A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon versei egy lány életútját követik nyomon. A gyerekkortól a felnőttkorig terjedő, izgalmakkal teli, egyúttal ijesztő időszakban a világhoz, a léthez fűződő viszony és a személyes kapcsolatok érzékeny átalakulásokon mennek keresztül. Az apa, az anya, a nagyszülők alakja, a közeli-távoli rokonok ugyanúgy ott kavarognak, szót kérnek, jelen vannak, majd eltűnnek ebben a kiszámíthatatlan világban, mint a barátok és ismerősök, vagy éppen a szűkebb és a tágabb környezet jellegzetes helyszínei: az otthon, a kisvárosi miliő, a végtelen kanadai országutak, a nagyvárosi kávézók. És persze a legbensőbb tapasztalatok: az emlékek, szorongások, félelmek és örömök.
A versek Czaga élénk, friss és összetéveszthetetlen hangján szólalnak meg. Szellemes, zsigerekig hatoló, ugyanakkor játékos költészete őszintén és humorral vizsgálja a személyiség legbonyolultabb rezdüléseit és
azokat a titokzatos hajtóerőket, amelyek az élet sötét pillanataiban is továbblendítenek bennünket.
Kayla Czaga Lethbridge-ben, Albertában született 1989-ben, és Kitimatban, British Columbiában nőtt fel. Jelenleg Victoriában, Vancouver közelében él. Édesapja 1956-ban menekült Magyarországról Kanadába. Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon című első verseskötete 2014-ben látott napvilágot, mellyel rögtön elnyerte a rangos Gerald Lampert-díjat. Jelölték többek közt az Angol Költészet Governor General’s-díjára, valamint a Dorothy Livesay Irodalmi Díjra. Versei önállóan is számos elismerésben részesültek. Jelen kötet magyar fordítása a Canada Council for the Arts támogatásával készült.
Kayla Czaga: Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon (részlet)
Fordította: Kis Orsolya
KIS GONOSZTEVŐ
Anyám azt mondta, A rosszullét
az első jele a gyereknek, és a felhők
hámlottak, mint a heg. Elég világos volt
hangyákat nagyítózni, az augusztus ragacsos
csíkokban lógott. A levegő narancsszínű, járdaszagú.
Hernyókat tettem befőttesüvegekbe,
és nem szúrtam lyukat. Túlzásba vittem a
gyümölcsléivást. Odabent anyám hátradőlt
a virágos díványon, mellette ábécésorrendben könyvek.
Vitamint nyelt le jégkockákkal, és azt mondta,
Ha a barátaid átjönnek,
tilos a csúzlizás. Így hát katapultot építettem
jégkrémpálcikákból, és szerettem a fiút, aki addig csavarta
a madarakat, amíg el nem törtek, a zsebeit megtöltötte apró testekkel,
az én testemet is megtöltötte zúzódásokkal,
kellemes duzzanatokkal. A neve
William volt. Ugrókötelet tekert a kutyája
nyaka köré, és addig húzta, amíg a kutya
köhögni nem kezdett és a kötél véres lett, a
a vér összegyűlt a hátsó verandán,
anyám alatt, aki halkan sikított egyet,
amikor meglátott minket. Szirénák szelték a levegőt
kis gyümölcszselékké, és egy pár kesztyűs kéz visszatette
anyát a kanapéra, ahol aztán ott is maradt.
Utánam nehezen esett teherbe.
Johnnak nevezte el. Utána
teljesen abbahagyta.
WILLIAM COOK
Nyári szünet van és ő ragad
– felnyírt haj és a jégkrém,
mezítláb méhekre lépked, azt kiabálja,
Te kivel vagy? bárkinek, macskákat zaklat vagy
a szomszéd gyerekeket, gyerekeket
az utcán, a gyerekeket a medencében, tele
pisivel és nevetéssel, Átpofozlak a jövő hétre,
idióta. Van biciklim, pedálozom.
Van csúzlim is, és az egyik kezem
fel van kötve, de látnod kellett volna a másik
gyereket. Menj és írd alá a gipszét, jó? A második
osztályt kezdi a vadállat, William Cook.
Az apja a haditengerészetnél van, az anyukájának
pedig egy új fiú rövidíti a szoknyáját. De Bill
lesz mindig a legnagyobb,
a farmerje a legszakadtabb. Mindig is övé volt a szarkeverő cím,
már nagyon régóta. De láttad volna
azon a régi júliusi napon, megszakadt volna
a szíved – az a fűfoltos drágaság majdnem úgy nézett ki,
mint aki tényleg sajnálja. A gyerekek félköre
bámult, Ő csinálta?
A szárnyas zokni sántít – Fogadjunk, hogy ő volt –
a kezében egy vérző nyakú vörösbegy,
puha, mint egy hot dog. Anya, ne
haragudj, mondta a fiú, akinek túl nagy fülei
belevörösödtek, ahogy próbálta újjáépíteni a madarat.
LEGMERÉSZEBB ÁLMOK
Ma reggel a lakásom fölött egy repülő
azt a feliratot húzta, hogy AKNÁZD KI A BENNED REJLŐ ÖSSZES LEHETŐSÉGET,
TUDD MEG MA, HOGY HOGYAN, és egy a szélben
olvashatatlan honlapcímet.
Az ágyamból néztem, ahogy dél felé sodródik.
Anyám minden este felveszi
az apnoe-űrruháját, és az örökké távolodó alvásbolygó
körül kering. Kedves Daniel Scott,
aki a harmadik osztályban így imádkoztál,
Uram, tűzoltóautó akarok lenni,
sajnálom, hogy az álmaid mostanra
elégtek. Kedves Travis Zentner a Cornerstone
Temetkezési Vállalkozástól,
tudtad-e már hatévesen, hogy koporsókkal
akarsz házalni és halottainkat
balzsamozó folyadékba mártani, vagy inkább
a Stanley Kupát akartad volna megnyerni, évente
hátrafelé korcsolyázva harminc
észak-amerikai nagyvároson át?
És miről álmodott az anyám, mielőtt az álmai
ugrálni kezdtek, mint a régi CD-k? Feladom,
mondja, a tizenhét lélegzetet óránként.
Hatvankét évesen egy alvó űrhajós lett. CPAP készüléke
stabilan nyomja a légútjait,
az ébrenlét óráiban pedig az éjjeliszekrényén várakozik.
A repülőtereken a mozgólépcsők
reménytelenné válnak, amikor
az emberek nem használják őket,
lelassulnak. Bárcsak minket is ennyire pontosan terveztek volna.
Eredetileg állatokon akartam segíteni, de aztán valaki elmagyarázta,
mint jelent „elaltatni”. Olyan nagy lovat akartam, mint az általam elképzelt Nebraska, galoppozót. A felnőttek folyton azt kérdezgették, hogy
mi akarok lenni, és most felnőtt vagyok,
aki befelé kérdezősködik. És még mindig nem tudom.
Egy ideig, miután megérkezett a gép, anyám minden reggel
abban a hitben ébredt, hogy ez a nap jobb lesz,
mint az előző. Aztán a napi rutin bézsre festette őket megint.
Egy ideig a bennem rejlő összes lehetőség ott lebegett
a fejem fölött, mielőtt lezuhantam volna a vásártérre.
23. SZÜLETÉSNAP
Ebben a városban, ahol minden üzlet nyitva tart,
az emberek korán zárnak. Én bezártam. Azt mondtam
egy másik embernek, hogy nem tudlak
már szeretni, kérlek, küldd vissza
a könyveimet. Azután elmentem bowlingozni,
és hét egymást követő
golyót a csatornába löktem. Az öt bábu nyomorúsága. Egy fürdőkádban
aludtam. Az emberek folyton órákat vesznek
nekem. A pocsolyák összegyűjtik a járdát.
Talán pocsolyákat fogok gyűjteni
vagy eldobom az órát, mint oly sok ember,
akiket buszokon láttam, mint az a férfi, aki csak sírt
hevesen a sáljába, és mi, a többiek
megpróbáltunk tudomást sem venni róla,
felhangosítottuk a nem-halló készülékeinket. Ma este
huszonhárom éves vagyok és keresek
valakit, aki elég gyengéd ahhoz, hogy megtartsa
a hajamat – ez lehetnél te is, idegen,
a hárompontos mosolyoddal és frizuráddal.
Ma este nem akarom tovább nézni az órákat;
mert attól félek, hogy órává változom én is –
körbe-körbe forgok, kezemmel eltakarva az arcomat.
A fordítás a Canada Council for the Arts támogatásával készült. A szerző fotóját Erin Flegg készítette.
