Vámos Miklós legújabb regényének hőse meglepődik, amikor osztálytársnője zsidónak nézi. De zsidó-e egyáltalán valaki, ha nem látogatja rendszeresen a zsinagógát, nem beszél se héberül, se jiddisül, nem tartja a vallási szokásokat, sőt még disznóhúst is estik? És mit tehet ez a valaki, ha teljes mértékben magyarnak tartja magát, mégis lezsidózzák? Ezekkel a dilemmákkal néz szembe a Kerülő, amely a szerző Karcsú Könyvek sorozatának friss darabja, vagyis rövid terjedelmet, de annál nagyobb pontosságot és élményt ígér.
Vámos Miklós: Kerülő (részlet)
Az általános fölső tagozatát sportolással töltötted. Először úsztál, Galambos nevű osztálytársad hívott el a sportuszodába, a szigetre. Az edző, Lemhényi Zoltán titokban buddhista tanokkal és grafológiával foglalkozott. Az első év végén két részletben meghívta az úszócsapatot az albérleti szobájába. Figyelmeztetett titeket, hogy ami itt történik, arról határozottan és minden körülményben kussolni kell. Majd nagyalakú fekete könyvekből mesélt mindegyikőtök egyéniségéről, utána voltaképpen jósolt, néhány markáns mondatban.
Nem értetted, honnan veszi ehhez a bátorságot.
A második csoportba kerültél, ábécésorrendben haladt, utóbb világossá vált. Az is, hogy a Deutsche Ephemeriden köteteit lapozgatta, a számítógép előtti korokban ezeket használták az asztrológusok. Te maradtál utolsónak, a Vámos V betűje miatt. Hosszabban hallgatott, a számsorokra meredve, mint bárkinél előtted. Aztán picit fátyolos hangon: Hú, Tiborkám, amit látok, az… hát, te nem úszó leszel, hanem az eszeddel… szóval, ezek szerint te egy szellemi favorit vagy, gratulálok!
Bejelentését döbbent csönd fogadta. Talán a többiek se tudták, mi az a favorit, sejteni lehetett, hogy valami pozitív, ha Zoltán bá ekkora reverenciával ejti.
Rendben, ha nem úszó leszel, átmentél a vízipólózókhoz.
Onnan az öttusázókhoz. Az volt a mélypont. Addig hatra kellett kiérned az uszodába, attól fogva ötre. Mindenekelőtt futottatok egy szigetkört. Utána tempózás legalább ezer métert a hosszabbik medencében. Végül kapkodós öltözés, vizes hajjal futás a hatos villamoshoz, hogy nyolcra beérj a suliba. Ott aztán édesdeden elaludtál. A rendesebb tanárok az első szünetig békén hagytak. A többség nem. Délutánra maradt a lőtér, a lovaglás és a vívóterem. Ez a fajta öttusa ma már nem létezik.
Kisebb baleset ért, ledobott a ló. Fél év kihagyásod alatt a többiek sokat haladtak, nem sikerült fölvenned a fonalat. Következett a kardvívás. Nem vallott nagy észre, hogy ezt választottad, mert az öttusában párbajtőr volt a fegyver, abban már haladónak számítottál. Mégis kardozni akartál, az említett Vörös Meteorban, mert így Gerevich Aladár tanítványa lehettél. Ő minden idők legtöbb olimpiai aranyérmet szerzett vívója, hetet nyert, az utolsót ötvenévesen.
Pedig a karrierje közepén két olimpia maradt el a második világháború miatt.
Ígéretes sportpályafutásodat a zenélés zárta le. Mindent azért nem lehetett a középiskola mellett. A bít után jött a tévesen pol-beat névre keresztelt műfaj, a protest song, Bob Dylan, Pete Seeger, Joan Baez nyomán, említendő még az általatok majmoltak sorában a Peter, Paul and Mary trió. Két akusztikus gitár, három tiszta énekhang. Ti Gerilla együttesként híresültetek el, bonyolult és szomorú história, akit érdekel, forduljon a Félnóta című korai munkádhoz.
Eme korszak elején kerültél ágyba egy osztálytársnőddel, őnáluk. Alig tudtátok, mi a teendő, te annál is kevésbé, mint ő. E jelenetet átugrottad a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, értelemszerűen.
Ha egy szövegben fontos a szex ábrázolása, azért meg szoktad oldani, de nagyon kemény dió az.
Mindjárt az első dilemma, hogy miféle szavakat használj. Azok a megoldások, amelyek például a Káma-szútra nyomán terjedtek el, idegesítően finomkodóak. A nők lába közét semmiképp nem hívnád kehelynek. Se szerelemrésnek. Ha viszont a közhasznú szavakhoz folyamodnál, leugranának a papírról. A p kezdetűekből a két i-a magánhangzós külvárosiasan durva. Az u-i gyerekes. Még a legtűrhetőbb, bár eléggé átlátszó megoldás, ha az ember elhagyja a főneveket, s csupán igékkel írja le az akciókat.
Azt a bizonyosat, ami megesett köztetek, a büntetőjog a nemi erőszak befejezett bűncselekményeként definiálná, amennyiben társnőd a legcsekélyebb módon ellenkezett volna.
Ti azonban tökéletes egyetértésben ügyetlenkedtetek.
Ő vérzett is utána. Ehhez képest alig akartál hinni a fülednek, amikor kilihegtétek magatokat, s azt mondta: Most ezt ne folytassuk, szeretnék még egy kicsit szűz maradni.
Komolyan? – gondoltad, leeső állal. Lehet, hogy már késő.
Több szó nem esett. Felöltözködtetek, ugyanolyan sután, ahogyan levetkőztetek. Nem érdeklődött, hogy kérsz-e, kilebbent a konyhába, kevés vártatva két nagy csésze kávéval tért vissza. Egyiket a kezedbe nyomta. Tejjel szeretted, ha ugyan egyáltalán, de abban a pillanatban jólesett feketén, keserűn. Töprengtél, vajon lehetséges-e, hogy gyereket csináltál neki, védekezés eszedbe se jutott, azt se tudtad pontosan, hogyan kéne.
Láttad, fontolgat valamit.
Amikor megszólalt, olyasmit mondott, amire végképp nem számítottál: Érdekes, pedig én biztosra vettem, hogy zsidó vagy.
Hosszabb csönd után, hüledezve: Én? mér volnék én zsidó?
Elmosolyodott: Tibor, nézel a tükörbe reggelenként?
Na, ez meg mi akar lenni? Arra céloz, hogy nagy az orrod? Ööö… igazából nem is annyira nagy! (Akkoriban még tényleg. Egy dolgos élet során nőtt meg akkorára, amilyennek most mutatkozik a tükörben.)
Miből veszed, hogy én zsidó volnék? – kérdezted óvatosan. Ő elnevette magát, megkérdezte, kik a barátaid az osztályban. Sorolni kezdted. Minden név után közbeszúrta: Ugye, ő zsidó. Ő is. Ő is. Ő is. Elvesztetted a türelmed: Oké, szerinted a mi osztályunkban mindenki zsidó? Nem, csak azok, akikkel jóban vagy… vagyunk.
Aha… viszont akkor most meg mér gondolod, hogy mégsem?
Sejtelmes arccal mutatott arra a testrészre, amelyik a férfiasság fegyvere volt a nemi torna perceiben, most viszont már jóllakott gyík módjára kornyadt az alsónadrágban, picit reszketve a korábbi fölindulástól.
Nyilvánvaló, hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga nézőterén ülők közül mindenki értette volna, ha elmeséled. Neked akkor nem esett le. Fogalmad se volt, hogy a nem sima zsidókat kíméletlenül körülmetélik, még baba korukban. Következésképp sok mindenük lehet később, de fitymájuk nem. Addigi tizenhat évedben erről sem hallottál, nem is olvastál, egyszerűen kimaradt a neveltetésedből.
Elkerült, ahogyan annyi minden más, témánkba vágó tudnivaló.
Elbúcsúztál tettestársnődtől. Hazatértél, viszonylag későn. Lefékeztél a hallban, a szűkebb életteredben, tartottál tőle, hogy ha szembe találkozol apáddal vagy anyáddal, rögtön észreveszik, hogy történt veled valami életre szóló. Remélted, már behúzódtak a hálószobájukba. Az alkony csöndje borult a lakásra. Amikor összeszedted magad annyira, hogy a fürdőszobába menjél, az apád a nagyfotelban ült a szalonfélében, amit keresztezni voltál kénytelen, gyér lámpafényben fejtette a keresztrejtvényt a Füles nevű hetilapban.
Szia, apa. Nincs válasz. Megismételted hangosabban.
Apa biccentett, de föl sem emelte a tekintetét a négyzetekről.
Azt szeretném mondani… vagy inkább kérdezni, hogy… a Jutka szerint én zsidó vagyok… mit szólsz? – arcodra a remény és bizonytalanság keveréke ült ki. Apád végre rád nézett. Olvasószemüvegét föltolta a homlokára. Végül pedig, halkan: Hát… van is ebben valami.
Ah. Egy világ dőlt össze benned. Kérdések mérges nyílvesszőit akartad rálőni. Csakhogy ő már visszahúzódott a keresztrejtvényébe, tempósan firkálta tovább negyvenöt fokos szögben dőlő nagybetűit a négyzetekbe.
Az ész megáll… ennyi a válasza?
Még csak nem is szégyelli magát, amiért elhallgatta ezt? Egyáltalán, miért nem mesél a fontos dolgokról? az életéről? a felmenőiről? SEMMIRŐL?
Hagyjuk a részleteket: MIÉRT NEM BESZÉL VELED?
Ő az APÁD, vagy nem?
A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga halk léptű színpadán állva azért nem élezted ki ennyire. Mégiscsak egy könyvbemutató, függetlenül a pészachtól. Ám azért… ugyanolyan tragikus hangulatba zuhantál, ahogyan mindig, ha apádra gondolsz. Már egy hete csak az apára gondolok. Több éve. Évtizede. 1969 – a haláléve – óta.
Pedig ez vérzőn igazságtalan. Ő élte át a munkaszolgálatot, nem te. Különleges fizikai és lelkierő lehetett benne. Egy sorstársa mesélte, hogy négy-ötezren indultak el a Don-kanyar felé, tulajdonképpen végiggyalogolták a hihetetlen távolságot.
Közülük heten tértek vissza.
Mennyire csöpp az esély, hogy a több ezerből a szerencsés hét egyike lehessen a te szegény apád? Másikuk pedig az a barátja – talán csak jó ismerőse –, aki vázlatosan beszámolt hányattatásaikról. Például arról, hogy amikor már nem sokan maradtak, a keret nyilvánvalóan arra törekedett, hogy vesszen oda mindegyikük. Abban reménykedve, hogy akkor smasszeri küldetésük okafogyottá válik, s hazatérhetnek. Tombolt a kegyetlen szibériai tél, s ha valamelyik agyondolgoztatott s már élőhalott muszos annyira elhasználódott, hogy tántorgott, szívélyesen javasolták, üljön le pihenni a hóba. Amelyikük föltápászkodott, visszanyomták, csücsüljön még ott kicsit.
Mind fagyhalált szenvedett, ülő szoborként, nyitott szemmel.
Amikor a front összeomlott Voronyezsnél, az arrafelé kódorgó munkaszolgálatosokat ugyanúgy terelték keletre az orosz katonák, mint a reguláris alakulatok élve maradt tagjait, s átmeneti gyűjtőhelyek után pontosan azokba a lágerekbe kerültek, ahová az utóbbiak. Érthetetlen. A muszosokon látszott, hogy nem katonák, egyenruha helyett rongyokban voltak. Következett a szovjet hadifogság. Apámnak történetesen Tambovban. Örkény István is oda kerül, szintúgy muszosként. Műveiből elég sokat lehet tudni a rabság kínszenvedéseiről. Az Új Írás baráti körének találkozóin ismerkedtetek össze, a Hungária (korábban és később: New York) kávéház karzatán. Kérdezted tőle, találkozott-e apáddal. Rázta a fejét: Sokan voltunk… de alig maradtunk.
Ekkor apa már nem élt.
Az említett baráttól hallottad, hogy apád megszökött a lágerból, vele és egy harmadik pécsi származásúval. Araszoltak nyugatnak, a szovjet hadsereg háta mögött, nagyjából ugyanazon az útvonalon, amelyen odafelé. Óriási különbség, hogy ezúttal nem terelték őket többnyire szadista keretlegények. Érdekes hír, hogy a civil lakosság – a falusiak – általában barátságosan viselkedett velük, ebben szerepet játszhatott apám nyelvérzéke, egészen jól megtanult oroszul. Alhattak fészerekben, istállókban, némi ennivalót is kaptak.
Aha. Ez lehet a magyarázata, hogy az apád szerette a sötét színű kenyereket, amilyenekhez nehéz volt hozzájutni az ötvenes-hatvanas években.
Megnézted a térképen.
Mutatóujjad végigvezetted a mérhetetlenül hosszú vonalon, a kacskaringós utakon, amelyeken hazabaktatott a két lábán. Elképzelni se könnyű. Milyen lehetett végigcsinálni? átélni? kibírni?
Fotó: Valuska Gábor
