Február 22-én töltötte be 90. életévét Bodor Ádám erdélyi származású, Kossuth-díjas író, ennek alkalmából pedig február 24-én egy nívós eseménnyel ünnepelte meg a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magvető Kiadó a szerzőt. Az alkalmon Szegő János beszélgetett Bodorral a nemrég megjelent Behavazott lábnyomok című összegyűjtött novelláit tartalmazó kötetéről (olvass bele), továbbá köszöntőt mondott Dragomán György és Kiss Tibor Noé írók, Dávid Anna, a Magvető igazgatója és Török Petra, a PIM vezetője, illetve Markó Béla és a szerző külföldi fordítói távolról üzentek a szerzőnek.
A kerek születésnap alkalmából mi is egy átfogó cikkel köszöntöttük a szerzőt, amiben bemutattuk, hogyan helyezkedik el az irodalmi térben, milyen vele dolgozni és hogy milyen is a hétköznapokban. Korábban a 85. születésnapján válogattunk régi interjúiból, Az értelmezés útvesztői című kötete kapcsán podcastben is beszélgettünk vele, sőt 10 érdekességet is összeszedtünk az életéből.
„Nagyon jóleső érzéssel tölt el, hogy a kortársai lehetünk”
Az estét Török Petra, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója kezdte, aki stílusosan egy részlettel nyitott a Verhovina madarai című kötetből. Elmesélte, hogy már harmadik alkalommal ünneplik a szerző születésnapját (a 80. és 85.-et is a PIM-ben tartották), illetve nem egy kiállításban, projektben vett már részt az író korábban, a különleges receptektől kezdve a kézzel írt kéziratok leadásáig. Majd felvezette az est központi, költőinek tűnő kérdését:
Miért kiváltság Bodor Ádám pályatársának lenni?”
Ezt követően egy fotóalbummal ajándékozta meg a szerzőt, amely a Digitális Akadémia eseményein 1998 és 2026 között készült képeket tartalmazza. A kiadvány különlegessége, hogy egyetlen példány készült belőle.
Ezt követően Dávid Anna, a Magvető vezetője köszöntötte a szerzőt. Kiemelte, hogy ő a kiadó ötödik igazgatója Bodor életpályája során, és a szerző a jelenlegi szerkesztőséggel már a harmadik kötetét adja ki náluk, de megemlítette azt is, hogy milyen sok nyelven olvasható már Bodor külföldön. Végül pedig a szerkesztőség nevében megköszönte a sok könyvet és munkát a szerzőnek:
Teljesen érdemtelenül ugyan, de mégis nagyon jóleső érzéssel tölt el, hogy a kortársai lehetünk (…). Ha pedig véletlenül megindul a ceruzája, tudja, hogy örömmel kiadjuk.”
Milyen, ha Bodor Bodort olvas?
A köszöntések után egy pódumbeszélgetésbe fordult az este, ahol Szegő János a most megjelent kötetről és a terjedelmes életműről kérdezte. A szerző mögött több mint 60 év aktív írói időszak van, így talán természtes is, hogy Bodor arról számolt be korábban, maga is elfelejti egyes szövegeit, de így még jobban tud szórakozni rajtuk. A most megjelent Behavazott lábnyomok esetében is előfordult, hogy Bodor a saját szövegére rácsodálkozott, a beszélgetés során pedig többször megesett, hogy egyes részletek meglepték egykori írásaiból.
Külön adottság, hogy amikor leadok egy kéziratot, mintha a delete gombot megnyomnám a számítógépen, az egész törlődik belőlem. Egy év elteltével már újdonságként olvasom az egykori írásaimat”
– számolt be a szerző.
De ha csak a novellák mennyiségét nézzük, nem is meglepő, ha nem tud mindent fejben tartani. Csak a Behavazott lábnyomok című kötetben 130-140 darab novella található, és ezen kívül még van olyan, ami megjelent nyomtatásban, de a szerző nem válogatta bele. Többek között az is kiderült, hogy Bodor maga rendezte össze a 6 ciklusra bomló novellákat, tudatosan figyelt arra, hogy játékosan csoportosítsa azokat. A könyv nyitószövege A kivégzés, amely a ’60-as években látott napvilágot, sőt Szegő alapos kutatásai során még az is kiderült, hogy egykor egy nagyobb hangvételű mű alapját jelentette. Bodor még 1969-ben adott interjút az Utunk folyóiratban, amiben erről beszámol. A szülinapján viszont nevetve vette tudomásul egykori „hanyagságát”:
Ilyen szélhámosságra a magam részéről sosem számítottam.”
Az írással kapcsolatban néhány kulisszatitkot is megismerhettünk, hiszen még a ’70-es évek körül Bodor Kolozsváron tárcaírással keresett pénzt, ilyenkor pedig gyakran előfordult, hogy semmi nem jutott eszébe, amiről írhatna, de aztán mindig megtalálta azt a szikrát, amivel könnyedén át tudott lendülni ezeken a pillanatokon:
„Amikor az írógép elé ültem, fogalmam nem volt, hogy mit fogok írni. Néha mégis történt valami pillanat, és a végén sikerült írnom valamit (…). Ahogy elkezdek írni, megszáll valami öröm.”
„Félünk kinyitni őket, aztán nem tudjuk letenni”
Az est folyamán több pályatárs és barát köszöntötte a szerzőt különböző fikciós és nem-fikciós írásokkal, amik hol viccesen, hol ironikusan idézték meg Bodor különböző figuráit vagy írói világát. A sort Markó Béla indította, aki bár személyesen nem volt jelen, írását Gáspárik Attila színész olvasta fel. A szöveg egyszerre idézte fel a bodori szövegek hangulatát, groteszk humorát és szűkszavú, de tűpontos világlátását, miközben az erdélyi identitás kérdéseit is felvetette:
Jövünk-megyünk egy végtelen történetben. Nem a kijáratot, hanem a bejáratot keressük (…) Úgy jössz mindig haza, mint aki el nem ment soha. Mi pedig úgy élünk itt, mint akik régesrég elutaztak.
(…) Bárcsak itthon lennénk végre, akkor is, amikor itthon vagyunk. Utasemberek nem mozdultak el sehova. Csodálatos útikönyveket írtál nekünk, rémisztő útikönyveket. Félünk kinyitni őket, aztán nem tudjuk letenni. Nem tudjuk letenni.”
Ezt követte Dragomán György köszöntője, aki egy humoros – indiánokkal, ihatatlan diópálinkával és rókabőrökkel teli – novellával idézte fel, hogy mikor hallotta először az író nevét. Később pedig Kiss Tibor Noé is felidézte saját kapcsolatát az íróval, hangsúlyozva, hogy szerinte Bodor írása olyan, mint a zene, ritmusa és dinamikája alapélményként hat minden olvasóra, sőt többeket is arra ösztönöz, hogy írni kezdjenek:
Ez a zene egyszeri és utánozhatatlan, ezer közül is felismerhető. Talán másokkal együtt is mondhatom, az ő nyomdokain keresztül indultunk neki a saját zenénk megkeresésének.”
A magyar szerzők mellett Bodor külföldi fordítói is tiszteletüket tették a távolból, egy-egy kedves szöveggel köszöntötték az írót. Így Sophie Aude francia, Adan Kovacsics spanyol, Peter Sherwood angol és Mariarosaria Sciglitano olasz fordító is üzent meglepetésből.
Másolóból nagysikerű író
A sok köszöntés mellett természetesen Bodor Ádámra is jutott idő, aki szűkszavúan ugyan, de nagy élvezettel mesélt életének egy-egy részletéről, mint például hogy nagyon szeret fotózni, de a technológia fejlődésével teljesen átalakult a hozzáállása. Régen ha írásról, ha fotózósáról volt szó, takarékoskodnia kellett a nyersanyaggal, viszont manapság már több ezer képet tud eltárolni a telefonjában és a számítógépnél sem kell attól félnie, hogy kifogy a papír. Ennek kapcsán pedig karrierjének első szakasza is felmerült, amikor még másolóként dolgozott:
Életem egy sötét korszaka volt, miután kijöttem a börtönből, elvégeztem a teológiát, majd az egyházkerületi levéltárban kezdtem el dolgozni.
(…) De összeférhetetlen volt az ügy, nem vagyok egy klerikális alkat, és ez odáig fajult, hogy felmondtam. Akkor egy volt kolleganőm felkeresett, hogy dolgozzak egy másolóirodában.”
Majd 5 évig dolgozott itt, főleg magyar munkatársakkal, de sok román nyelvű szöveget másolva. Bodor beszámolója szerint igen nehéz munkáról volt szó, ami korán reggeltől egészen késő estig is tarthatott, attól függően, hogy mennyi volt a másolásra váró napi adag. De ez sosem akadályozta meg abban, hogy élje az életét, ha későn is végzett, mindig el tudott menni szórakozni. Sőt, ez a munka adott teret végül a kezdeti írásoknak is:
„Amikor nem hullafáradtan érkeztem haza, egyszercsak az agyamban elkezdett motoszkálni valami, aminek az lett a vége, hogy itt ülök.
A munka után a konyhában leültem egy kisméretű jegyzettömb elé és cerúzával körmölgetni kezdtem. Annyira magabiztos voltam, hogy a körmölgetésem legelső darabját legépeltem és bevittem az Utunk szerkesztőségébe”.
Nem sokkal később pedig A tanú címen megjelent 1969-ben az első kötete, amelyért 12 ezer román lejt kapott honoráriumként, amiből aztán elutazott Bukarestbe és vett egy vadiúj sílécet.
De a Bodorra jellemző különleges és jellegzetes helység- és karakternevek is előkerültek a beszélgetésben, így kiderült, hogy a többször is használt „morski oko” kifejezés lengyelül tengerszemet jelent, és a több novellában is feltűnő Menyhárt doktor sosem ugyanaz a karakter, csupán egy típus, amit mindig ugyanúgy tud felhasználni a szövegeiben. Az idegen szavak használatára pedig gyakorlatiasan annyit reagált:
„Lehet hogy egy irodalomtörténész szerint ez szélhámosság, szerintem játék. Az olvasó úgyse érti. Kicsit visszaélek azzal, hogy a tisztelt olvasó nem ismeri a jelentést, ezért hívhatnak ugyanúgy egy helységet és egy hölgyet is.”
Az egész este visszanézhető a Petőfi Irodalmi Múzeum Youtube-csatornáján:
Fotó: Gál Csaba - Magvető / Facebook
