„Egész úton azt nézed, / mi mindent hagytál magad mögött” – szólítja meg az Utószezon című vers beszélője Rékai Anett első, Petri-díjjal kitüntetett kötetének olvasóját is. Mintha az elszakadás és a felszabadulás állomásait járhatnánk végig, az újabb illeszkedési kényszerek nehéz és nonszensz szabályait, egy párkapcsolat függő játszmáit és az irodalmi nyilvánosság társas játékait. Rékai Anett a visszájáról látja a dolgokat, a vonat ablakában pedig ott van a tükör lehetősége is. Így lesz egyfajta utazás az egész könyv, váratlan váltókkal, feltételes megállókkal és szabad jelzésekkel.
Rékai Anett: Menetiránynak háttal (részletek)
A portré
Tipródom a küszöbön a portréddal a kezemben.
Nem tudom, felébresszelek-e,
vagy hagyjalak inkább aludni.
Mindent beleadtam ebbe a képbe,
de már ki tudja, mióta
méregetem az ajtóban állva.
Keresem rajta a hibákat.
Nem látok egyet sem,
pedig tudom, hogy ott vannak.
Kihátrálok a szobából, inkább
megyek reggelit készíteni.
Szalonnát, tojást sütök,
a kávéfőző haragosan szörcsög.
Hallom, hogy recseg a padló.
Kiszedek neked egy tányérra,
kávét öntök a csészédbe.
Nem hozom szóba a képet.
A kádban
Akartam egy verset arról, hogy
ülünk a kádban egymással szemben,
mint gyerekkorunkban a testvérünkkel,
és hogy most is, mint akkor,
a kisebb és gyengébb ül a dugó felőli oldalon,
míg a másik a kimélyített részen terpeszkedik.
De aztán úgy döntöttem, nem ülünk, hanem fekszünk.
Te alul, mégiscsak te vagy a nagyobb,
a víz forró, és a túlfolyóig ér.
Azt mondom, fogadjunk, hogy ha most felállnánk,
csak bokáig érne a víz, és hogy ez azért
mégiscsak jelent valamit – mármint
nemcsak fizikai, hanem filozófiai szinten is.
Aztán eszembe jutott, hogy nem bírod a forró fürdőt,
szóval a víz legfeljebb ha langyos lehet.
Akkor viszont nem foglalkoztathatnak
mindenféle elvont dolgok, mert
arra kell gondolnom, hogy fel fogok fázni,
és hogy így nem éri meg nekem ez az egész.
De persze nem szólok, hogy én végeztem,
szállj le rólam. Merthogy akkor már
úgy képzeltem a dolgot, hogy én vagyok alul,
a két karommal átfoglak,
mintha ölelnélek, pedig csak kapaszkodom,
próbálok úgy csinálni, mintha én lennék
a nagyobb vagy az erősebb, mintha
nem szorultam volna be ide, mint
húscafat a műfogsor alá,
és nem arra várnék épp, hogy
valamivel kipiszkálj.
