![Költészet napja – Ismerj meg 6 új verseskötetet és a szerzőiket! [2. rész]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/35506/fe_1180_600_kolteszet_napja_2_nyito_ok.JPG "Költészet napja - konyvesmagazin.hu")
Arra kértük a szerzőket, hogy meséljék el, mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptak, de megtudtuk azt is, mi az a szín és zene, amivel a friss könyvük a leginkább leírható. (Összeállításunk 1. része, Lapis József, Rékai Anett és Simon Bettina válaszaival ITT olvasható.)
„tejkígyók, hánykolódó, nyeldeklő szörnyek” – Kerber Balázs
Fotó: Hegedűs János
A Mastercard ‒ Alkotótárs ösztöndíjas Kerber Balázs kevéssel a költészet napja előtt megjelent új verseskötete az előző, Conquest című könyvében megkezdett poétikai és elméleti kísérletezést folytatja. Végtelen folyosók, reménytelen napkelték és napnyugták, tankok egy elmegyógyintézet előtt és egy érthetetlen, poros könyv lapjai. A Számtan a holdas estékre egy városba kísér, ami képekkel, hirdetésekkel van tele. Fullasztó benne a forgalom, mégis átjárja a fény.
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Az előző költészet napja óta fontos felfedezést jelentett nekem Szkárosi Endre utolsó, Égzsák – Szkár Channel című, 2020-as összegző verseskötete, amelynek anyagából már korábban sok szöveget megismertem, de a kötet izgalmas kompozíciójának mélyebb megértése, a multimediális struktúra sokszínűsége nagyon újszerű élmény volt. Az előadásnak, azaz inkább a dinamikus és teremtő interpretációnak, illetve az írott szövegnek a kettőssége szinte bejárhatatlanul tággá és érdekessé teszi ezt a világot a befogadó szempontjából. Nagy élményt jelentettek még Ida Travi olasz költőnő mágikus, de közben sokszor nagyon szikár, egyszerű nyelven szóló szövegei, illetve szívesen olvasom Umberto Piersanti lebegő, merengő, emlékező költészetét,
és izgalmas élmény volt Szabó Marcell no room című kötete.
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
A legjobb tanácsot a kötetem írása közben Németh Gábortól kaptam a Mastercard Alkotótárs program táborában, mert javasolta, hogy a könyvben érdemes volna egy a többi szereplőtől kicsit függetlenebb, szemlélő beszélőt is kialakítani, akinek töprengéseiből és összegzéseiből világosabban kirajzolódik a szöveg cselekménye, és így az az olvasó számára is követhetőbb lesz. Nagyon örültem ennek a tanácsnak, mert egy fontos problémámra adott választ, és ez segített egy számomra azóta is fontos szálnak a kidolgozásában, megírásában a kötetvilágon belül.
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
Nagyszüleimnek, akik mindig nagyon támogattak engem a versírásban, és szerették meghallgatni az új szövegeket, de ennek a kötetnek az anyagát már szinte egyáltalán nem ismerhették, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mi a véleményük róla,
és örülnék, ha olvashatnák.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Számtan a holdas estékre leírható?
Bár a kötet világának, szövegterének szerintem eleve egy fontos jellemzője, hogy sokféle színnel és konkrét színmegjelölésekkel dolgozik, de ha ki kellene emelnem egyetlen színt, azt hiszem, a kék jut eszembe, mert az üvegablakok, az ég és általában a nyílt terek megjelenése gyakori. Azt viszont nem gondolom, hogy ez a kék „derűs” vagy „vidám” lenne, mert a nagy felületek és a tágasság mintha ebben a világban inkább sokszor elbizonytalanítanák, megijesztenék a szereplőket. A „kék” ugyanakkor az eltűnés, az elillanás színe is nekem valamiképpen, ami szintén ürességet, szorongást hagy maga után. A szöveg hangulata talán felidézheti például a Platon Karataev Partért kiáltó című albumának
rejtélyes, meditatív világát.
áttörték az űr sötétjét,
a megnevezhetetlen kék
sugarakat, látták a csillagok
óriás gömbjeit, ömlő
lávát, tűzfolyókat és
tengereket, megnyílt előttük
a szabadság új tere, a nem
változó és változó, folyton
forrongó fekete mély, benne
apró kristályokból épült
járatok, tejkígyók, hánykolódó,
nyeldeklő szörnyek, csapkodó
jégkarok, és az űrhajó, mint
burok, védte az utazókat. Így
értek el a sziklás Anthiára,
vágyott bolygójukra, hol
tavak, folyamok, földrészek
termettek ügyes kezek
nyomán, s üde városok
szökkentek a sikló partokon.
Lent a fű, fent az üvegtornyok,
vezérlő nap fénye rajtuk,
s az óceán, mely előbb még
jégkocka volt, s hűs raktáron
pihent, hullámokat vetett
az új légkör felé. Csillogó
vízfelületek, csúcsos hegyek
mindenütt, és a távolság
bejárható útja. Csillagunk
sugarát halálunkig látjuk,
s minden örömteli hőfoltja
életünk egy perce legyen.
Ha csak szikráját is mulasztjuk,
vétünk. Csillagsugár érinti
a faleveleket, szédülnek a fénytől
az ágak. Arcunk, akár egy
égitest, lendül tovább.
„Érezze jól magát” – Láng Orsolya
Fotó: Weber Kristóf
Tavasszal, Lapis József szerkesztésében, a Prae-nél jelenik meg a decemberben Bertók László Költészeti Díjjal kitüntetett Láng Orsolya új kötete, a Ház, délután ‒ ezúttal is a marosvásárhelyi Lector Kiadóval közös gondozásban. A Tejszoborral bemutatkozó, a Személyes okokkal pedig osztatlan sikert arató szerzőtől ezúttal is valami különlegeset kaptunk.
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Harcos Bálint Széria című kötete és kabai lóránt el sem kezdett versek című posztumusz kötete voltak a legizgalmasabbak számomra. Mindkettő formabontó, töredezett, a nyelv határait feszegető koncepció, mégsem pusztán formalista, hanem
mély, önmarcangoló költészet.
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
„Érezze jól magát.”
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
Akinek dedikálhatok, annak dedikálok is. Akiknek nem dedikálhatok, csak utólag, azok halottak.
De azoknak is: szeretettel.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Ház, délután leírható?
A színt rátettem a borítóra: okker. Tetszik a Szegény párák filmzenéje (Jerskin Fendrix), klasszikus hangszerelés, amiben torzítások vannak, fanyar romantika – valami ilyesmit választanék.
abban a kiábrándultságnak és gyanakvásnak
megágyazó fojtott közhangulatban,
arra gondol: máshol se tud.
Pedig most is éppen máshol van,
és most is éppen él, ráadásul jól.
„Érezze jól magát, használja ki”,
mondták búcsúzáskor, mint valakinek,
aki ritka lehetőséghez jutott.
És valóban. Ritkán utazik, mintha
lehetséges útiterveit lefedné, hogy
eleve idegenben él – onnan nézvést
külföldre távozik akkor is, amikor hazamegy.
Egy kisebbségi mindig kisebbségi marad,
de az ismerős diszkomfortérzettel
az otthona nem körülírható,
kapcsolataira nem terjed át.
A színes faházak tövében éri utol
az eddig ismeretlen hiányérzet.
A gyakorlati és szépérzékről
tanúskodó házsorok között, a virágba borult
vadgesztenyesoron uralkodik el rajta
a nem ide tartozás felismerése,
megérkezés valami jóba, ami nem az övé.
A tenger felől érkező rothadt algaszag,
a hajókürtök hangja, az ellenszélben
lebegő sirályok felkavarják,
ilyesmit érezhetnek az árva lányok, akik
a módos alapítványi árvaházakból
hálátlanul visszaszöknek a putriba,
kiállnak strichelni az utcára, mint egykor
csupán rossz hírből ismert anyjuk.
Nem, nem a fásultság, az elgyötört
arcok, a görcsös szemérmességgel
takargatott testek, palástolt érzékenység
hiányzik neki. Nem az előítéletekre épülő
nevelés, a gátlásokból kovácsolt elvek,
ítélkezéssel gyakorolt vallás, nacionalizmussá
gyúrt hagyomány. Nem a
feloldódástól való félelem.
Itt az otthonos jót láthatja maga körül
magától értetődő természetességgel,
megtapasztalhatja, milyen, amikor
okafogyottá válik a belső emigráció.
Kiszolgáltatottnak érzi magát így,
kifordítva, mintha lelepleződtek volna
képzelgései, haza akar menni valahová,
ahol újra magába zárkózhat, titkos közösséget
teremtve a nehezen felkutatható hasonlókkal.
Kénytelen beismerni, hogy honvágya van.
Kognitív disszonanciába keveredett,
„visszatérek”, nyugtat mindenkit, aki marasztalja.
De magában már visszaszámol.
„Belép egy nagyszemű fiú” ‒ Takács Nándor
Fotó: Takács-Csomai Zsófia
Takács Nándor közösségi finanszírozásban készült, 8 év verseiből válogató Rádiócsend című kötete a Napkút gondozásában jelenik meg hamarosan. Marno János azt írja róla: „olvasom a nálam jóval fiatalabbakat, nézem, ki mindenki adja be utánam a derekát még, és miért teszi, és időnként megakad a szemem egy-egy versen, egy-egy néven, ha több vers is felsorakozik alatta, szorítva, nyomva, egyik darab a másikát. Így jártam sok évvel ezelőtt Takács Nándorral, akinek a ‒ főleg rövidebb ‒ darabjai szinte azonnal a szemembe szöktek, tapinthattam őket a szememmel, éreztem az anyagukat, érdességüket, vagy keményebb, lágyabb állagukat (az állag szó Tandori-ültetvény bennem), és még valami egészen különös jelleget: hogy a fogalmiság és a metafora gyakorta megy ölre egymással ebben a költészetben.”
Mi az a vers vagy lírakötet, ami a legnagyobb felfedezést jelentette neked az előző költészet napja óta?
Tavaly ősszel vállaltam el Villányi G. András új kötetének szerkesztését. Az Orpheusz szerelmei idén februárban jelent meg a Műhely Kiadó gondozásában. Ez volt az első könyv, amelynek előkészítésében közreműködtem. Hálás vagyok a lehetőségért, hiszen műfaját és világképét tekintve is nagyon izgalmas kötettel ismerkedhettem meg, amely olykor talán felkavaró, de mindenképpen mély és elgondolkodtató szellemi utazásra invitálja az olvasót.
Mi volt a legjobb tanács, amit a kötet írása közben kaptál?
A kötetet az elmúlt nyolc évben született verseimből állítottam össze. Évek óta formálódott a koncepció, és ez idő alatt több barátomnak és pályatársamnak is megmutattam az alakulófélben levő kéziratot. Mindannyian megfogalmaztak hasznos észrevételeket, amelyek segítségemre voltak a kötet megtervezésében. Marno Jánossal a kézirat véglegesítése idején kezdtünk el levelezni. A Rádiócsend verseivel kapcsolatos meglátásai szemléletformáló hatással bírtak, nagyon hálás vagyok értük. Az elkészült kompozíciót Sütő Csaba Andrásnak küldtem el, akinek szerkesztői tanácsai szintén sokat segítettek a versek csiszolgatásában.
Ha bárkinek dedikálhatnád a könyvet, ki lenne az, és hogy ajánlanád neki?
A könyv közösségi finanszírozásban – családom és barátaim, pályatársaim anyagi segítségének köszönhetően – jelenik meg, ezért nekik szeretném ajánlani, valamint feleségemnek, akitől a legtöbb bizalmat és támogatást kapom az írás folytatásához.
Melyik az a szín és mi az a zene, amivel a Rádiócsend leírható?
Nem tudnék megnevezni egyetlen konkrét színt sem. A kötet több versében fontos szerepet kap egy-egy fényjelenség, olykor egy-egy szín vagy színegyüttes. Számomra mind meghatározó jelentőségű, az olvasók pedig kiválaszthatják a számukra érdekesebbeket. A borítóhoz felhasznált fotót elsősorban éppen a színvilága miatt választottam. A fénykép a házunkkal szembeni földeket és hegyeket ábrázolja egy különleges őszi jelenetben, amelynek hangulata, úgy érzem, illik a kötethez.
A Rádiócsendet nem tudnám konkrét zeneművel sem leírni. De ez nem jelenti azt, hogy a könyv elzárkózna a hangoktól, kifejezetten „fülelnek” a versei. Aki hajlandó velük hallgatózni, talán zene hangjaira is felfigyelhet, ez már az olvasón múlik.
A mécses lángja megremeg falba vájt
üregében. A szentély áttetsző
üvege mögött a pap csendben öltözik.
Belép egy nagyszemű fiú.
Az ikon előtt földig hajol,
elfoglalja helyét a széksorok között.
Az ablakokat támadja a szél.
Újra kinyílik az ajtó, a szobafenyő levele
rezdül a sarokban, de senki sem érkezik.
A pap hallgatagon könyvébe merül.
Háta mögött beszűrődik a fény,
kelet felől oszlanak a ciklon fellegei.
