik jobban egy-egy versből, melyiket érzem inkább a magaménak. Eleinte nem is tudtam mit kezdeni a kérdéssel.
Hogy is dönthetném én el, melyik a jobb, amikor én a szerző vagyok, és nem tudom objektíven megítélni a saját verseim?
Az utóbbi 5-6 év alatt sokan mondtak kritikát a szövegeimről, amik nyilván elengedhetetlenek voltak a fejlődésemhez, és sokat tanultam belőlük. Viszont azt is megszoktam, hogy külső visszajelzések mentén dolgozzak, korrektúrákra építve próbáltam „jó” szövegeket csinálni, és mindenkinek megfelelni. A télen döbbentem rá, hogy menet közben valahol szerzőként elvesztettem az autoritásomat, elfogadtam, hogy az én szándékom, véleményem vagy megérzéseim számítanak a legkevésbé. Ezt a tanult alávetettséget, döntésképtelenséget kellett lebontanom, miközben az utolsó simításokat végeztük a köteten.
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
Azt hiszem, a 19-20 éves énemnek. Jót tett volna neki,
ha nem érzi annyira egyedül magát mindenben, amivel küzdenie kellett.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Menetiránynak háttal leírható?
Színnek egy halvány szürkés-pasztellrózsaszínt mondanék ‒ a Google szerint pelikánrózsaszín. Amikor még azt hittem, az Időmérték sorozatban fog megjelenni a kötet, sokat gondolkoztam ezen a szín-kérdésen. Olyasmit akartam, ami kifejezi a kötet két pólusát, a depresszív, gyászfeldolgozó és a női léttel kapcsolatos verseket is, mégsem harsány, hanem finom és elegáns,
így jött ki a szürkésrózsaszín.
Zenének pedig talán a Nothing New-t mondanám Taylor Swifttől és Phoebe Bridgerstől, ami egy konkrét verset is ihletett a kötetben, és szerintem hangulatban és témában is illik a kötet egészéhez.
akiknek a lakásán a semmiből elbőgöm magam?
Meddig jegyzik még a nevemet, várják
közepes lelkesedéssel következő lépésemet,
és nézik el jószándékúan ügyetlen soraimat?
Most még a tapasztalat hiányára fogják hibáimat,
de előbb-utóbb beismerik,
hogy nincs meg bennem az,
amit belém láttak. Rég volt,
talán igaz se volt: ott álltam
tizenkilenc évesen, döbbent eufóriában,
miközben felnőtt férfiak a kezemet
rázogatták-csókolgatták, és minden
szépet-jót összehordtak rólam.
De az újdonság varázsa elszáll,
a tanulóévek lassan véget érnek.
Itt volna az ideje beváltani
a hozzám fűzött reményeket.
Erre ugyanaz az egy-két dolog bukik ki belőlem,
hol jobban, hol rosszabbul,
és mindent, amit tizenkilenc évesen tudtam,
mostanra elfelejtettem.
Művészetből mesterség,
önkifejezésből piacképes szerzői profil.
Ellenőrzött minőség, hazai termék.
„Kislányom első rímei voltak rám a legnagyobb hatással” ‒ Lapis József
Fotó: Lapis József
A kritikusként, irodalomtörténészként és szerkesztőként is elismert Lapis Józsefnek idén, kevéssel a költészet napja előtt jelent meg az első verseskötete. A Beszédtöredékek a halálról fülszövegében Balajthy Ágnes azt írja, „Lapis verseiben az elmúlás elsősorban személyes: a saját lét törékenysége az apa halála felől válik megtapasztalhatóvá. Az elmúlás ismerős: fekete kendős öregasszonyok, elhagyatott falusi temetők, ujjnyomok egy régi könyvön. Az elmúlás maga a hagyomány: csak azon a nyelven lehet róla beszélni, melyen Borbély Szilárd, József Attila, Kosztolányi és a Biblia is nyomot hagyott”.
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Több kötetet is tudnék említeni az elmúlt évben megjelentek közül, de a játékszabályokat betartva egyet nevezek meg: Turi Tímea Egyszerre egy beszéljen című kötetét (Prae Kiadó), ebben több vers, illetve a teljes Bevezetés az imádkozásba-sorozat izgalmas felfedezés volt. (Ha nem profi költőt is mondhatok, akkor viszont kislányom első tudatos rímei voltak rám legnagyobb hatással.)
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
Tekintettel arra, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy 43 évesen végre összeállítok egy verseskönyvet,
a legfontosabb tanács az volt, hogy: „csináld meg”.
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
Kitalálhatnék ide egy frappáns választ, de az igazság az, hogy mindenki, aki fontos a történetemben, megkapja a dedikált könyvet – elhunyt családtagjaimat, barátaimat pedig nem szeretném belekeverni itt a válaszba,
ők nagyrészt benne vannak a könyvben.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Beszédtöredékek a halálról leírható?
Deep purple.
Olívazöld borító.
Remeg rajta az éjjelilámpa fénye.
Sarkain, gerincén lejár a celofán.
Átjár rajta a lélek.
Édesapám lelke.
Ahogy mesélte,
egy éjszakai szolgálat alatt olvasta ki.
Nézem a kopott könyvet, hátsó borítója megtört,
belül kávéfolt, vízfolt, bármifolt.
Elképzelem, ahogy fiatal apám
a vasúti toronyban
fölteszi a lábát az irányítópultra,
és olvas.
Hol szerezhette a könyvet? Ötvenhat forint, 1981.
Születésem éve.
Milyen lehetett megsimítani?
Izgatottan várni az éjjeli műszakot?
Elolvasta-e a fülszöveget? Benne, hogy „másik fő motívum egy nagy szerelem, amely azonban tragikus véget ér”. Nem vette el a kedvét? Hogy nem vette el?
Mégis, mi vonzotta benne, ott, a könyvesboltban? Talán az, hogy „az összetartás, a barátság, a szeretet az élet legnehezebb pillanatain is átsegíti az embert”?
Mire és kire gondolt apám, amikor a barátságra gondolt? A szerelem dolgában aligha lehetnek kétségeim.
Melyek voltak neki akkor, születésem évében a legnehezebb pillanatok? Megszülettem-e már, amikor egy este elkezdte, és hajnalra be is fejezte a könyvet?
451 oldal.
Most én nyitom ki a könyvet. Először úgy, hogy én is akarom. Elkezdeni, befejezni.
Miért épp ez lett apám kedvenc könyve? Mi az, ami miatt nem tudta letenni, talán csak addig, amíg átirányította a pályaudvaron átszaladó tehervonatokat? Volt-e éjszakai személy?
Az eltelt évtizedek alatt nem mertem hozzákezdeni. Talán a tragikus szerelem miatt, talán nem.
Forgattam, nézegettem. Ma már nem rettent.
Kinyitom. Óvatosan. 5 világrész könyvei.
Beleborzongok az érintésbe, apám ujjainak nyomait tapintják ujjaim.
Lapozok.
A szennycímlap alatt nagy, szálkás betűkkel a nevem. Apám neve. A nevünk?
Ugyanaz a név, amely a síron áll.
Mikor írta bele? Azonnal? Vagy évekkel később?
Lapozok. Izzik belül, ahogy az első mondatot, az első szavakat, az első hangokat olvasom. Ugyanazok a betűk, amelyeket ő is látott akkor éjjel.
Akkor még jó volt a szeme.
Hogyan lehet, hogy ezt a könyvet sosem olvastatta fel magának később? Úgy gondolta, nem gyereknek való?
A Csillagok háborúját az ő meséjéből ismertem meg. A vöröstorony kincsének, mikor megtudta, hogy azt olvasom, azonnal elmondta a végét. Kegyetlen árulásnak éreztem ezt. Olvasó nem döf hátba egy másik olvasót. Ma már tudom, hogy nem voltunk egyenrangúak. Én olvasó voltam, ő már nem látó. Neki ez volt ott, akkor, hogy elmondja a végét. Bocsánatos bűn. Az én könyveim kinőnek még.
A Három bajtársat sosem mondta el. Annyit sem, amennyit a fülszöveg.
„Az ég úgy fénylett, mint a sárgaréz, még nem szennyezte be a kémények füstje. A gyártetők fölött élesebben derengett. Felkelőben volt a nap.”
Negyven évvel ezelőtt, a huszonhárom éves apám, a négyszázötvenegyedik oldal után, napkeltekor, becsukta a könyvet. Ott voltam valahol, több mint gondolatként, indultam a világba. Most úgy olvasom a mondatokat, hogy ott legyen bennük ő, induljunk együtt egy másik világba.
„Fehér és csillámporos” – Simon Bettina
Fotó: Máté Péter / Jelenkor
Simon Bettina Strand című első kötete a József Attila Kör és a Magvető gondozásában jelent meg 2018-ban és remek fogadtatásban részesült kritikai és a szakma részéről is. Többek között az a Tóth Krisztina is jó szívvel ajánlotta, aki a Rengeteg állat a vonatból című, tavasszal a Jelenkornál érkező kötet fülszövegében ezt írja: „Simon Bettina igazi költő, abban az értelemben, hogy már első kötetében sem mintákat követett, hanem keresgélt, gyanakodva, ironikusan figyelte saját hangját, és a költészet lényegére kérdezett rá. Második kötetének is ez a tétje: mi a vers? Erre a látszólag egyszerű kérdésre képtelenül nehéz válaszolni. A szerzőnek tökéletes formaérzéke van, de nem fitogtatja, csak beszél – versben."
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Kayla Czaga: Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon. Kis Orsolya fordításában jelent meg a Prae Kiadó gondozásában.
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
A kötet szerkesztője, Szenderák Bence tanácsolta, hogy változtassam meg a versek sorrendjét.
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
Őz Zsoltnak. Szeretettel.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Rengeteg állat a vonatból leírható?
Fehér és csillámporos. Pet Shop Boys: Being Boring. Pont akkor jelent meg, amikor születtem.
miután elolvasta néhány versem,
írjak szerelmes levelet,
és biztosan tudtam, mint amikor leesik az első hó,
hogy régóta vártam meglepő kérésére.
Mégis úgy alakult, kíméletlen telek
és vakmerő nyarak teltek el,
hogy nem írtam meg
a fiktív szerelmes levelet,
amit a különös társadalomtudós kért.
Nem írtam sem a játék,
sem a költészet kedvéért.
Bármennyire lázba hozott,
bármilyen régóta voltam akkor láztalan,
dacára annak is, milyen felszabadító érzés
volt olvasni a szabadkozástól
sem mentes kérést az idegentől,
akit nem hagytak nyugodni a verseim.
Mi állna a szerelmes levélben, ami elnyerné
a tetszésem, írjam meg neki. Egy kutatáshoz kell,
ami a tudat és valóság viszonyáról szól.
Egészen pontosan így hangzott a kérés.
Nem hagy nyugodni az a meg nem írt levél,
vajon létezik-e egyáltalán.
Azzal nyugtatom magam,
hogy ez a kérés volt a vers,
és nem lényeges a szerelmes levél.
