Gael Faye francia-ruandai író, zeneszerző, rapper. A polgárháború kitörése után, 1995-ben családjával Franciaországba költözött, legfrissebb regénye, a Zsakaranda 2024-ben Renaudot-díjat kapott. Ebben megismerjük a 11 éves Milant, aki abban a hitben él, hogy egy közönséges francia családba született, de amikor észreveszi, hogyan változik meg édesanyja viselkedése, amikor kinyarwanda nyelven beszél telefonon, minden megváltozik. Nem beszélve arról, hogy 1994 nyarán a családja befogad egy Ruandából jött állítólagos unokatestvért. A szerző négy generáción át meséli el a ruandaiak történetét, amely a véres múlt ellenére megbocsátásra törekszik. Magyarul a Park Kiadónál Balla Katalin fordításában jelent meg, olvass bele!
Gael Faye: Zsakaranda (részlet)
Stella kirohant a kertbe. Látta, ahogy ledől a földre. A barátja, a gyerekkora, a világa. A machetés férfiak piszkosak voltak, izzadságtól csillogott a testük, elégedettnek látszottak. Stella rémülten felsikoltott, azután térdre rogyott a fűben, lángoló arccal szorította a kezét a hasára.
Azóta kórházban van.
Az orvos a folyosón beszél az anyjával. Poszttraumás stresszt emleget. Az anyja idegesen felnevet. „Ennek a gyereknek nem volt része semmi komolyban, hiányt sem szenvedett, miről beszél, doktor úr?” Az orvos megkérdezi, Stella túlélő-e. Ám a mondat végére érve meglátja a születési dátumot a kórlapján. Huszonegy éves. Az anyja elneveti magát – azzal a tiszta, gyöngyöző nevetéssel, amelyet Stella mindig is úgy szeretett. Összeszedi magát, nem akarja bosszantani az orvost, nyugodtan azt feleli, hogy igen, a szörnyűség után született.
A következő éjszakákon Stella alig hunyja le a szemét. Hosszú zokogások, véget nem érő nyögések, üvöltések zengenek végig az épületen. A szomszéd szobából nyugtalanító mocorgást érzékel. Kaparászást. Nyikorgást, recsegést. Reggel az ápolónő, aki behozza a gyógyszereit, elmondja, hogy a szomszéd beteg egy kortalan, évek óta ide zárt férfi. Nappal egy széken gubbaszt, szemközt az ablakkal. Éjjel a szobája falába kapaszkodva kúszik a földön. Stella nem alszik, élesen, erősen térnek vissza a szorongásai. A mennyezetet bámulja a sötétben, a gyíkok mozgását lesi, a falak mentén osonó svábbogárférfi zaját hallgatja. A kórház éjszakai hajó, összegyűjti az embereket a szakadék mélyéről, az újjáépítési erőfeszítésekben megégetteket, a családi nyomás alatt roskadozókat, a társadalmi konvenciókban kimerülteket, a nagy emberi színjáték dezertőreit. És legfőképp menedéket nyújt az eltompult árnyaknak, akik bocsánatot kérnek, hogy élnek, a bolygó lelkeknek, akik fény nélküli völgyekben járnak, a gyógyíthatatlan kínokkal és rémálmokkal teli, üres kagylóhéjaknak.
Az orvos kezdi elölről a kérdéseit. Szeretné, ha beszélne, meg akarja érteni, mi váltotta ki az állapotát. Stella semmit nem mer mondani. A történet, amelyből érkezett, arra tanította, hogy fojtsa el az érzéseit, nyelje vissza a könnyeit. Az orvos makacskodik, Stella magába zárkózik. A szív titok. Hogyan mondhatná el ennek a férfinak, hogy a fa miatt van? A fája miatt.
A barátja, a gyerekkora, a világa volt.
A zsakarandája.
1.
1994
A háború miatt! Nem tudom, miért feleltem azt, hogy „a háború miatt”, amikor Sophie, aki az iskola vezetősége előtti védelmemet készítette elő, megkérdezte, miért olyan katasztrofálisak az utolsó trimeszterben elért eredményeim.
– A háború? – kérdezett vissza.
– Igen, a háború – ismételtem meg.
Azt csak nem vallhattam be, hogy nem csináltam semmit, hogy csak lazsáltam, álmodoztam és rockzenét hallgattam.
Meggyőző magyarázatot kellett találnom, olyat, amelyet lehetetlen ellenőrizni, és ami meghatja a vezetőséget. Hivatkozhattam volna súlyos betegségre, rákra vagy szívelégtelenségre, de ahhoz orvosi igazolást kellett volna csatolnom; mondhattam volna, hogy nemrég elváltak a szüleim, ez azonban a diákok felére igaz volt, mégsem tartotta vissza őket attól, hogy tisztességes jegyeket szerezzenek. Úgyhogy komolyabb gondolkozás nélkül kijelentettem, hogy az anyám országában dúló háború az oka. Hogy tudtam ekkora hazugságot kitalálni?! Mégis, minél többet gondoltam rá, annál hihetőbbnek láttam. A hírekben hetek óta beszéltek a konfliktusról, és döbbenetes, kísérteties képeket mutattak róla. Bár távoli eseményekről volt szó egy ismeretlen országban, akkoriban mindenki nagyjából értette, miről szól a történet. Nagyban játszottam, hozzáköltöttem mindent: a háború rémségeit, anyám fájdalmát, apám rémálmait, azt, hogy mennyire nehéz így koncentrálnom és békésen tanulnom. Sophie könnyes szemmel hallgatott, ebből tudhattam, hogy bevette a hazugságom. A vezetőség előtt olyan remekül képviselte az ügyemet, érzelemtől fűtötten ismételve meg az érveimet, hogy a felzaklatott tanárok úgy döntöttek, kivárnak, és még nem döntenek a sorsomról.
Arra azonban nem számítottam, hogy az iskola behívatja a szüleimet. A saját csapdámba estem. Ott ültem apám és anyám között az igazgatói irodában lehajtott fejjel, és lázasan doboló lábamat bámultam, miközben az osztályfőnököm felolvasta a védőbeszédet. A megbeszélés után még el sem hagytuk az iskolát, apám megalázó módon leteremtett egy csapat derülő diák szeme láttára. A legrosszabb azonban anyám hallgatása volt. Az örökös hallgatása. Végeérhetetlen pillanatokig csak nézett rám. Annyi megvetés tükröződött a tekintetében, hogy a legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Napokig hozzám sem szólt. A következő héten megérkezett a bizonyítványom. Az osztályfőnök csípősen azt írta a megjegyzés rovatba: „Amikor a hazugság felszínre bukkan, a bizalom a mélybe süllyed.” Nem volt meglepetés, osztályt kellett ismételnem.
Ruanda ezen a tavaszon lépett be először az életünkbe. Anyám sosem beszélt róla.
Számára 1973-ban kezdődött az élet, akkor, amikor Franciaországba érkezett. Nem emlegette a családját, nem mesélt a gyerekkoráról, egyetlen fényképe sem volt az ott töltött fiatalkorából. Kiskoromban biztos megkérdeztem tőle, hol van az országa, a szülei – a nagyszüleim, akiket nem ismertem. Már nem emlékszem a válaszaira. Anyám múltja zárt ajtó volt. Nem hallgatott ruandai zenét sem, nem főzött helyi ételeket, és nem énekelt nekem altatókat az anyanyelvén. Nem volt az otthonunkban egyetlen egzotikus tárgy sem, és soha nem jöttek látogatóba ruandai ismerősök. A szememben közönséges francia család voltunk. Természetesen anyám a bőre színét nem tudta elrejteni, és rendszeresen előfordult, hogy makacs kérdések, ártatlan vagy tendenciózus utalásokkal teli megjegyzések visszarepítették a távoli országba, melyet nem emlegetett, melyre nem tartott igényt. Sosem vette magára. Már anekdota lett, mennyire nem. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy a helyzetére panaszkodik vagy bármiféle rasszizmust emleget.
A legmeglepőbb a minden akcentustól mentes franciatudása volt. Az emberek meglepődtek, gratuláltak neki, amikor megtudták, hogy nem itt született.
Az egyetlen hiba, amelyet néha elkövetett, az volt, hogy összekeverte a hímnemet és a nőnemet, vagy amikor fáradt volt, az l-t r-nek ejtette. Apám állította, hogy a bőrszínük különbsége számára sosem volt gond. „A szerelemnek nincs színe”, mondogatta. Büszkén mondta, azt hirdetve, hogy nem is látja anyám színét. Mivel anyám hallgatott a származásáról, szinte el is felejtettem, hogy más ég alatt született és nőtt fel, mint mi. Annyira, hogy amikor azon kaptam, hogy kinyarwanda nyelven telefonál, döbbenten megtorpantam, hallva, hogy folyékonyan beszél egy ismeretlen nyelven. Sosem tudtam meg, kivel beszélt. Amikor megkérdeztem, kitérő választ adott, „régi ismerőst”, vagy „távoli brüsszeli rokont” említett. Kilestem a telefonhívások alatt. A viselkedése, a hangja csengése, a testtartása, még a gesztikulálása is más embernek láttatta, titokzatos aurával ruházta fel, ami mélyen felkavart. Figyeltem ebben az új alakjában, és tünékeny rossz érzés futott át rajtam. Az érzés, hogy semmit sem tudok arról, akivel öröktől fogva élek. A szörnyű érzés, hogy nem ismerem ezt az asszonyt. A saját anyámat.
Ruanda a televízión át érkezett az életembe, amit szertartásosan néztünk vacsoraidőben. Amikor a bemondó először beszélt róla, ösztönösen anyám felé fordultam, izgatottan, szinte örömmel, hogy végre a szülőhazájáról esik szó a híradóban. Ő azonban nem reagált, teljesen belemerült a képernyőn felvonuló képekbe. Az izgalmam láttán apám zavart, lebeszélő pillantást küldött felém. Az adás végén vártam, hogy anyám mond valamit, de hiába. Ugyanez a jelenet ismétlődött szinte minden este.
Hónapokon át a halál, az erőszak és a menekülés képeinek magmája hömpölygött a tányérunkra.
Az adás elején a bemondó gondosan figyelmeztetett, hogy egyes tartalmak megzavarhatják a nézők nyugalmát. Hallgattunk, a tévére szegeztük a tekintetünket, a villánk megállt a levegőben, szoborrá dermedtünk a távoli barbárság láttán. Azután újra feltűnt a bemondó, és új témát konferált fel. Angyal szállt el felettünk, mielőtt az élet visszatért volna normál kerékvágásába: apám töltött magának egy pohár bort, anyám energikusan megborsozta a krumplipüréjét, én küszködtem a hús felvágásával és a mellbevágó, rettenetes képek elűzésével. Mi úgy nyeltük le a tévénézői érzékenységet, mint egy falat hallgatást. Ettől pedig végül szörnyű hasfájást kaptam.
Látom magam, ahogy órákon át összegömbölyödve fekszem az ágyamon, izzadságban úszik a homlokom, fájó beleimre szorítom a karom, és várom, hogy enyhüljön az égő érzés; látom magam a szobámban késő délután, ahogy egy fokozatosan eltűnő árnyékot bámulok a falon, ahogy az árnyék nő, remeg, átalakul, majd eltűnik a nap mozgásának és az éj beálltának ritmusára; látom magam, ahogy órákon át görnyedek, azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, hogy türelmesnek kell lennem, hogy az élet valami olyanra szán, amiről még nem tudok, és ennek az ismeretlen dolognak az ára a várakozás, a hosszú, békés és szenvedélyes várakozás.
Nyitókép forrása: Gael Faye hivatalos Facebook-oldala
