Gimesi Dóra: Kelenföldi álmok [A mi utcánk]

A Bartók Béla úthoz, a Gárdonyi térhez és a környékhez köthető újságcikkek, levéltári anyagok, legendák nyomán öt kortárs írótól (O. Horváth Sári, Puskás Panni, Gimesi Dóra, Halász Rita, Milbacher Róbert) született friss irodalmi mű. Ezeket installációk és hangjátékok segítségével keltették életre. 

Hallgasd majd meg a Gimesi Dóra szövegéhez készült hangjátékot is! A többi írást itt találod: Halász Rita, Puskás Panni, O. Horváth Sári, Milbacher Róbert.

Gimesi Dóra: Kelenföldi álmok

Utólag senki sem tudta megmondani, mikor is kezdődött a Nagy Alvás. Talán egy szerda este, vagy egy hétfő reggel, esetleg egy szomorkás vasárnap délután.

Köteles Károly, nyugdíjas váltókezelő utóbb esküdött rá, hogy ő igenis emlékszik a pillanatra, amikor a Kelenföldi Pályaudvaron megállt az élet, de azt ő sem tudta megmondani, milyen napon és milyen napszakban történt.

Csak a hirtelen beállt csöndre emlékezett, mintha valaki egy mozdulattal kikapcsolta volna a világ zaját, egyszer csak megszűnt az állandó zakatolás, tolatás, pittyegés, kiabálás, zötykölődés. Nem sírtak a vasak, nem sóhajtottak a mozdonyok, nem visítottak a fék alatt a sínek.

Köteles Károly először azt hitte, megsüketült. Egész életében a Kelenföldi Pályaudvaron szolgált, a Vasút utca 1. sínekre néző földszinti szolgálati lakásában lakott, úgy beléivódott a zúgás, kattogás, pöfögés, mintha a saját szívverése lenne. Napközben egy kocka alakú őrházból, munka után a hálószobájából hallgatta a tolató mozdonyokat, az aláverőgép ütemes kopogását, a szalasztott tehervagonok elnyújtott sikolyait.

Ti-tá-ti-tá, titi-tá-ti-tá, zakatolt a biatorbágyi személy.

Ta-tamm-ta-tamm-ta-tamm – robogott át a Szabolcsi Tekergő.

Nyíííí-zötty-nyííí-zötty – tolatott a dombóvári sebes.

Nem volt semmi baljós előjel, se ezredforduló, se napfogyatkozás. Aznap senki nem vetette magát a vonat elé, nem siklott ki szerelvény, nem tört ki háború.

Egyszerűen csak elfáradt a világ és álomba merült.

Köteles Károly az első ijedtség után megköszörülte a torkát, és rájött, hogy nem süketült meg, hisz hallotta a torokköszörülést. Aztán mondott valamit, talán egy indulatszót, hogy Hé!

vagy

No

vagy

Na azért,

és a hangja úgy hasított bele a mozdulatlan levegőbe, mint egy fejsze.

A nyugdíjas váltókezelő lassan feltápászkodott a zöld fotelből és az ablakához lépett.

Papucsos léptei alatt felnyögött a padló.

Az ablakon túl megállt a világ. Illetve nem is megállt - állapította meg Köteles Károly némi nézelődés után - hanem elaludt. Aludtak a mozdonyok, az expresszvonatok, a tehervagonok, az aláverőgépek, a kalauzok, a fűtők, a mozdonyvezetők. Aludtak az utasok, a kupéablaknak nyomott fejjel, a jegypénztáros kisasszonyok a pultra dőlve, a rakodómunkások a ládák között. A földön a sínek, a pékségben a kiflik, az égen a madarak.

Egyedül Köteles Károly, nyugdíjas váltókezelő volt ébren.

Bejárta a házat, hátha talál még valakit, aki nem alszik, de a lépcsőház néma volt, az ajtók mögül nem hallatszott más hang, csak az egyenletes, békés szuszogás.

Leginkább nyugdíjasok laktak a Vasút utca 1-ben, békebeli kalauzok, váltókezelők és forgalmisták, akik az egyenruha és a szolgálati lakás miatt választották ezt a hivatást. A környéken már minden hasonló házat lebontottak, a nagy szürke épület úgy gubbasztott a sínek mellett, mint amit véletlenül hagytak ott, mint amiről megfeledkezett a város, a világ, az Isten. Faláról pergett a vakolat, ablakairól lehetetlen volt lepucolni a pályaudvar szenes porát. Köteles Károlynak eszébe jutott, hogy ez a ház talán már azelőtt is aludt, hogy a Nagy Alvás elkezdődött volna.

Benézett a lakásokba, de senkit se talált ébren. Monori bácsi, a szélütött fűtő a földszintről álmában is úgy mosolygott, mint egy kisgyerek. A falábú Gizike a tévé előtt aludt el, a kancsal rocker Lala a kapualjban.Az első emeleten három özvegyasszony horkolt. Színné éppen valami pletykát mesélhetett a hajcsavarós Bükinének, akivel rendszerint már kora reggel elkezdték a kotkodácsolást, de most csendesen hortyogtak mindketten a lépcsőfordulóban. Makkné nyilván a piacról érkezett haza, kezében hálós szatyorral, épp kinyitni készült a lakása ajtaját, amikor elnyomta az álom a lábtörlőn.

A második emelet középső lakásában lakott Grétike, a Művésznő. Köteles Károly megilletődve állt meg a küszöbön, ugyanis senkit sem ismert, aki valaha bent járt volna Grétike lakásában. Diszkréten kopogott, és amikor rájött, hogy hiába vár válaszra, óvatosan lenyomta a kilincset. Az előszobában színes körömcipők sorakoztak, a fogason elegáns tavaszi kabát, és minden cipőhöz egy hozzáillő kalap. Levendula és kellemes kölni illata lengte be a lakást. A falakon fekete-fehér fényképek Grétike lánykorából, amikor egy rövid ideig úgy tűnt, ő lesz a magyar Greta Garbo. A váltókezelő emlékezett erre az időre, siheder gyerek volt még, amikor Grétike, a színinövendék hozzáment a snájdig állomásfőnökhöz. Nem volt nála szebb lány egész Kelenföldön!

Szép volt a filmvásznon és szép volt az életben is, körömcipője úgy kopogott a sötét lépcsőházban, mintha egy palota márványlépcsőjén járna.

Amikor aztán az állomásfőnök megfagyott az orosz hadifogságban, Grétike egyedül maradt a vasutaslakásban három kisgyerekkel. Karcsú alakja, szálegyenes tartása mit sem változott az évek során, akkor sem, miután otthagyta a színiiskolát, és három műszakban járt a szövőgyárba dolgozni. Soha többé nem ment férjhez, nem barátkozott a szomszédokkal, nem pletykált a többi özvegyasszonnyal a lépcsőházban.

Köteles Károly 50 éve nézte néma csodálattal, és mindig lekapta a micisapkáját, ha közeledni látta a kora reggeli fényben. A Művésznő ilyenkor elegánsan biccentett, mint egy úriasszony a régi időkből, majd hosszú szoknyájában, magas nyakú blúzában belibbent a hámló vakolatú lépcsőházba.

A váltókezelő úgy gondolt rá, mint nem evilági teremtményre, és ezt a feltevését most Grétike alvása is megerősítette. A rekamién feküdt a nappaliban, antik bútorok és súlyos drapériák között, bal keze a homlokán, mint az igazán nagy színésznőknek a filmeken. Haja tökéletes hullámokban omlott a bársonypárnára, mintha épp csak egy pillanatra dőlt volna le valamikor még a háború előtt. A váltókezelő hosszan nézte a nyolcvanéves arcot, a magas homlokot, a kecses kézfejet, és úgy érezte, annyira gyönyörű, hogy mindjárt beleszakad a szíve. Csipkerózsikának látta őt, saját magát pedig gáncs nélküli lovagnak, aki megmenti a világot, mielőtt szíve hölgyét felébresztené.

Köteles Károly hazament, behúzta a függönyt, lefeküdt, de a nagy csöndben nem tudott elaludni. Akárhogy gondolkozott, nem emlékezett az életéből olyan éjszakára, amikor nem zakatolt, nem zötyögött, nem kattogott semmi.

Éberen bámulta a plafont, a plafonon a kutya alakú beázást, míg fel nem kelt a nap.

Másnap felsétált a Bartók Béla úton, kerülgette az alvó villamosokat, autókat és járókelőket. Egy kis foltos kóborkutya az úttest közepén feküdt, a váltókezelő lehajolt hozzá, remélte, hogy alszik, és nem egy autó ütötte el. A kiskutya egyenletesen szuszogott, lába megrándult, mint aki futásról álmodik. Köteles Károly óvatosan alányúlt, felemelte, és letette egy füves járdaszegélyre. gyengéden megsimogatta az alvó kutya fejét. Ebben a pillanatban, mintha áramütés érte volna, megfordult körülötte a világ. Képek kezdtek peregni a szeme előtt, szédületes gyorsasággal.

(a kutya álma)

Galambok, galambok, galambok, labda, öregszagú lépcsőház, másik kutya pisije, a saját pisim, kövek repülnek, futok, kövek, rántott hús, pocsolya, templomszag, tavasz-szag, büdösbogár, Terike virslit hoz, jó meleg kéz, öregszagú kanapé, bánatszag, halálszag, hideg lépcsőház, kövek, futás, macska, macska, macska, macskaaaa, galambok.

Köteles Károly lerogyott a járdaszegélyre, hogy el ne ájuljon. A kutya álma csupa futás volt, és ő a lábában érezte, csupa rettegés, a szívében érezte, csupa illat, az orrában érezte. Egy pillanatra belépett a kutya álmába és eggyé vált vele. Kótyagosan ült a járdaszegélyen késő délutánig, míg le nem ment a nap.

Másnap korán reggel felöltözött, és elhatározta, hogy kipróbálja, emberekkel is működik-e az álomba-nézés.

Az emeleti saroklakásban négygyermekes család lakott. Köteles Károly jól ismerte őket, az őrházból sokszor vigyázott fél szemmel a sínek közt játszó lurkókra. A középső fiút kedvelte a legjobban. Hirtelen magasra nőtt, csendes, szőkésbarna kamasz volt, hétfőnként segített bevásárolni a falábú Gizikének. A váltókezelő a nagyszobában talált rá, a régi zongora alatt. Hanyatt feküdt, hosszú karjait kitárta, mintha repülne. A füléről lecsúszott fejhallgatóból valami rettenetes macskazene szűrődött ki.

Köteles Károly óvatosan kisimította a hajat a kamaszfiú homlokából, és behunyta a szemét. Ezúttal várta az álmot, de erre a hangrobbanásra nem volt felkészülve. A fejhallgatóból cincogó nyivákolás ezerszeres hangerővel sodorta el.

(a kamaszfiú álma)

Dübörög a zene, elnyomja a vonatokat, pedig a vonatokat soha nem nyomja el semmi. Egy stadion közepén állok, elvakít a reflektorfény. Alice Cooper konferál fel, felveszem a kék gitárt, a roadok beállítják a mikrofonállványt. Tudod, Alice, az első kazettám pont tőled volt, a kancsal Lalától kaptam még a Vasút utcában. Hogy milyen érzés ilyen fiatalon megkapni a Grammy-díjat? Hát, én csak dalokat akartam írni arról, ami bennem van. Egyszer láttam egy halott embert, a sínekről szedték össze a mentősök, zsákokba rakták, pont oda lehetett látni az erkélyről. Mindjárt belekezdek a szólóba, az egész stadion lélegzet-visszafojtva vár, lábam alatt kavarog a füst, egy percig néma csönd van. Aztán elkezdek játszani.

A nyugdíjas váltókezelő elengedte a fiú homlokát. Még mindig csengett a füle, szíve szélsebesen vert, szeme előtt táncoltak a reflektorok színes karikái. Egy pillanatra ő is tizenötéves volt, egy stadion közepén állt, lába alatt kavargott a füst.

Másodszorra a pletykás Színné álmába lesett bele.

(a szomszédasszony álma)

Repülök. A gyerekkori szobámban vagyok, nagy tempókkal hasítom a levegőt, kartempó, lábtempó, felemelkedem a szekrény tetejére, repülök egyre magasabbra, végtelen nagy a belmagasság, körözök a szobám fölött, nagy levegőket veszek. Könnyű vagyok, nincs is testem. Felhő leszek. Felhő vagyok.

Köteles Károly nyugdíjas váltókezelő ettől a naptól fogva rendszeresen bejárt az emberek álmaiba. Apránként megismert minden alvót a pályaudvaron és a környékén. Volt, amikor épp csak egy pillanatig időzött, máskor akár egy egész délutánon át nézte az álmokat. Magányos mozdonyvezetők és ábrándos pénztáros lányok álmait, részeges tanárok, szorongó kalauzok és kövér újságárusok álmait, kóbor kutyák, hontalan galambok, véletlenül kinőtt vadcseresznyefák álmait.

(Álom-montázs: minden bekezdés különböző hangokon)

(A kalauz)

Apám utazik a Bécs-Budapest Intercityn. Elkérem a jegyét, átnéz rajtam, mintha nem is látna. Lenézek a kezemre, és tényleg átlátszó, nincs kezem, látom, ahogy köddé válik, először a kézfejem, aztán a csuklóm, a karom, jön fel a láthatatlan köd a mellkasomba, apámat szólongatom, de nem hallja, a hangom is láthatatlan, menetjegyeket kérem ellenőrzésre, kiáltom, de csak köd jön ki a számon,

köddé válok Bécs és Budapest közt, apám rágyújt a nemdohányzó kupéban, átfújja a testemen a füstöt.

(Az újságos Micike)

A kioszkban ülök egész nap, Nők Lapja, Népszabadság, Füles, a kioszkban is lakom, ki se tudok jönni belőle, annyira meghíztam. A Nők Lapjában nyári melléklet van Horvátországról, türkizkék tenger a türkizkék ég alatt, kitépem a lapot, kiragasztom, hogy mindig lássam, igazából még sosem láttam a tengert, nem is fogom látni, mert egy újságosbódé a testem, hát hogy megyek így el a horvát tengerpartra?

(A vadcseresznyefa)

Napfény. Picike mag vagyok, kibújok magamból. Nyújtózom a fény felé. Ha lenne lábam, végigsétálnék a Bartók Béla úton, na mi van, pupákok, nem láttatok még sétáló vadcseresznyefát?

(A pénztáros kisasszony - Fiatal lányhang)

Rózsaföld. Hogy kerültünk ide? Úgy néz rám, mintha ismerne, pedig amikor megveszi a jegyet reggel, csak a kezét látom. 7:45 Lepsényig, minden szerdán és szombaton, mi lehet Lepsényben? Megfogja a kezem, bele ne akadjak a tüskékbe, rábízom magam, vezet végig a rózsák között, kutyák rohannak felénk, asszonyarcú kutyák,

de ő ügyet sem vet rájuk, ő engem ölel.

(A tanár úr - Idősebb férfi)

A régi iskolám folyosóján bolyongok, ma kell érettségiznem matematikából, de nem tudok semmit, nem készültem, nem is voltam számtanórán egész évben, vajon melyik teremben van az érettségi, benyitok mindenhová, de minden ajtó mögött újabb ajtók vannak, ki fognak rúgni, meg fogok bukni, talán az emeleten, jó napot kívánok, itt van az érettségi? Tanár úr, maga meg mit keres itt, a kocsmában vártuk, maga bolond.

A Mini Presszó előtt összevert embert mindenki csak Tanár úrnak hívta, állítólag valaha matematikát tanított a Bartók 142-ben. Most az útpadkán feküdt két másik részeggel, gyenge volt a szívverése, halántékán széles vágás. A váltókezelő ellátta a Tanár úr sebét, meg ne haljon, amikor majd felébred, aztán targoncára fektette és elhúzta a körzeti orvosi rendelőig.

Amikor aznap éjjel álmatlanul nézte a plafont, eszébe jutott, vajon joga volt-e belenyúlni a világ és a pályaudvar rendjébe.

Elvégre váltókezelő volnék - mondta magának - átállítom a váltót, hogy a vonat a megfelelő vágányra fusson be. Aki rossz vágányon van, annak megváltoztatom az útvonalát.

Ez a munkám ötven éve.

Másnap nagy nehezen targoncára fektette a kövér újságárusnőt is, elhúzta a 12. vágányig, és felrakta az Adria Expresszre. Még arra is volt gondja, hogy a pénztárban nyomtasson neki egy jegyet Splitbe, csak oda. A pénztáros kisasszonyt felültette a lepsényi személyre, a szorongó kalauznak a zsebébe csúsztatott egy kedves üzenetet az apjától. Egy tavaszi napon, amikor újra a Bartók Béla út felé járt, ölbe vette a kis foltos kutyát, és hazavitte a zöld fotelba.

Teltek-múltak a hónapok, aludt a Pályaudvar, peregtek az álmok Köteles Károly szeme előtt, ő pedig állítgatta az életek váltóit, legjobb tudása szerint.

Esténként mindig felment a második emeletre és beszámolt az alvó Grétikének arról, mit végzett aznap, leült mellé a rekamiéra, felrázta a feje alatt a bársonypárnát, de egyszer sem merte megfogni a homlokát. Csipkerózsika álma a gáncs nélküli lovag számára titok volt, és az is maradt, amíg a Nagy Alvás véget nem ért.

Utólag senki sem tudta megmondani, mikor kezdődött a Nagy Ébredés. Talán a véletlenül kinőtt vadcseresznyefa nyújtózott először a nap felé, vagy a Tanár úr halántéka kezdett sajogni az orvosi rendelő előtt, esetleg az újságárusnő csodálkozott rá, hogy Horvátország felé robog vele az Adria Expressz. A pénztáros kisasszony majdnem elájult, amikor annak a férfinak a vállára dőlve ébredt, akiről már hónapok óta álmodozott, egy tolató mozdony pöfögni kezdett, a rakodómunkások elmacskásodott derekukat ropogtatták.

Köteles Károly váltókezelő elégedetten nézte a Vasút utca 1. földszinti ablakából, ahogy a világ felébred, és az emberek, állatok, tárgyak visszaveszik az álmokat, amelyekre eddig ő vigyázott. Senki sem tudta, hogy ő állította át a váltókat, senkitől sem kapott egy árva köszönömöt sem. Nem volt ideje sokat szomorkodni ezen, mert újdonsült kutyája türelmetlenül rágta a nadrágszárát, hogy vigye ki sétálni, és Köteles Károly örömmel indult el vele a Bartók Béla út felé. Kutyája este összegömbölyödött a fotelben, ő maga pedig hanyattfeküdt az ágyon, a kutya alakú beázás alatt. Odakint zörgött, kattogott, morajlott, tolatott, tülkölt és zakatolt a Kelenföldi Pályaudvar.

Ti-tá-ti-tá, titi-tá-ti-tá, zakatolt a biatorbágyi személy.

Ta-tamm-ta-tamm-ta-tamm – robogott át a Szabolcsi Tekergő.

Nyíííí-zötty-nyííí-zötty – tolatott a dombóvári sebes.

Köteles Károlyt azonnal elnyomta az álom

Álmából a csengő berregése riasztotta fel.

A váltókezelő kikászálódott az ágyból, és úgy ahogy volt, félálomban, pizsamában feltépte az ajtót. Az ajtóban nem evilági jelenés állt.

Öhm, Károly, ha nem tévedek? ‒ mondta Grétike, a Művésznő. Karcsú alakját körülfonta a kora reggeli napsütés.

Nos, én… kezicsókolom ‒ nyögte Károly. ‒ Esetleg be tetszik jönni?

Grétike tetőtől talpig végigmérte a váltókezelőt.

Álmomban ön igazán szép dolgot vitt véghez ‒ mondta lassan. A hangja mély volt, a kiejtése, mint egy hercegnőé. ‒ Arra gondoltam, esetleg feljöhetne egyszer egy teára. Ha kedve tartja.